Erzsébet

Kovács István, a háromdimenziós herceg

2011.08.30. 10:25

Programkereső

A Magyar Állami Operaház szeptemberi "világpremierjének" Kékszakállújával pályájának alakulásáról, a Polgár Lászlótól kapott útravalóról és természetesen a Bartók-egyfelvonásosról beszélgettünk.

Kovács István
Kovács István

- Tizenöt évvel ezelőtt a Pécsi Orvostudományi Egyetem szerzett diplomát, miközben három esztendővel korábban, a Ki mit tud?-on, énekes kategóriában második lett. Végül mégis az énekesi pályát választotta. Miért?

- Milyen távolról kezdjem?

- Ahogy tetszik...

- Zenei általánosba jártam, ám rossz magaviseletem miatt eltanácsoltak a kórusból. Elment a kedvem az egésztől, és megfogadtam, az életben soha többet nem fogok énekelni. Ez az elhatározás nem tartott sokáig. A gimnáziumban volt egy nagyszerű énektanár, szervezett egy kórust és addig kapacitált, amíg végül beadtam a derekamat. Nagyon élveztem az éneklést, olyannyira, hogy másfél év múlva már egyidőben három-négy kórus tagja voltam.

- Akkor már nem voltam gondok a magatartásával?

- Nem, megcsapott ennek a csodálatos dolognak, a muzsikának szele. Tizenhat éves koromban elkezdett igazán érdekelni, lehet-e ezen a területen továbblépnem. Énekórára kezdtem járni egy csodálatos tanárnőhöz, Komáromi Alizhoz. Öt évig tanultam nála. Közben túljutottam az érettségin és nem éreztem még, hogy Zeneakadémiára kellene mennem. Más is érdekelt, máshoz is volt indíttatásom. Így lettem orvos, és nem alibiből végeztem el az egyetemet. Amikor viszont a végleges pályaválasztásra került a sor, világossá vált előttem, nem szeretnék elmenni gyakorló orvosnak, mert amellett nem lehet énekelni. A kórélettan tanszéken kaptam egy kutató orvosi és tanári állást, ez három évig tartott, decrescendo jelleggel.

- Amikor véglegessé vált, hogy az énekesi pálya mellett kötelezi el magát, nagyon hamar Polgár László lett a tanára, aki tíz évig segítette a pályáján. Milyen útravalót kapott tőle?

- Mielőtt Polgár Lászlóról beszélnék, meg kell említenem második énektanáromat, Schultz Katalint. Az orvosi egyetem ideje alatt jártam hozzá, néhány évig ő is eljött azokra az órákra, amelyeket Polgár László adott nekem, hogy ugyanazon az úton vigyenek tovább mindketten, hiszen Lacival csak ritkán találkoztunk. Példáját adta ezzel a legjobb tanári hozzáállásnak. A mai napig figyelemmel kíséri a pályámat, őszinte kritikusom, barátom.  Polgár Lászlóval nagyon hosszú mester-tanítvány kapcsolat állt fenn közöttünk. Nem tudok neki elég hálás lenni, mert nagyon óvatosan, finoman terelgetett. Amikor elkezdtünk dolgozni, nagyon fiatal, mindössze huszonhat éves lehettem. Amikor egy új szerepet vagy oratóriumfelkérést kaptam, ha mód volt rá, mindig együtt készültünk. Laci rendkívül zárkózott és szűkszavú ember volt, de mindig volt egy-két olyan észrevétele, mondata, amivel a helyes irányba terelt. A munkában viszont nem volt visszafogott, mert rengeteg időt szánt a tanításra. És, ha már a tanárokról van szó, szólnom kell jelenlegi mesteremről, Sherman Lowe-ról, aki az elmúl három évben rengeteget segített az éneklés mesterfogásainak elsajátításában.

- Karrierje kezdetén számos nemzetközi versenyen szerepelt kiemelkedően, sorozatban kapta a felkéréseket, az Operaházban is rendszeresen láthattuk.

- Énekeltem többek között Sarastrót, Basiliót, a Luciában Raimondót, a Cosí-ban Guglielmót, ám a 2002-es politikai fordulat után a hatalmon lévő operai istenségek már nem kedveltek. Maradt idehaza az oratóriuméneklés Vashegyi Gyurival, a Rádiózenekarral és más együttesekkel, külföldön pedig - sok utazással - jöttek az operaszerepek és oratóriumfelkérések.

