Sámuel, Hajna

Lovasi András: Nem ér, de kell

2011.03.05. 07:48

Programkereső

Operettről, operáról, zenés színházról és színházi zenéről kérdeztük az énekes-szövegíró-basszusgitárost, meg arról is, eljátszaná-e Mágnás Miskát.

 - Hogyan viszonyulsz a zenés színházi műfajokhoz?

- Szinte minden színházi előadásban szól valami zene, de ha az operettre vagy a musicalekre gondolsz, nem nézek ilyesmit. Gyerekkoromban láttam egy operettet Pécsen és egyet Pesten is, de arra már nem emlékszem, mit. Sőt, egyetlen operettnek sem tudnám elmondani a cselekményét. A dalokat persze ismerem, vagyis azt hiszem, elég sokat ismerek közülük. A most futó musicaleket egyáltalán nem ismerem, persze a klasszikusokat igen, de amelyek az utolsó években sikeresek voltak Magyarországon, azokat nem. Szóval sokat nem tudok hozzászólni, mert nem érdekel a világuk. Nyilván ezekből is lehet jobbat-rosszabbat csinálni, de nekem túl sok bennük a külsőség, nem szeretem ezt a fajta csillogást. Azt a színházi előadást kedvelem, amely minél kevésbé kötődik valami merev formához, amely olyan valóságot teremt, hogy nem kell hozzá síkosító, hogy egyszercsak benne legyek mint néző.

Lovasi András
Lovasi András

- Nem láttál jó operettet, mert nem csak külsőségekből áll ez a műfaj.

- Lehet. De azért sem érdekel, mert kontraszelektáltnak gondolom: egyfajta közönségnek kell megfelelni, akik nagyon határozott elvárásokkal jönnek. Pedig izgalmas lenne megújítani, mert több van az egészben, mint ami látszik: ezek a zenék ugyanis rendkívül jó popdalok - nem is lehetne elvitatni, hiszen a Monarchia operettdalai közel száz évet kihúztak már, nem véletlenül. Az operett a komolyzenéből és a közép-európai, persze főleg magyar tánc- és szórakoztató zenei hagyományokból épül, amit nem lehet eldobni. Amikor Budapesten virult a varieté, a kabaré, az világszám volt, de az a nosztalgia, ami testet ölt a mai előadásokban - a tévében látok néha ilyet -, az inkább riasztó. A zenék persze sokszor kiválóak, de mondom, én a hozzá kapcsolódó körítést nem viselem. Persze lehet, hogy csak kényelmesebb így kívülről odakiabálni, hogy ez ócska, s ha jobban ismerném, nem ezt mondanám, de hát, mindenkinek vannak előítéletei, ami miatt zsigerből tud valami hülyeséget mondani erre meg arra, ha kérdezik. Lehet, hogy ez is ilyen. Az utolsó néhány év Magyarországának szórakoztató zenéjében két újdonság (vagy régiség) jelenik meg egymás mellett: az egyik a negédes musicalvilág, a másikat jobb híján nemzeti rocknak szokták nevezni. Egyik jobb, mint a másik. Szóval az operettet ha ki lehetne rántani abból a világból, ahol most van, akkor abból izgalmas dolgokat lehetne csinálni. De ezt senki nem nézné jó szemmel, mert ez egy kicsi piac, ami tovább szűkülhetne attól, ha mások is mozognának benne. A Budapest Bár is már egy ellenérdekelt ügy azoknak, akik éppen jobb szerepek híján ezekkel a dalokkal hakniztak országszerte úgy, hogy valaki elzongorázza vagy elmagnózza az alapot, amire adott művész ráénekli a dalokat.

- Ezek szerint, ha valaki egy olyan operettet szeretne, amiben te lennél a Mágnás Miska, és meg lehetne bolygatni a hagyományokat, akkor nem mondanál nemet?

- Á, nincs realitása, hogy egy magamfajta kakukktojást beletegyen valaki egy operettbe, meg azt nem lehet három nap alatt összerakni, és az ilyesmihez pénzt sem lehetne keríteni. Persze nem mondom, hogy nem érdekel a színház, hiszen korábban is vállaltam már színházi dolgot, és nemrég fogadtam el Háy Jánossal együtt a kaposvári színház felkérését.

- Hogy álltok?

- Még egy hangot sem írtam, de kétféle csapásirány van a fejemben: valamiféléképpen meg kellene találni a módot, hogy a zenés színházi hagyományokban most hogyan lehet megszólalni; vagy mindettől teljesen el kellene rugaszkodni, és valami eszköztelen, zeneileg is szikár dolgot kellene csinálni, de nem amolyan trubadúr-lírai dolgot szeretnék, hanem olyasmit, ami a 20. század eleji fekete munkadalokra emlékeztethet. De pillanatnyilag még csak ott tartunk, hogy tudjuk, miről fog szólni, aztán majd menet közben kiderül, merre érdemes indulni.

- És miben dolgoztál korábban?

- Több alkalmazott munkánk volt Szabó Attilával közösen. Dolgoztunk a Budapest Bábszínháznak, írtunk zenéket a pécsi Janus Egyetemi Színpadnak, a Katona József Színház Vakond című előadásában pedig a szerző verseihez igazítottunk zenét.

- És hogy látod, tudnak énekelni a színészek?

Ez is hozzátartozik a szakmájukhoz, azért ettől függetlenül előfordul, hogy az elviselhetetlenségig rossz valaki, de hallottam sok színészt, akik jól énekelnek. Ez a készség nyilván nem teljesen független a zenei érdeklődésüktől: ahogy tudom például, a kaposvári főiskolásoknak például zenekaruk is van, tehát nem véletlenül sikerült a Cseh Tamás-estjük. Inkább azt a fajta hevült előadásmódot nem szeretem, amivel gyakran énekelnek a színészek, ha nincs nagyon hangjuk.

- Operát sem szeretsz nézni?

- Általában nem szeretem az emberi hangnak az ilyen típusú használatát. Egyszerűen sajnálom a néniket, mikor szopránt énekelnek. Az albérletben, ahol Pesten laktam egy ideig, sokat kellett hallgatnom az edződő énekesjelölteket, mert egy neves énektanárnő lakott a szomszédban, és ott kicsit megcsömörlöttem ettől a világtól - szóval mélyebben érint, ha meghallok, teszem azt, egy archív felvételről egy rekedtes-törődött hangú bácsi által énekelt népdalt.

- Nem inkább a szőlő savanyú neked?

- Akkor most elárulok egy titkot: a gyerekeim az elszenvedői, amikor vezetés közben az álmosság ellen harcolva, elordítok néha egy-egy operaslágert. Úgyhogy állíthatom, ha korábban megtanulok vezetni, ma már képzett operaénekes lennék. Mindnyájunk szerencséjére csak harmincegynehány évesen lett jogsim.