Friderika

Várhelyi Éva: "Univerzálisnak kell lennünk!"

2011.01.28. 07:14

Programkereső

A Ferencváros népligeti tornacsarnokának büféjében beszélgettünk az éppen pécsi premierjére készülő Várhelyi Évával, aki Xerxes után ezúttal a Gianni Schicchi Cieskájának alakját ölti magára.

Várhelyi Éva
Várhelyi Éva

- Kislányod a családi hagyományokat folytatva követ a sportpályafutásban?

- A sport engem sok mindenre megtanított, szeretném, ha őt is keménységre nevelné, hogy lélekben is megerősödjön. A mai világban nem árt, ha tudja, hogy mindenért meg kell küzdenie, nem mindig ő lesz a nyertes, de akkor sem szabad feladni. Főleg, ha erre a pályára készül, és ahogy a kedvenc játékszereiként szolgáló mikrofonokat, illetve az opera, a zene, az éneklés és a szavalás iránti szenvedélyét elnézem, a lelkének edzése elengedhetetlennek tűnik.

- A kortárs operaénekeseknek meg kell edződniük?

- Univerzálisnak kell lennünk. Ma már nem úgy van, mint régen, hogy valakire rásütik, hogy Mozart- vagy Rossini-hang, és attól kezdve csak azt énekel. Megváltozott a világ, s ehhez tudni kell alkalmazkodni.

- Akkor az alkalmazkodás részét képezi a doktori képzésben való részvételed és a pécsi vendégszereplések sora is?

- Igen is, meg nem is. A pécsi felkérések véletlenül jöttek, nem volt bennük semmi tudatosság, nem akartam távolodni az Operaháztól. Bár, mivel az nyilvánvaló, hogy senki nem garantálja, az Andrássy útról mehetek nyugdíjba, ezért nem is tiltakoztam ellenük. Elsőként Jane Seymour szerepét kaptam meg a Boleyn Annából, majd jött életem első musicalszerepe a Rudolfban, ahol a címszereplő feleségét, Stefánia koronahercegnőt alakítottam. A doktori dolgozat valóban tudatos, a biztonságra törekvést szem előtt tartó döntés eredményeként született. A szigorlat már megvan, most a védésre és a koncertre kellene időt szakítanom, de - hála Istennek - az utóbbi két évben olyan sok munkám volt, hogy emiatt a befejezés háttérbe szorult. Feladni azonban nem akarom.

- Egyébként miről szól a dolgozat? Egy kolléganőd azt nyilatkozta, nehéz eredeti témát találni, hiszen a zenetörténészek már mindent megírtak.

- A címe: Hangfajok és nemek szerepcseréi, irracionalizmus és dekadencia a 20. századi operairodalomban. Azért is ezt választottam, mert a barokktól a 20. századig le lehet vezetni, hogyan jöttek újra divatba a nadrágszerepek és a kontratenorok, milyen szerepe volt ebben Wagnernek és Brittennek, ráadásul jó kis filozófiatörténeti érdekességek is találhatók benne.

- Ha egy pillanatra visszaugrunk a kezdetekhez: benned előbb a sport vagy az éneklés iránti vágy fogalmazódott meg? Nem állított később nehéz választás elé az egyforma rajongás?

- Vannak egyesztendős koromban készített fotóim, amelyeken a mosógép csatlakozójába énekelek, s 3 éves koromban kezdtem el sportolni, így elég sokáig párhuzamosan mehetett a két dolog. Ráadásul eredetileg csellistának készültem, egy sportbaleset azonban végett vetett ezeknek az álmaimnak. Az biztos, hogy az élsport mellett igazán soha nem akartam letenni a voksom, s mivel zenészcsaládban nevelkedtem, jó ég tudja, talán nyilvánvaló volt, hogy szolfézs-zeneelmélet szakon végzem a konzervatóriumot Ugrin tanár úrnál. Harmadikban a hangképzés tanárom, Jelinek Gábor javasolta, hogy érdemes lenne komolyabban foglalkoznom az énekléssel, ezért év végén jelentkeztem énekszakra, s fel is vettek. Elvégeztem, utána rögtön a Zeneakadémia énekművész-tanári szaka következett, majd az opera szak és az Operaház. A sport iránti igény ennek ellenére a mai napig él bennem, most éppen latin táncokkal próbálom kondiban tartani magam.