- A következő évadban viszont több előadásban is láthatja a közönség.

- Igen, a Kékszakállú mellett a Bánk bánban II. Endrét, a Don Giovanniban a címszerepet énekelem, mindkettőt a második szereposztásban, az évad végén pedig Rameau dalművében, a Hippolyte ét Aricie-ben lépek fel, melyet Vashegyi György vezényel.

- Szeptember 7-én, a nagy érdeklődéssel várt Bartók-opera bemutatóján énekli a herceg szerepét. Polgár László Kékszakállúja volt az etalon? Mestere milyen útravalóval látta el, amikor először énekelte a címszerepet?

- A Kékszakállú a basszisták szerepálma. A darabbal elég korán, 1999-ben kerültem kapcsolatba, amikor Selmeczi György forgatta a Kolozsvári operamesék sorozatát. Ebben több mindent énekeltem, így a Kékszakállúból is két-három részletet. Az utóbbira nem mondtam azonnal igent, igyekszem mindig megfontoltan dönteni arról, hogy egy szerep árt-e a hangomnak vagy nem. Tanácsért természetesen Lacihoz fordultam, aki meghallgatta, és gondolkodás nélkül azt mondta, ez az én szerepem. Válasza nagy önbizalmat adott, mert ha ő ezt mondta, akkor annak súlya van, annak úgy kell lennie. Végtelen hálás vagyok neki azért, hogy számos más esetben is bizalmával erősített. Amikor először énekeltem a herceget a Zeneakadémián, szerencsére ő éppen itthon tartózkodott, eljött, megnézett, és utána azt mondta, a legnagyobb öröm az volt számára, hogy én egy más figurát formáltam a hercegből, mint ő. Neki mindig fontos volt a szuverenitás, hogy személyes legyen egy interpretáció. Végül is minden technikai tökélyen túl ez az egyetlen, ami hat.

- Mennyiben más a szerepfelfogása most, mint amikor először énekelte a herceget?

- Amikor ilyen léptékű feladatot kapok, igyekszem az adott témáról minél több információt begyűjteni. A Kékszakállúnak komoly irodalma van. Így amihez hozzáférhettem, azt mind áttanulmányoztam, elolvastam. Nem mintha ezekből kellene összerakni a figurát, de ezek nagyon fontos adalékok. Lényeges számomra, hogy egy ilyen archetipikus szerepet, mint a Kékszakállú, minél tágabb lélektani és kulturális összefüggésben lássak. Nekem ez a munkamódszerem.

- Szerelmes a herceg?

- Kezdjük azzal, hogy mit mondott a figuráról Laci. Azt mondta, az ő Kékszakállúja kezdettől fogva szerelmes. Az első hangtól - ahogy átmegy ezen az utazáson - az utolsóig. Én az archetipikus figurának a zártságát, a megközelíthetetlenségét nagyon fontosnak érzem, és ez főleg a darab elején mutatkozik meg, amikor még csak figyeli a nőt, figyeli Juditot: ő lesz az igazi, van esély rá, hogy ő rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek megfelelnek számára? Laci azt vette észre, hogy én megpróbálom ennek a zártságnak zenei-hangi kifejezéseit megtalálni. És ahogy Judit a szerelmével, érzelemgazdagságával nyitogatja a herceget, úgy jön ki belőle az érzékeny, a szeretetre vágyó férfi. Úgy gondolom, a Kékszakállú figurájának kulcsszava a magány. Az a magány, amelyet nagyon mélyről feltörő igénnyel szeretne valakivel megosztani. Kezdettől fogva ilyennek láttam a herceget, és szerepfelfogásom tulajdonképpen azóta sem változott, csak gazdagodott. Érdekes viszont, hogy ez a szerep tükröt is tart elém. Valahányszor előveszem, mindig újra meg kell fejtenem, és a megfejtés az aktuális lelkiállapotom, belső fejlődési utam lenyomata. Ezért mindig változik is a figura.

- Szerte a világon, sok helyütt énekelte már a herceget. Találkozott-e ezek során olyan rendezői koncepcióval, amely  öncélúan teljesen más irányba akarta terelni az ön szerepfelfogását?

