Lukács

Amikor Orlando megőrül

2011.03.27. 18:49

Programkereső

Valamikor a kilencvenes évek elején Ferrarában vettem meg Ariosto művét, az Őrjöngő Lorándot. Nagyon hamar elvesztettem a fonalat, nem tudtam követni, ki kivel hadakozik, ki kit szeret, kit akar egy kanál vízbe fojtani.

Vagy tíz évvel később került a kezembe az Italo Calvino elmeséli Ariostot, ami már tisztázott problémákat, még a művet is - ami csupa hadakozás, vad szenvedély - majdnem megszerettette velem. A környezet, a csatáktól tajtékos napok a háttérben persze csak ürügy, hogy a szerző a szerelem hatalmáról elmélkedhessen. 

Vivaldi háromszor nyúlt Ariosto művéhez - az Orlando finto pazzo (Orlando a színlelt őrült) is Grazio Braccioli művéből íródott, akárcsak az Orlando furioso (Őrjöngő Lóránd). Angelica és Medoro szerelme több mint ötven operát ihletett, Jacopo Peri Lo sposalizio di Medoro et Angelica-jától (1619) Haydn Orlando paladino (1782) című remekművéig. Ariosto művéből mitagadás, nehéz jó librettót írni, ez még a derék ferrarai jogásznak, Bracciolinak sem sikerült. A Merlin hamvait birtokló varázslónő (Alcina) szigetén játszódó szerelmi dráma, szerelmi sokszögjáték, vesztese Nagy Károly unokaöccse, hős lovagja, Orlando. 

A teljes egészében fellelhető Vivaldi-librettó első, mintegy fél órájában a szereplők szinte csak bemutatkoznak, jön mindenki, szép sorjában, énekel egy áriát, aztán odébbáll. E drama per musica színgazdag, tele van sziporkázó ötletekkel, de mégis könnyen ellankadhat, aki nem lelkesült híve a barokk színpadi műveknek, köszönhetően többek közt annak, hogy szinte minden tétel vonószenekari. Az egyetlen tétel, ahol előlép egy fúvóskísérő a Sol da te, Ruggiero áriája. Nem csoda hát, hogy a zenész-embert próbáló, több mint három órás előadás végére az Ensemble Matheus tagjai teljesen kifáradtak. A theorba játékos már krémmel kenegette ujjait, a nagybőgős kigombolta ingét, letolta nyakkendőjét. A Jean-Christophe Spinosi vezette ensemble egyébként sem arról híres, hogy nagyon együtt vannak benne a vonósok. Legutóbbi, budapesti - Mozart műveiből összeállított - koncertjükön (Susan Grahamet kísérték) olyan csúnyán szétment az együttes, hogy a Zeneakadémia közönsége egyemberként szisszent föl. De ha választani kellene egy precízen ám, egy hal temperamentumát idézően játszó barokk kompánia és egy vérbő, a barokkot szinte már mint rockzenét játszó olasz, francia vad banda közül, én mindenképpen a taljánokra vagy a franciákra szavaznék, mert ők közvetítik azt, amit a barokk zene lényegének, velejének gondolok. 

Max Emanuel Cencic
Max Emanuel Cencic

Spinosi végigtáncolta az előadást, ugrabugrált, integetett, olykor mintha nem is a megfelelő ütemet mutatta volna, kihagyott egy recitativót a mű végén, és ezt nem beszélte meg mindenkivel, ennek következtében énekesei elvesztették a fonalat, de a zenekar is, ő is képesek voltak mindvégig energikusan, ihletetten játszani. Oroszlánként vetették magukat egyes tételekre. De ha kellett, mint az említett áriánál - ahol az is kiderült, hogy ebben az együttesben muzsikál kontinensünk legszívósabb, legérzékenyebb fuvolistája, aki a Sol da te hihetetlenül nehéz futamait játékos könnyedséggel abszolválta - tudtak módfelett, a megindultságot nem eltagadóan érzelmesek is lenni. Hogy a vonózenekar hangzását még színesebbé tegyék, játszottak a lábhoz közel (sul ponticello), a fogólaphoz közel (sul tasto), a bőgős - ő és a theorbás kísérték Orlando recitativóit - roppant hatásos csúzli pizzicatókat produkált (szeretve tisztelt kollegám szerint ilyesfajta effektus nem valószínű, hogy volt a barokkban, de ez tulajdonképpen nem is kérdés: lehetett és a vonósok játékát még vonzóbbá tette).

