Olivér

Térhatás

2011.08.08. 11:27

Programkereső

Egy-egy Dóm téri előadás kapcsán felnőtt színészekkel beszélgetve mindig előkerül, milyen hatást vált ki az, amikor először néznek szembe a próbán négyezer fős nézőtérrel. A Valahol Európában gyerekszereplői ezt is teljesen természetesnek veszik. Elképesztőek ezek a kölkök!

"Levente, Bence és Andriska csinál tíz fekvőtámaszt, és közben azt mondja, tudatlan vagyok!" - és képzeljék el, hogy Levente, Bence és Andriska a Dóm téri színpadon csinálja a tíz fekvőtámaszt, és közben azt mondja, tudatlan vagyok. Abbamarad a próba, körülöttük 55 gyerek áll, lenn az árokban 16 ül, a nézőtéren meg tisztelettel röhögnek a felnőttek ezen az egészen abszurd a helyzeten, azon, hogy a fegyelmezetlen srácok megkérdőjelezhetetlenül komolyan veszik a rendező által kiszabott büntetést. Ez persze nem jelenti azt, hogy nagyjából nyolc perccel később Béres Attilának ne kelljen újra a belebődülni mikrofonba, hogy "Szaladjáááááááááááááááááááááááááááál!" (Az á-kkal spóroltam.)

Aztán miért is érdemelnek még dicséretet a gyerekek. A fegyelmezettségüket elmondták a húzónevek a közönségtalálkozón, nekem szubjektíve az például sokkal fontosabb, hogy bírják rendes alvás nélkül. Öttől éjfélig próbálnak, mire hazaérnek, lefürdenek, kis családi életet élnek a még ébren levő hozzátartozókkal, minimum egy óra van, és mivel még nem álltak át a tíz-tizenegy órai ébredésre, felkelnek normálisan, hét-nyolc körül. A fiatal szervezet még bírja a gyűrődést - azt is, hogy egy próba, pláne, ha ott van Gyöngyösi Tamás, jóval több, mint egy tesióra, úgyhogy több kamaszlányon látszik jelentős és előnyös súlyvesztés -, úgyhogy van, aki a két kilométeres hazautat inkább sétálva teszi meg, hogy egy kicsit gondolkodjon meg kitisztuljon a feje. Ilyeneket mondanak tizenévesen... Vagy az is micsoda pillanat volt, amikor egy, a fentiekben körülbelül felvázolt ejtésmódú "szaladjál"-ra helyben futottak: mert a termi próbákon azt az instrukciót kapták, fussanak helyben, majd a téren megnézik, az pontosan mennyi is lesz. És ők tökéletesen rögzítették a helyben futást. A felnőtt meg ismét csak empatikusan - tényleg! és nem ironikusan! - röhög.

A számokból - emlékeznek: a koreográfiatanuláskor kapták a számokat még az első héten - mostanra részben keresztnevek, részben amolyan helyzetjelző ragadványnevek lettek: katolikus kislány, tanítónéni, tornászlány, dzsiudzsicubajnok, a kaszkadőr fiúkat meg bár mindet csak kaszinak hívják, azonnal beazonosítják, épp melyikükről van szó. (A helyzet meg a gyakorlat teszi ezt.) Aki a kordonon kívülről nézi, gyanítom, teljesen értetlenül igyekszik követni a színpadon kívüli eseményeket, és valahova a hisztis primadonna és a félőrült közé teszi Bérest, aki fehér napernyőt kér a csíkos helyett, ha már egyéb jeles rendező elődjeinek is az járt.