- Igen, Palermóban, a Teatro Massimóban egy hölgy rendezte a Kékszakállút. Egy sajnálatosan jelen lévő problematikából indult ki, hogy a férfiak annyi nőt tesznek tönkre, aláznak meg. A rendező ezt látta meg a herceg alakjában, ahogy egyébként a női lélekben a sötét alakú férfi archetípusa valóban fenyegető tartalmat hordoz. Világosan kell látni azonban, hogy Balázs Béla és Bartók Béla teljesen megfordította, átértelmezte ezt a mitikus történetet. Az ő Kékszakállújuk humánus. Nem öl, van múltja, vannak emlékei, de minden mendemonda, ami vele kapcsolatos, az hamis ebben a Balázs Béla-i, bartóki Kékszakállúban. Akkor volt néhány nehéz nap, de végül is sikerül kompromisszumot találni a hölggyel. Beszélgettünk. Azt mondta: ez a zene bemegy a bőr alá. Utána már sokkal együttműködőbb volt. Lehet az operával kapcsolatban egészen elképesztő rémtörténeteket hallani, például Washingtonban - nem én énekeltem a szerepet - a darab végén a herceg fölakasztja Juditot. Szerencsére ilyen rendezésben még nem volt részem, nem is tudom, mit csinálnék, hiszen a szerződésben benne van, az énekes köteles a rendező utasításait végrehajtani.

- Mennyiben segíti vagy nehezíti alakítását koncerten vagy színpadon, ha a partnere nem magyar anyanyelvű?

- Segíteni semmiképpen nem segít, mert nagyon fontos a nyelv, és ugyancsak nagyon fontos a szavak értelmezése, interpretációja és intonálása érzelmileg is. Érdekes viszont az a kérdés, hogy olyan közegben, ahol nem ismerik a magyar népzenét, nem értik a szöveget, és a darab tartalmát sem értik jól, hogy működik ez az opera. A Kékszakállú figurája mindenütt alapvetően egy gonosz figura, aki elég univerzálisan előjön a népmesevilágban, a mondavilágban. Mégis olyan őszinte tapsokkal jutalmaztak bennünket sok távoli országban, ami bizonyítja, hogy a bartóki zene semmissé teszi a problémákat. Nagyon sokat segít, ha legalább a karmester és Judit magyar, akkor megteremtődik az összhang és a stiláris tisztaság.

- Kik voltak magyar partnerei eddig?

- Először Németh Judittal énekeltem a szerepet, aztán Szabóki Tündével, majd a Selmeczi-féle filmben Kolonits Klárával, vele és Meláth Andreával többször is. Az utóbbi időben pedig  Komlósi Ildikó partnere lehettem több koncerten is.

- Karmesterek?

- Annál a külföldi dirigensnél, aki - talán éppen idő hiányában - nem tud igazán elmélyülni a magyar népzenében vagy a bartóki muzsikában, fontos kérdés, hogy a német vagy a francia vonalra "rakja" a darabot, Debussyként vagy valamilyen Wagner utáni operaként olvassa a művet. Nekem sokkal szimpatikusabb a Debussy-féle olvasat, mert akkor sokkal finomabb és érzékenyebb lesz a hangzása. Zárójelben megjegyzem: a mostani bemutatón a Magyar Állami Operaházban ugyancsak egy francia mű hangzik el a Kékszakállúval párban. Volt olyan japán karmester, aki teljesen ráérzett még a rubatókra is. Ösztöne volt hozzá. A magyar dirigensek közül először Héja Domonkossal dolgoztam együtt, nagyon szép előadás kerekedett ki együttműködésünkből. Selmeczi György Kékszakállúja fundamentális élmény, legutóbb pedig Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral léptem fel, ami csodálatos élményt hagyott bennem.

- Milyen lesz a bemutatásra váró Kékszakállú?

- Júniusban volt az Erkel Színházban egy összpróba, levetítettek néhány részletet, és mi, Ildikóval a színpadon improvizáltunk pár jelenetet. Engem meggyőzött a látott képi világ. A Kékszakállú azért jó koncertszerűen is, mert amikor így kerül előadásra, akkor mindenki a saját filmjét vetíti. Ez a történet valahol ott játszódik, ahol az álmok, az emlékek, a megérzések vannak az ember lelkében, és ez a lelki terület képekkel dolgozik. A film éppen ezért nagyon alkalmas a Bartók-operára, és úgy gondolom, hogy ez a fajta 3D-s vetítés, melyet a világon először a magyar közönség láthat, áttörést jelenthet az operajátszásban.