Az Orlando furiosót nem csak a vonósok dominanciája avatja különös, különleges művé, de a szerkezete is: ami legalább annyira oratóriumnak, mint színpadra szánt műnek mutatja. Nem a virtuóz, a hallgatót elkápráztatni, elragadni hivatott áriák vannak túlsúlyban, hanem az ariosókkal megspékelt hosszú recitativók. Orlando is egy ilyes recitativóban őrül meg. 

Spinosi jól érezve, hogy sokan kezdenek feszengeni a késői kezdés miatt, és indulnának már az utolsó buszokhoz, a második részben (az előadást a második felvonás felénél szakították meg tizenöt percre) hajszolta együttesét. Sonia Prina frenetikus előadását ekkor már a recitativóknál is tapssal díjazta a közönség. Sonia Prina vitte el a hátán most Vivaldi művét: az áriáit szinte lángba borította, végigjátszott minden érzelmet egész testével, átélte Orlando szerepét. 

Színészi szempontból nem, de egyébként alatta maradt a Jennifer Larmore helyett beugró Franziska Gottwald, Alcina alakítója. Áriáiban kevesebb volt a szenvedély, mint mozdulataiban. A másik beugró, Max Emanuel Cencic a Sol da te-ben még szépen formált, az elérzékenyülést azonban nem tudta elérni (nem volt méltó párja a vágyódást érzékeltető fuvolistának). Hangjának megejtő tisztasága és szépsége, éneklésének egyszerűsége mégis megragadhatta az egyébként nem őt, hanem a nála mind színészként, mind énekesként többet nyújtó Philippe Jaroussky-t váró közönséget. 

Az első rész végének fénypontja volt Bradamante dühös áriája, melyben arra kéri szerelmesét, hogy hallgasson el végre (Kristina Hammarström előadásában). A második rész első remek áriája Angelicának jutott, itt derült ki, hogy a magyar közönség mennyire nincs (ez fölöttébb sajnálatos) a barokk művekhez szoktatva: beletapsoltak a kiváló, szép hangú, ámbár nem eléggé magabiztos Veronica Cangemi áriájának ismétlésébe. 

Vivaldi ezen művében - ez nála ha nem is szokatlan, semmiképpen sem általános - van néhány kellemes, elringató - a szerelmesek esküvőjén felcsendülő - kórustétel is, melyet az énekesek ha nem is tökéletesen együtt, de ragyogó arccal, kitörő örömmel énekeltek. Ez, az arcokon ragyogó öröm volt a legjellemzőbb erre az előadásra. Pedig ha igénybe vette a nézőket is ez a darab - végigülni sem volt könnyű majd négy órát -, biztosan igénybe vette a résztvevőket is. Ha lehetett is látni a fáradtság jeleit - kiváltképp a végig brillírozó bőgősön (egy csellista hölgy egyébként idejekorán el is hagyta az előadást) - és egyre gyakoribbak lettek a tévesztések is, a lendület nem tört meg, a muzsikusokon nem látszott mekkora megpróbáltatás ez mű. Az abból sugárzó mérhetetlen életörömöt az utolsó hangokig közvetíteni tudták.

Vivaldi: Orlando furioso, RV 728 (koncertszerű előadás)

2011. március 24. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011

Km.: Ensemble Matheus, Sonia Prina - mezzoszoprán (Orlando), Franziska Gottwald - mezzoszoprán (Alcina), Veronica Cangemi - szoprán (Angelica), Max Emanuel Cencic - kontratenor (Ruggiero), Christian Senn - bariton (Astolfo), Kristina Hammarström - alt (Bradamante), Daniela Pini - mezzoszoprán (Medoro)

Vez.: Jean-Christophe Spinosi