Az egyik jeles rendező előd ezúttal színészként, Panka kutyástul láthatóan és hallhatóan remekül szórakozik. Máskor meg izgul - és ez iszonyú helyes -, hogy le ne késse az ügyelői hívást. "Te vagy a zenés színész, neked kell tudni!" - mondja a büfében tettetett (?) kétségbeeséssel a felmikroportozott Alföldi Róbert az inkább növendék, mint kész színész Ágoston Péter e.h.-nak. Aztán hoznak egy csudaszép autót, ami nem az a Marica grófnőben használt sikkes oldtimer fajta, inkább sokat megélt, melós-rusztikus platós kisteherautó, Alföldi beül, a kocsi felgördül a színpadra, a színész kiszáll, de ekkor már próbaruhában is az Egyenruhás. Az utóbbi hónapok ismeretében még ebben a helyzetben is elképesztő erejű a jelenet, ahogyan áll a motorháztetőn, elé járul a nép, azok kezet csókolnak neki, s végül behozzák a piros-fehér sávos, zöld keresztes zászlókat, hogy egy nagyjából öt-hat méter hosszú selyműt a kezébe fogva meglegyen a teátrális levonulás. A nagy nézői beleélést ezúttal akadályozza, hogy néhány zsákkal beállítják, milyen rutinpályát kell az itt sofőrként működő Kátai Istvánnak megtenni, hogy az szépen, színpadilag arányosan mutasson. És tapasztalatom szerint a gyerekváró szülők kizárólag azért nem sírják el magukat az első felvonás végén - ahol meghal egy gyerek, a többiek pedig imádkoznak, ki-ki vallásának megfelelően -, mert a rendezői utasítást és koreográfusi beállítást elfelejtve mindig vannak, akik a feneküket mutatják a nézőtérnek, a rendező pedig ilyenkor - igen, jól gondolják! - beleüvölt a mikrofonba. Különben nem félelmetes az az ordítás, és ebben csak megerősítenek a srácok is, akik kortól függetlenül, egész megértően kezelik az előadás-csinálók rigolyáit. A legnyugodtabbnak Silló Istvánt látják és Pócsik Henit, aki rögtönzött közvélemény-kutatásom szerint egyértelműen a népszerűségi lista vezetője, a többieket megértően csak "hajlamosak idegbetegnek lenni"-vel jellemzik.

A színészekre viszont nem panaszkodnak. A kicsik bátran fogócskáznak - rohannak Tompos Kátya után -, a ki kicsodával már valamennyire tisztában levő nagyobbak közül vannak, akik szeretnének közelebbi, amolyan kvázi-szakmai kapcsolatot is kialakítani, és nehezen tudják feldolgozni, hogy itt - egyelőre - minden a munkáról szól, és a nagyok közül mindenki a maga szerepével, a hirtelen megnőtt térben a távolságok bemérésével van elfoglalva. Szuszognak is rendesen, úgy figyeltem. Egy kivétellel. "Hát hol van ilyen színész?!" - teszik fel a nézőtéren egymás közt a költői kérdést a színlap különb-különb szekcióiban felsorolt többi kollégák, és teljes joggal vannak oda érte. - "Mindent tud, egy szava nincs, elképesztő!" Az unisono odalevés Keresztes Tamásnak szól, aki ebből egy szót nem hall, mert épp azt gyakorolja, hogyan fog leesni a négyméteres állványról. (Ügyesen.)

Megjött Patai Anna - őt aztán tényleg nem irigylem: próba Szegeden, majd vissza az Egy nyári éj mosolyába Pestre, aztán premier Keszthelyen, és ismét Szeged, ahol jó egy hete van. Délelőtt próbál egyedül, délután a Dóm téren nyomja. Nagyon helyes, egyszerre gyermeki és kollegiális, ahogyan Méhész Gyuri mutatja neki a Vándorlás lépéseit. Fogják egymás kezét a másik Pötyivel, Hajdu Virággal, úgy közlekednek minden jelenetben. Tiszteletreméltó kicsi lány, de azt hiszem, nem cserélnék vele.

Jó, egy picit azért igen, és egyébként az összes gyerekkel. Egye fene a nemalvást, sőt még azt is, hogy annyira rövid idő alatt kell felrohanniuk a tribünre, épp oda, ahol majd egy nagydarab szakállas bácsi ül, és énekelni, hogy "a zene az kell", mert annyira rövid idő nincs is, ráadásul lihegni sem tanácsos. Azt hiszem, utoljára úttörővasutas szerettem volna lenni ennyire.

Utóirat - bár nem levél a műfaj: remélem, erre az írásra is azt mondjátok, kedves kicsi olvasók, hogy "szerintem jó cikk".