Lukács

Herczenik Anna: "Szinte szerelemből"

2011.06.19. 08:29

Programkereső

Herczenik Annát a nyáron két operettprodukcióban is láthatjuk: júniusban lesz egy Huszka-darab, a Lili bárónő premierje, júliusban pedig a Szegedi Szabadtéri Játékokon egy Lehár-mű, A víg özvegy címszerepében lép közönség elé.

Herczenik Anna
Herczenik Anna

- Milyen évad áll a hátad mögött?

- Vegyes, mert mindaz, ami az Operaházban történik, nagyon megvisel bennünket, énekeseket. A pénzhiány előadásszám-csökkenést generál, és ez azt jelenti, hogy mi is kevesebbet éneklünk. Arra kell szép lassan rájönnünk, hogy ebből nem lehet megélni. Koncertek maradnak el, a fesztiváloktól megvonták a támogatást, a vidéki színházakban pedig csak a színházigazgatók kötelességtudatán múlik, hogy nem húzzák át egyetlen tollvonással az évad operabemutatóit. Nem akartam és nem is szeretnék elmenni, de az a hat-nyolc előadás, amit az Opera kínálni tud - és ez egy nagy szám, már ott tartunk - erre kényszeríti az embert. Ebből nem lehet megélni, és ennyitől nem lehet fejlődni.

- Milyen menekülési útvonalak vannak a külföldön kívül?

- Semmilyen. Az ilyen produkciókat, mint a Lili bárónő, szinte szerelemből csináljuk. Kaptam egy telefont, és megörültem, hogy egy új szerepet tanulhatok, mert harmincakárhány évesen még mindig bennem van, hogy bővüljön a repertoárom, hogy újat tanuljak. Csak hát a bankban ezt nem mondhatom... Azt problémának érzem, hogy az ember a pályakezdő korszakán túl már valamiféle elismertségre vágyik, ez azonban nem történik meg. Folyton kiszolgáltatott pályakezdőnek érzi az ember magát abban a korban, amikor már nem ezt kellene tapasztalnunk.

- Melyek azok a mérföldkövek, amelyek meghatározták a pályádat?

- Mérföldkő volt az, amit a főiskolán csináltunk. Fantasztikus osztályba jártam, és mivel a Zeneakadémia nem tudott nekünk lehetőséget biztosítani arra, hogy a színpadi rutinunkat fejlesszük, hiszen nincs színházterem, nem küldenek el gyakorlatra, ami a színművészetin teljesen természetes, ezért kitaláltuk, hogy a gödöllői művelődési központba bekopogunk, és csak annyit kérünk, hogy a színházteremben próbálhassunk egy operát, a jelmezt, díszletet majd mi megcsináljuk. Legnagyobb meglepetésünkre igent mondtak, és akkortól kezdve öt-hat nyáron előadásokat csináltunk. Ez nem egy egyszerű kis önképzőkör volt, hanem nagyon kritikusan álltunk egymáshoz, sokat tanultunk egymástól, bíztunk egymásban, és ennek révén szereztünk annyi rutint, hogy nem jövünk zavarba a színpadon. A másik ilyen meghatározó hely az életemben a Miskolci Nemzeti Színház, ahol először 2002-ben énekeltem. Kesselyák Gergely hívott meg a Szerelmi bájitalt énekelni. Az Opera színház, de "ipar" is, Miskolc viszont megmaradt színháznak, és nem röstellnek megtanítani a szakmát. Javaslom a most végzett fiataloknak, hogy keressenek egy helyet, ahol megtanulhatják, mi a színház, milyen a színházi morál, mert egyszer csak el fog tűnni.

- A közönség más vidéken, mint Budapesten?

- Érdekes, hogy minden városban másképp kell megragadni őket. Ezt az első pillanatban meg lehet érezni, azt például, hogyan játssz, mennyire intenzíven, vagy csak elég a hangodra hagyatkozni, a jelenlétedre. Más a helyi ízlés, ami függ a repertoártól, attól, mit láttak, min nőttek fel. A miskolci közönséget a miskolci színház mindenkori vezetősége nagyon jól nevelte. A városban rendezik a Bartók+ Nemzetközi Operafesztivált, és megtanulták a nézők, hogy valaki, csak azért, mert külföldi, még nem biztos, hogy nekik tetszeni fog. Ők fenntartják a jogot maguknak arra, mert bíznak a saját ízlésükben, tapasztalatukban, mert igényesek, kulturáltak, hogy eldöntsék, kinek tapsolnak.

- A nyáron két operettprodukcióban is részt veszel, és nem először dolgozol operettben. A főiskolán a könnyedebb műfajjal mennyire foglalkoztatok?