- Ahogy elnéztem, elég széles a repertoárod, Monteverditől, Wagneren át a 20. századi alkotásokig terjed. Jól megfér egymás mellett a sok eltérő alkotás, követelmény?

- Nekem soha nem jelentett ez semmilyen problémát, sőt, a hangomnak kifejezetten jót tett. Előfordult, hogy csütörtökön dupla, nyilvános főpróbán énekeltem a Rudolfból Stefánia szerepét, pénteken volt a premier, majd szombat délelőtt Budapesten Xerxest alakítottam. Soha semmilyen problémám, nem adódott ebből. Na, jó, fizikailag igen megterhelő, de más szempontból nem. A többi operaénekes kollégámmal egyetemben, nem énekeljük másként a musical szerepeket, mint az opera szerepeinket, csak épp a ránk szerelt mikroport hangerejét veszik kisebbre a többiekéhez képest. Szerencsére nagy a hangterjedelmem, így sok minden, még egy-egy musical is belefér. Persze, ha hosszú távra tervezek, csak olyan feladatokat vállalok el, amelyekről tudom, hogy nem ártanak a hangomnak.

- Hangképzésileg sem? Ebben a tekintetben mások eltérően nyilatkoznak saját tapasztalataikról.

- Amikor felkértek a musicalszerepre, kértem két hetet, hogy kipróbálhassam, hogy fekszik a szerep torkomnak. Meg kell mondanom, hogy maximálisan kényelmes, semmi megterhelést nem okoz. Sőt, mivel ez mélyebb hangfekvés, végre valahára nem kell a passaggio-lagéban énekelnem, s mindez erősítésnek sem elhanyagolható! Egyébként a stíluskövetelményeket illetően a többségtől eltérően úgy vélem, sok esetben ember nincs, aki meg tudná mondani, hogyan énekelték annak idején autentikusan a darabokat. Úgy tartjuk, a barokk műveket egyenes hangon kell énekelni. Ott volt bárki is?! Annyit tudunk, hogy a kasztráltaknak egyenesebb hangjuk volt, de ha meghallgatsz egy Ann Murray-felvételt, ő sem énekli egyenes hangon például a Xerxest, mégis stílusos. Nálam ő az etalon ebben a szerepben - is -, mert a barokk éneklés más stílusjegyeit alkalmazza, pl. a da capo áriák visszatérésében a bravúros díszítéseket. Szerintem egyébként korszakokat és műfajokat váltani mindenképpen előnyös, mert kiváló lehetőséget nyújt a tanulásra. Mi, operaénekesek pl. megtanulhatunk prózát mondani, amiben az operettisták hozzánk képest verhetetlenek. Pécsett két olyan ember énekli a főszerepet, Vágó Bernadett és Mészáros Árpád Zsolt, akiket a musical magyar királynőjeként és királyaként tartanak számon. Színészileg és hangképzésileg is le a kalappal előttük!

 - A látszat szerint a barokk felől indultál, s a 2007-es, mantovai Monteverdi-versenyen elért győzelmedet tekinthetnénk a folyamat megkoronázásának. Folyamatosan szélesedett a látóköröd vagy minden korszak már egyszerre jelen volt a pályád kezdeténél?

- Ha a tanulmányi követelményeket nézem, akkor minden jelen volt, hiszen a vizsgákon az összes korszakból kellett énekelnünk. Én végül a Dorabella és Carmen szerepekkel diplomáztam. Kétségtelen, hogy szakmailag minden tekintetben nagy hatást gyakorolt rám az egy hónapos, Nicholas McGegan által Japánban tartott Haendel-kurzus, ahová ösztöndíjasként utazhattam ki, illetve a Helmuth Rilling együttesében, a Gechinger Cantoreiban eltöltött öt év. 1989-ben járt Magyarországon Rilling, és zeneakadémistaként lehetőségem nyílt beállni az együttesbe, amellyel a Liszt Ferenc Kamarazenekar közreműködésével Bach Máté-passióját adtuk elő. Addig nyugati színvonalú munkát nem tapasztaltam, s ezt követően többen úgy gondoltuk, szeretnénk ezt folytatni. Előénekeltem a Gechinger Cantoreibe, s a közös fellépések mellett részt vehettem a szólókurzusokon, sőt kisebb szólófeladatokat is kaptam Rillingtől. Kiváló iskola és remek pénzkereseti lehetőség volt egyszerre. Innen nézve valóban a barokk felől indult a pályám, s a csúcspontot talán tényleg a mai napig is meghatározó élményt jelentő mantovai győzelem, valamint az operaházi Xerxes-címszerep jelentette. De szinte a kezdetektől mindent énekeltem, s mindig észben tartom mesterem, atyai barátom, Polgár László szavait: "Éva, egyet ne felejts el: mindig térj vissza a dalokhoz, ha a technikádat karban szeretnéd tartani!" Ezt mindig megtartottam, és ha lehetőségem adódik, akkor dalokat énekelek.

