Móric

A kiskésit!

2011.10.02. 10:00

Programkereső

Két esztendő elteltével, októberben Sacrificium című lemezének anyagával tér vissza Budapestre Cecilia Bartoli. A hajdanvolt kasztrált énekesek emlékét idézi az áriaantológia, s ez nem csupán a kollegiális tiszteletadás kései, ám nagyszívű gesztusa, de az idők jele is egyben. A saját, századokra elfeledett kincseiből gazdagodó operai kultúra győztes jeladása.

Cecilia Bartoli
Cecilia Bartoli
A sevillai borbély második felvonásában a gyámleánya kezére ácsingózó Bartolo doktor ezekkel a szavakkal akasztja meg Rosina és az álruhás Almaviva gróf úgynevezett éneklecke-jelenetét: "Az én időmben, hajdan a zene más volt. / Amikor például a nagy Caffariello / dalolta ezt a dalt, hogy / La ra la la la... / Csak hallgassa Don Alonso, ez volt ám a szép..."

Gioachino Rossini vígoperájának közönsége nemzedékeken át úgy fogadta a vénecske buffóalak dallammal kísért szavait, mint afféle röpke, komikus híradást egy végérvényesen elsüllyedt zenei univerzum valahai létezéséről. A tájékozottabbak tudták ugyan, hogy az emlegetett művésznév a régmúlt egy nagy kasztrált énekesét rejti, ám ez is csupán érdekes adalék volt az érett Mozart előtti operavilág bizarrságaihoz. Az opera első nemzetközi sztárjait, a kasztrált énekeseket, akik több mint két évszázadon át uralták a színpadokat, nagyjában-egészében a tartós feledés homálya takarta.

Azután a huszadik század legvégére lassanként és hozzá gyökeresen megváltozott a helyzet. Muzikológiai kutatások sora és a régizene mozgalmának szárba szökkenése, a teljes posztmodernitás meg néhány szexuális forradalom, s még ki tudja, mi minden kellett hozzá, de a világ újra felfedezte magának a kasztráltak operai világuralmának történetét. A kort, amikor egy-egy diadalmas ária után az elégedett közönség nem brávót kiáltott, hanem ekképp lelkesedett: "Evviva il coltellino!", vagyis "Éljen a késecske!" S nem vitás, a messzire tűnt korszak elkényeztetett hősei ki is érdemelték a figyelmünket, hiszen túl hangjuk jócskán megszenvedett varázsán, érdekesebbnél érdekesebb alakok bontakoztak ki a 17-18. századi operatörténet szürkületi zónájából. A herélt létére éppenséggel nőügy áldozatává vált, a féltékeny férj által legyilkoltatott Siface, vagy a hosszú pályafutását diplomataként és mesterkémként bevégző s mára titokfejtő regénysorozat főszereplőjévé lett Atto Melani apát merőben izgalmas figurák, s 1994 óta azt is nagyon jól tudhatják a mozilátogatók, hogy Farinelli sem volt akárki. Az utóbbi miskárolt énekest, polgári nevén Carlo Maria Broschit egyenesen "az európai énekművészet elismert uralkodójaként" tisztelte kora, aki miután negyedszázadon át énekelte álomba a portugál királyt, bolognai villájában egy fejedelem méltóságával fogadta tisztelgő vendégeit: Gluckot, Mozartot, vagy mondjuk a majdani kalapos királyt, II. József császárt.

Mindez az érdeklődés természetesen együtt járt a kasztráltak hangszálaira és félelmetes tüdőkapacitására komponált művek újrafelfedezésével is. Énekesnők, férfiszopránok és kontratenorok - mint például az új Senesinóként ünnepelt Andreas Scholl - léptek elő a hajdani virtuóz áriákkal, s e folyamat átmeneti betetőzését jelentette Cecilia Bartoli 2009-es lemeze, a Sacrificium. Szent Pál kevéssé nőbarát kitétele, mely szerint "Mint a szentek minden egyházában, az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken", évszázadokon át kerülőutakra terelte a női énekhangok kedvelőit, s az énekesi utánpótlás embertelen, tiltott, ámde mégis tömeges gyakorlata ezrek és tízezrek életét nyomorította meg. Nekik állított emléket a zenetörténetben oly merész biztonsággal és oly csodás stílusérzékkel tájékozódó nagy énekesnő, amikor összeválogatta a dicső kasztráltak, a nápolyi Nicola Porpora iskoláját kitanuló Caffarelli, Farinelli és társaik jellemző bravúráriáit.

A Sacrificium hangzóanyaga és Cecilia Bartoli egész történeti-esztétikai feltáró munkája azonban csupán egy része annak a folyamatnak, amely az elmúlt évtizedekben a fülünk hallatára átrendezte a világ operakultúráját. Csupáncsak egy része, igaz, reprezentatív és a tökélyt kísértő része annak a folyamatnak, amely mind több és több kincset hoz elénk az operaimádó barokk tárházából. Valóságos megújulás ez, hiszen történeti alapú kultúránkban újdonságnak az számít, ami elég régen volt. Az operatörténet feltornyosuló apafiguráitól félig-meddig elfordulva, az archívumok búvárlói fölfedezték maguknak a nagy-, déd- és ükapák alakjait, s ez a historikus mozgalom olyannyira tartós hullámnak bizonyult, hogy késéssel ugyan, de azért még Magyarországra is időben elérkezett.