- Egyáltalán nem. Azt hiszem, azért, mert túl nagy az opera- és dalirodalom, a vokális irodalom, mindemellett ott a technikai és előadói készség fejlesztése is, tehát egész egyszerűen nem fér bele. Lehet, hogy az is közrejátszik ebben, hogy a színművészetin van operett-musical szak. Őszintén szólva nem tudom, miért nem szervült, mert az operaházakban időnként fel-felbukkan az operett és a musical műfajaiból egy-egy darab. Először 2002-ben, a Szerelmi bájital után játszottam operettben, a Cigányszerelem nyári, miskolci produkciójában, aztán sokáig elkerült a műfaj. És visszatérve a mérföldkövekhez: Kaposváron két előadásban énekeltem. Az első A cigánybáró volt, és a pályám szempontjából meghatározó, Znamenák István rendezte Víg özvegyet. Ez valójában operai nehézségű zene, és jóval összetettebb alakítást kíván, mivel amellett, hogy jól kell énekelni, jó színésznek kell lenned, jól kell beszélned, jól kell mozognod. Igaz, ezt nem kellene ennyire külön emlegetnünk, mert a mi operaénekesi generációnk már azért küzd, hogy ne éneklő bábunak tekintsenek bennünket, hanem énekes színésznek, a rendezők pedig higgyenek abban, hogy mi meg tudjuk oldani, ami kérnek. Ami még mérföldkő az eddigi években, az egy decemberben bemutatott előadás, a Pintér Béla Társulattal készített Tündöklő középszer.

- Ezekben a munkákban azt a belső igényt, hogy színésznek tekintsenek, jobban ki tudod élni?

- Ez rendezőfüggő. Talán az operett egy picit szabadabb, de a műfaj szabályai mentén, valamihez képest kell játszani. Hiába vagyok én egy temperamentumos nő, ha a primadonnát alakítom, nem vehetem el a szubrett szerepét: nem lehetek zsizsgőbb, nem lehetek rezgőbb, mert felborulnak a darabbeli viszonyok.

- Június végén lesz a Lili bárónő premierje a Városmajorban. Mit kell tudni erről a szerepről?

- Ez egy nagyon jó példa arra, hogy mihez képest kell játszani, ugyanis nagyon nehéz nem elszubrettesedni Liliként, aki egy olyan lány, aki imád lovagolni, valószínűleg autót vezet, most azt mondanánk rá, hogy nagyon fiús lány. Rövid hajúnak képzelem, nagyon belevalónak. Nem tudjuk, mi történt a mamával, a festékkereskedő édesapja neveli, akinek pénze van, és rangot szeretne, mert anélkül labdába sem rúghat. Imádják egymást az apjával, de állandóan harcolnak, mert Lili színésznő akar lenni, a papa férjhez akarja adni, a lány pedig minden módját megragadja annak, hogy lázadjon. És a lázadás egyik módja az, hogy beleszeret egy inasba, akiről természetesen kiderül, hogy egy gróf.

- Milyen lesz az előadás: megmaradtok korhűnek, az 1910-es évek végén, vagy és mába kerül a történet?

- Feleslegesnek tartom a túlzott aktualizálást. Ha elolvasunk egy operett-történetet, nyugodtan tarthatjuk bugyutának, de alapvetően itt az emberi viszonyokról van szó, ennek pedig követelményei vannak. Egy keringő- vagy csárdásbetétet nem lehet mozgásszínházzal megoldani, mert elveszed a nézőktől annak a lehetőségét, hogy tapsoljon a zene ritmusára, és megkapja a lényegét. Ez azonban nem zárja ki, hogy a színpadon őszinte legyél, hogy létező helyzeteket és jeleneteket játssz. Innentől kezdve viszont teljesen mindegy, milyen korban vagyunk, hogy hosszú szoknyát vagy sztreccsnadrágot hordok.

- Könnyű volt megtanulni a szerep zenei részét, és megtalálni a kulcsot a karakterhez?

- Nem volt egyik sem túl nehéz. Én nagyon örültem ennek a felkérésnek, mert új, mert a tanulás kihívás, és elmondhatom, hogy én már ezt tudom. Szerintem nagyon jó lesz a produkció, fantasztikus kollégákkal dolgozunk együtt. Boncsér Gergellyel, Csonka Zsuzsával ismertük egymást, és egy rendkívül felemelő jótékonysági koncerten énekeltünk együtt Vörös Edittel, de csak megismerkedtünk, a többiekkel pedig itt találkoztam először, de jó társaság jött össze, a próbaidőszakról csak pozitívumot tudok mondani. Sokat tanulunk, sok impulzust kapunk egymástól. A próbák kezdete előtt hallgattam felvételeket, és Gergely Róbert is nagyszerűen vezette a színészeket, nagyon jó szeme van a mások játékára, tud segíteni, jó ötleteket, jó eszközöket, úgyhogy csukott szemmel rá mertem bízni magam.