- Pedig sok énekes éppa rra panaszkodik, hogy a daléneklés kihalóban van. Se közönség, se lehetőség.

- Mi megtaláltuk a módját: van egy több énekesből álló csapatunk, akikkel együtt alkotjuk a Dalton Opera Estek produkciót.  Minden hónap utolsó szerdáján, tíz hónapon át, ária- és dalesteket adunk, a Lotz-teremben. 

- Téged a Kovalik-istálló első évfolyamába tartozóként tartanak nyilván. Mit jelent ez számodra?

- A Zeneakadémia második évében kezdett el Balázs velünk dolgozni, s az maga volt a csoda! Előtte három tanárt fogyasztottunk el, vele pedig nagyon jó volt együttműködni, és szerintem ő is kedvelt bennünket. Gábor Géza, Wittinger Gertrúd, Gonzalez Mónika, Révész Rita és Kozári Andi voltak a többiek, bár szerintem igazán saját növendékeinek az utánunk jövő osztályokat tartja, akikkel két évet tölthetett el együtt. Sokat köszönhetek neki, például életem első komoly főszerepét! Egy volt évfolyamtársa, Martina Veh rendezte az Amadis di Grecia című barokk operát, amelynek főszerepére énekest kerestek Münchenben. Balázs beajánlott a meghallgatásra, ami sikerült, s megkaptam Melissa szerepét. Nem volt szokványos előadás, harminc kiló, cukros vízzel leöntött tollban játszottunk, egy múzeum aulájában, ahová köteleken ereszkedtünk le, és a lehető legváltozatosabb módokon közlekedtünk. Ráadásul mindez zeneileg is fantasztikus volt.

- A sokadik meghatározó élményed köt országhatáron kívülre. A külföldön maradás gondolata tartósan nem is merült fel benned?

- Felmerült, csak az az igazság, hogy a férjem miatt viszonylag kötött, hová mehetünk. Londonban éltünk három évig, voltak koncertjeim is, sőt, felléptem a Dartington-fesztiválon, két ízben is. Az Ariadné Naxosból énekeltem a Komponistát, majd egy évvel később egy Rózsalovag-keresztmetszetet. Frissdiplomásként az angol fővárosban azonban kőszínházat találni lehetetlennek bizonyult. Később jártam ki szerepekre, koncertekre, aztán jött a gyerek, s így már egy kicsit jobban meggondolom, mit vállalok el. Persze, nyitott vagyok, még jöhet bármi.

Várhelyi Éva
Várhelyi Éva

- S mi az, ami már biztosan jön?

- Ma például Gianni Schicchi-premier lesz az Operettben...

- Ahhoz képest elég nyugodtan ücsörögsz itt fél hatkor!

- Ja, nem, én ma csak nézőként veszek részt, majd február 18-án állok be, Pécsett! Nehéz, de nagyon jó kis ensemble-darab.

- És hosszabb távon?

- Énekelem tovább az eddigi szerepeimet, és közben folyamatosan igyekszem csiszolni a technikámat. Szerintem egy énekes akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor abbahagyja a munkát. Ehhez kell egy külső kontroll, de igazán csak magam tudom konzerválni azokat a belső érzeteket, amelyek akkor születnek bennem, amikor kifelé jól szól a hangom. Nekem ez a legfontosabb. Vagyis folyamatosan készülök, tanulok szerepeket, megpróbálom mindenből a legjobbat kihozni, s mindig azt szeretem, amit éppen énekelek. Most éppen a Schicchiből Cieskát. Hogy a szerepálmokból mit vált valóra a sors, majd elválik.