Jolán

Porgy és Bess: a kezdetek

2011.02.16. 05:50

Programkereső

A Porgy és Bess-t többnyire csak betétdalairól ismeri a közönség. Cikkünk a reprezentatív amerikai opera keletkezésének történetét mondja el.
BB129F64-9A27-4158-832B-BA2E07D7562A

DuBose Heyward amerikai író az 1920-as évek elején olvasott egy cikket a nyomorék Samuel Smalls (a későbbi Porgy) történetéről, s annyira magával ragadta a fogyatékos ember szerelmi története, hogy 1924 tavaszán belefogott az újsághír inspirálta "néger regényének" megírásába. A Catfish Row lakóiról szóló Porgy 1925 szeptemberében jelent meg nyomtatásban. Egy évvel később került a könyvecske George Gershwin kezébe, aki akkoriban épp az Oh Kay című vidám musical próbáival volt elfoglalva. Azonnal írt a szerzőnek, levelében együttműködést javasole. Heywardot érdekelte a közös munka, mégis kilenc évbe telt, míg az opera hangjai felcsendülhettek a színpadon. Heyward írta a librettót, s 1933 novemberében küldte meg az első jelenetet a zeneszerzőnek. Mire a 35 éves Gershwin dolgozni kezdett az operán, már Amerika egyik leghíresebb muzsikusának számított, annak ellenére, hogy autodidakta tehetség volt, s korai haláláig magántanárok segítségével képezte magát klasszikuszene-szerzésben.

A közös munka jobbára levelekben valósult meg: Gershwint New Yorkhoz kötötte heti rádióműsora, Heyward pedig nem akart Charlestonból (Dél-Karolina állam) a keleti parti nagyvárosba költözni. A Gershwin-levelek tanúsága szerint a zeneszerző déli látogatásai alkalmával a spirituálék és a feketék mindennapi életének helyszíni tanulmányozásával igyekezett megteremteni készülő művének szociális és művészi hitelét, Heywardot pedig rövid New York-i tartózkodásai idején a Gershwin fivérek bevezették a dalírás és a zenés színpad műhelytitkaiba. Az 1934 elején komponálni kezdett opera dalszövegeit Ira Gershwin írta. Nyáron George Gershwin két hónapot töltött Charleston közelében, egy bérelt tengerparti házban, s ekkor még közelebbről megismerkedett a feketék egyházi zenéjével, illetve a vallásos összejöveteleiken alkalmazott shout-, taps- és lábdobogás-technikáikkal. Decemberben kezdődtek a meghallgatások, s a dokumentumokból kikövetkeztethető, hogy 1935 elejére a mű nagy része elkészült. Gershwin mintegy nyolc hónapi munkával, hétszáz kottalapon maga hangszerelte az operát. A kézirat alján látható feljegyzés szerint augusztus 23-án készült el a munkával. Három nappal később már próbáltak. Ellentétben a musicalekkel, melyeket egyiket a másik után, könnyedén vetett papírra, a Porgy és Bessen másfél évet koncentráltan dolgozott a zeneszerző, vagyis már az opera készültekor sejteni lehetett, hogy főműről van szó.

Az ősbemutató 1935. szeptember 30-án volt Bostonban (nem pedig New York-ban október 10-én, ahogy egyes operakalauzok írják). Tény azonban, hogy ez utóbbi városban 124 előadást ért meg a mű. Majd turné következett Amerika néhány nagyvárosában, 1936 tavaszáig. Gershwin alig több mint egy évvel élte túl a Porgy első sikereit: 1937 nyarán agydaganat végzett vele Hollywoodban. A mű igazi hódító útját azonban már nem kísérhette figyelemmel. Előbb 1938-ban, majd 1941-ben újították fel a darabot, ezután fokozatosan elfoglalta állandó helyét az amerikai operaházak programjában, sőt, mind gyakrabban tűzték műsorukra európai színházak is. 1955 telén egy amerikai társulat turnézott vele a Szovjetunióban. Ez volt az első amerikai színházi produkció, mely a hidegháborút követően helyet kapott szovjet színházak repertoárjában. Az évtized végén a mű színes, szélesvásznú hollywoodi filmváltozatát is bemutatták.

A Porgyt kezdettől fogva az ellentétek művének tekintették. Délen élő afro-amerikaiak mindennapjairól szól, ám az alapjául szolgáló kisregényt, majd a szövegkönyvet egy ott élő fehér írta, az opera zenéjét pedig az ország egy távoli pontjáról származó fehér (zsidó) komponista szerezte. Vagyis a feketék életéről szóló legismertebb amerikai zenés színpadi művet fehérek írták és állították színpadra. Ám ez csupán az ellentmondások felső rétege. Értő zenekritikusok már korán felvetették, hogy a mű igazából fülbemászó melódiák sorozata, s az opera egységét még a vezérmotívumok és az epizódokat összekötő zenekari intermezzók se képesek megteremteni. Hall Johnson fekete muzsikus és színházi szakember már 1938-ban megfogalmazta fenti kifogásait, s elhibázottnak vélte a Porgy recitativotechnikáját is, mely egyébként Heyward eredeti elképzelése szerint sokkal nagyobb hangsúlyt kapott volna az előadásban - a zene rovására. Johnson Mendelssohn Eliás-oratóriumával és Strauss Saloméjával állította szembe Gershwin művét, s azt írta, a recitativók talán érthetőbbek lennének prozódiailag, ha a zeneszerző gondosabban tanulmányozta volna a spirituálék szabadabb sorszerkezeteit. Ugyanakkor elismeréssel adózott a mű egyik-másik ragyogóan drámai pillanatának, például annak, amikor Bess a szigeten igyekszik hevesen ellenállni Crown ostromának (2. felvonás, 2. jelenet): ebben az epizódban Johnson a miniatűr spirituálék tragédiáit érezte visszhangozni.

Más kritikusok a mű őszinte vagy hamis folklórjellegével foglalkoztak. Gershwin maga népi operaként kezelte a Porgyt. Mai hallgatói sejthetően többnyire nem népi(es) zeneként értékelik a romantikus szerelmi történetet. Az is mellékes kérdésnek tűnik, mennyiben autentikus a szerzők társadalomszemlélete. A szentimentális történetkliséket ugyanis ellensúlyozzák a ma már világhírű melódiák (a Summertime-tól az It Ain't Necessarily So-ig), melyek szórakoztatnak és felemelnek akkor is, amikor a művet Simon Rattle dirigálja, de akkor is, amikor szakavatott jazz-zenészek, például Ella Fitzgerald és Louis Armstrong, Miles Davis és Gil Evans, Joe Henderson, vagy legutóbb Tony Lakatos és a Frankfurti Rádió nagyzenekara interpretálják. Ellentmondásai ellenére azonban a Porgy és Bess az marad, aminek Bill Milkowski nevezi Tony Lakatos lemezének kísérőszövegében: az amerikai zenetörténet egyik központi jelentőségű alkotása.

Brussels Jazz Orchestra
Brussels Jazz Orchestra

2011. február 21. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Egy Porgy és egy Bess - Brussels Jazz Orchestra, Maria Joao, David Linx