- A Szegedi Szabadtérin már van tapasztalatod. Ott mennyire érezted biztonságban magad, amikor először kiléptél a színpadra?

- Körülbelül nyolc nappal a premier előtt kezdtünk ott próbálni. Először furcsa volt, de egy óra alatt megszoktuk, a bemutatóra pedig valahogy természetessé vált az a hatalmas tér, a négyezer üres szék. Számomra sokkal nagyobb leküzdenivaló volt a mikroport. A miénk akusztikus műfaj, és bár tényleg megpróbálják érezhetetlenné, felfedezhetetlenné tenni, valahol mégiscsak le kell küzdeni azt, hogy nem a saját hangunkat halljuk.

- És az milyen érzés, amikor az a négyezer ember megtölti a nézőteret?

- Óriási! Érzi az ember négyezer szempár figyelmét, azt a hihetetlen energiahullámot, ami tőlük árad. Ahogyan általában nem, úgy itt sem csak a mozgással vagy csak a hangunkkal játszunk, hanem energiákkal. Az arc mimikája nem látszik, de ha intenzíven koncentrálunk, az mindig lejön és odaér. Az már a rendező dolga, hogy a nézőtéren ülve eldöntse, látható-e, érezhető-e a gesztus és a mögöttes tartalom.

- Hogyan várod A víg özvegyet? A darabban nem először lépsz színpadra, mondhatjuk azt, hogy megvan a szerep, ám csak egyféle felfogásban. Most milyen lesz Glavári Hanna, ki ő a te olvasatodban?

- Beszélgettünk már erről a rendezővel, Kozma Péterrel, aki nagyon jó és régi barátom. Egyszerre jártunk a Zeneakadémiára, ő viszont azóta Amerikába költözött, és ott szerzett rendeződiplomát. Lehet, hogy Szegeden majd két lépés jobbrával kell megoldani egy helyzetet, amit Kaposváron két lépés balrával oldottam meg, de az alapok, amit a szerepről gondolunk, azonosak. Hanna egy szerelmében megbántott nő, aki bárki lehetne közülünk. Valaki, aki volt olyan szerencsés, hogy fiatalon őt arcul csapta az a szerelem, mert meggyőződésem, hogy van ilyen, akár beteljesedik, akár nem, amire úgy emlékszik, hogy mindig ott van a fejében. Ha máshoz megy férjhez, ha másnak szül gyereket, a kisagyában mindig ez a férfi motoszkál és végigkíséri az életét. Szerintem Hannának ezt jelenti Danilo. Találkoztak, éretlenek, fiatalok voltak, társadalmi elvárások miatt nem lehettek egymáséi, és ez olyan mély sérelmet hagyott ebben a nőben, hogy ettől kezdve bármire képes volt. Azt érzem, mindent azért csinált, még akkor is, ha nem voltak napi kapcsolatban, nem tudtak egymásról, hogy azt Danilo egyszer megtudja. Ő áll a középpontban, vagy érte, vagy ellene csinál. Egyébként pedig egy nagyon aktív, akaratos, energikus nő, aki nagyon tud harcolni, és közben nagyon fáj neki minden. Nagyon tud szeretni is, erről szól a Vilja-dal, amit lehet felfogni egy mesének is, ám valójában és mélyen egészen másról szól, Arról, hogy mentsen meg valaki, mert bár néha kemény vagyok, férfiasan viselkedem, mert meg tudok élni egyedül, ugyanakkor viszont nem akarok ilyen lenni: azt akarom, a férfiak babusgassanak, óvjanak, felsegítsenek, mert a férfiak azt szeretik, ha egy nő pici, védelemre szorul; és mondjátok meg, mit csinálok rosszul.

- És mikor veszi le ezt a páncélt?

- Nem feltétlenül külső hatásra történik ez, inkább egyszer csak azt érzi az ember, megvívott minden csatát, már nem akar többet harcolni, hanem örülni szeretne az életnek.

- Illusztris a Dóm téri szereposztás. Izgalommal várod a próbákat?

Rendkívüli színészekkel játszhatom együtt, és nagyon várom, hogy figyeljem őket, hogy tanulhassak tőlük. A rajongást, azt, hogy rajtuk nőttünk fel, távolról csodálja őket, a színpadon ki kell kapcsolni. A tiszteletet természetesen megadja az ember, a tanácsukat minden további nélkül elfogadja, de kisebbségi komplexussal nem lehet kimenni. Azt vettem egyébként észre, hogy hajlamosak vagyunk úgy kimenni, hogy mi vagyunk a kicsi, ismeretlen operaénekesek, a prózisták viszont hihetetlen őszintén tudnak rajongani a szép hangért, és nekik élmény zenés darabban részt venni.