Jolán

Két összeillő ember

2011.02.03. 07:40

Programkereső

A Così fan tutte produkciója sem kronológiai, sem esztétikai szempontból nem sorolható az Opera repertoárjának frissebbik hányadához. Mester Viktória és Haja Zsolt januári beállása mindenesetre javított valamit ezen a helyzeten.

Az előadás elöregedő jellege persze sokkal inkább természetszerű, mint csodálnivaló, hiszen Szinetár Miklós rendezése a hetvenes évek vége óta fut az Opera műsorán, s bizony egy zenésszínházi produkció esetében a krisztusi kor megközelítése vajmi ritkán jár együtt az esztétikai hamvasság megőrzésével. Egy jó ideje letűnt világkorszak pora árad az egykor megérdemelt tetszést arató rendezésből (valamint Forray Gábor díszleteiből meg Schäffer Judit jelmezeiből), s nincs az a mindent elsöprő retrohangulat, ami érdemben változtathatna ezen.

"A szerelmet a világirodalom története során gyakran rántották sárba, elég csak a gúnyverseiről híres Aretinóra, Boccaccióra, Machiavellire, Rabelais-ra vagy Fischartra gondolnunk, ám egyikük sem tette ezt oly szellemtelenül, mint Da Ponte. És aligha létezett valaha is egy olyan nagy művész, aki oly magától értetődő módon szentelte erejét egy ilyen közepes tákolmány megzenésítésének, mint ahogy azt Mozart tette a Così fan tuttéval. Közreműködésével ő maga gúnyolja ki azt, amit az összes többi művében soha nem szűnt meg dicsőíteni és isteníteni: a földi szerelmet. (...) Mozart művészetére immáron csak a Venus Vulgivaga ábrázolása várt, azé a szerelemé, amely az első jöttmentnek odaadja magát, aki abban a pillanatban megtetszik neki." Szűk száz esztendeje bizony még ekként értékelte Mozart utolsó olasz vígoperáját biográfusa, Arthur Schurig, s a Così kárhoztatásával korántsem maradt egyedül a szigorú tanítóbácsi, hiszen még olyan bíráló is akadt a zenekritika történetében, aki "a világ legidétlenebb vackának" ítélte a szerelmi párcserét jelenetező dalművet. Azóta persze nagyot fordult a világ, s túl stílusváltások és szexuális forradalmak során, a Cosìt immár tartósan a legizgalmasabb és legvonzóbb alapművek közé számítjuk.

A maga idejében ezt a szexepilt és okos játékosságot érzékeltethette az operaházi produkció is, ám a vonzerőt ma már - amint személyes emlékeink szerint már jó tíz éve is - leginkább csak az új beállók, valamint a zenekar jobb pillanatai képviselik az előadásban. Az utóbbiakon kezdve, Vashegyi György karmesteri pálcája olykor valósággal érzéki muzsikálásra sarkallta a délelőtti előadás zenekarát. Egy emlékezetesen szép oboaszóló, a kulturált rezes szekció, s egészében a mindvégig koncentrált együttes teljesítmény tette élvezetessé a zenekari árokszolgálat hangzásképét.    

Januártól Dorabella szerepében Mester Viktória, míg a párcserével időlegesen mellékerülő buffo-bariton, Guglielmo szólamában Haja Zsolt csatlakozott a játszókhoz, s kettős beállásuk rögvest határozott nyereségnek bizonyult. Nemcsak azért, mivel fiatal és egészséges hangok birtokosai, hanem mert színpadi létezésükből a kívánatos vonzerő, sőt ifjonti báj árad. Noha voltaképp mindketten fegyelmezetten idomulnak az előadás alapregiszteréhez, Mester Viktória eminensen felparázsló nőiessége, játékos macskatermészete éppúgy átüt az ómódi hangulaton, mint a magvas baritonú Haja kamaszos kiállása és derűs férfiöntudata. Mellettük, mi tagadás, a "velünk élő történelem" képviselőinek tűntek a szólamaikért amúgy becsülettel megküzdő társaik. Csonka Zsuzsanna mórikáló Despinája például mintha egyenesen a nyolcvanas évek Operettszínházából kapott volna kikérőt erre a szerepre, míg a rokonszenves Frankó Tünde esetében Fiordiligi immár korántsem tűnik a leglakályosabban belakható szólamnak. A még jócskán fiatal tenor, Szappanos Tibor (Ferrando) színpadi jelenléte ugyan olykor egészen derűsnek mutatkozott, ám éneklésének kényszeredett magasságai komolyan rontottak az összhatáson. A korábbi Guglielmo, Busa Tamás most látható kedvvel idomítja arcát a kávéházi libertinus, a heccmester Don Alfonso cinikus vonásaihoz, ám vokális lendülete sajnos nem tart ki az előadás végéig.

2011. január 11:00 - Magyar Állami Operaház

Così fan tutte

Szerző: Wolfgang Amadeus Mozart

Fordító: Romhányi Ágnes

Szerző: Lorenzo da Ponte

Rendező: Szinetár Miklós

Koreográfus: Barkóczy Sándor

Jelmeztervező: Schäffer Judit

Díszlettervező: Forray Gábor

Vezényel: Vashegyi György

Szereposztás

Fiordiligi: Frankó Tünde

Dorabella: Mester Viktória

Ferrando: Szappanos Tibor

Guglielmo: Haja Zsolt

Despina: Csonka Zsuzsanna

Don Alfonso: Busa Tamás