Cecilia Bartoli
Cecilia Bartoli

"Bravi! Cosa rara! [...] Evvivano i litiganti!" Ezekkel a felkiáltásokkal ismer rá az urának felszolgáló Leporello az asztalizene vendégmotívumaira a Don Giovanni fináléjában. Nos, a historikus alakulatok leporoló munkájának hála, a két Mozart-kortárs, Vicente Martín y Soler és Giuseppe Sarti operái, az Una cosa rara, illetve a Fra i due litiganti il terzo gode már korántsem csak e kotnyeles bemondások révén lehetnek ismerősek számunkra. S még inkább ismerőseinkké váltak az elmúlt évtizedekben a barokk elvitathatatlan remekművei! A Mozart előtti korszakot nemzedékeken át jószerint egyedül képviselő Gluck-opera, az Orfeusz és Eurüdiké egyre több társra lel a nemzetközi operarepertoáron. Méghozzá olyannyira, hogy mára már a romantikus opera fellegvárai is nyitottak a barokk kor alkotásai felé. Így a HD-közvetítések révén immár számunkra is meghitten lakályos New York-i Metropolitan Opera gigantikus színpadán az Ifigénia Tauriszban nyomdokán az új évadban bemutatásra kerül egy barokk áriákból összeállított pastiche-opera, a The Enchanted Island. De még a Magyar Állami Operaház is újít, hiszen a Xerxes hiánypótló produkciója után, a 2011/12-es évad végén pár estére Jean-Philippe Rameau operája, a Hippolyte et Aricie veszi majd birtokába a házat - alighanem megújrázva Vashegyi Györgyék Müpa-beli zajos sikerét.

Régen még a só is sósabb volt - állítják a tegnapok tántoríthatatlan rajongói, s nem kétséges, a nemzetközi operaélet jelenkori változásainak létezik egy elterjedt pesszimista és kritikus értelmezése is. Eszerint vészesen megfogyatkoztak a világban a Verdi-baritonok és a hőstenorok, nem találtatnak többé az életnagyságnál nagyobbnak mutatkozó operadívák, a hatásiszonytól szenvedő, s az összehasonlítástól okkal félő énekesek és rendezők pedig a jól ismert, népszerű művektől elővigyázatosságból az ismeretlenek felé fordultak. Hogy a barokk divatjában ilyesfajta okok is közrejátszhatnak, az persze könnyen elképzelhető, ám a művészi-esztétikai hozadékok mégis egészen komikussá teszik ezeket a sirámokat. Egyre több Händel-áriát dudorászunk ugyanis, jószerint a semmiből elénk bukkant - amúgy részben éppen Cecilia Bartolinak köszönhetően - Antonio Vivaldi operai életműve, s immár a zenetörténet mind több és több nevéhez kapcsolhatunk hangzó emlékeket.  

S mindeközben korántsem mellesleg átalakult az operaénekesi szerepfölfogás is. A barokk éneklés pionírjai mögé, mellé vagy olykor éppenséggel elé felsorakoztak a repertoárjukat visszafelé, ráklépésben bővítő operasztárok, valamint a már eleve több korstílusban otthonos új versenyzők is. Az örökkön járatlan utakat és új megmérettetéseket kereső Plácido Domingo Gluck- és Händel-szerepekben lép a közönség elé: Oresztész az Ifigéniában és Bajazet a Tamerlánban. Renée Fleming Alcinát és Rodelindát énekel, Susan Graham a barokkal váltogatja romantikus és modern szerepeit, s Natalie Dessay is magától értetődő természetességgel ingázik Claudio Monteverditől a 20. századig. Az eredetileg Mozart- és Rossini-specialistának indult Cecilia Bartoli is visszafelé haladva hódította meg számunkra a 17. és a 18. századot: Vivaldit, Haydnt, Gluckot és Salierit, valamint a 2009 tavaszán a Művészetek Palotájában is előszemezgetett Opera Proibita című áriaantológia kincseit.

A hajdani kasztráltak részörökösei, a kontratenorok eminens operasztárokká léptek elő: Philippe Jaroussky vagy Andreas Scholl olyan ünnepelt szereplői a nemzetközi komolyzenei életnek és a médiának, amiről a számukra is utat törő Jochen Kowalski legfeljebb csak álmodhatott. A buta operaénekes féligazságokon alapuló sztereotípiáját mindinkább elnyomja a pallérozott operafilológusok énekszava: például a barokk nagy tenorénekesei felé tudományos igényességgel forduló bölcsészdoktor, Ian Bostridge dalolása. S az operavilág színészként is remeklő, s ráadásul roppant fotogén új csillagai pedig már a Mozartot megelőző évszázad zenéjében is otthonosan érzik magukat: amint erről a Vivaldi által komponált Bajazet című opera 2005-ös lemezfelvétele is ékes bizonyságot adhat Elīna Garanča közreműködésével és Ildebrando D'Arcangelóval a címszerepben.

Az opera köszöni szépen, jól van, s már többször kiadott gyászjelentése dacára él és virágzik. Ha sokan múzeumi művészetnek is ítélik, azért bizonyosan a világ leggazdagabb múzeuma, amelynek alagsorából egyre újabb és újabb kincsek kerülnek elő. Barokk remekművek, amelyeket egykoron nehéz természetű kasztráltak és talán még nehezebb természetű primadonnák énekeltek, s amelyeket most elkötelezett régizenészek és kíváncsi operisták keltenek új életre. Magukban álló áriák és teljes operák elevenednek fel a tetszhalálból egy-egy karizmatikus előadóművész hatására, ahogyan a huszadik század közepén a bel canto néhány feledésbe merült alkotását elővették Maria Callas vagy Joan Sutherland repertoárját gazdagítandó. Így bukkannak most elő Porpora, Caldara, Veracini, Broschi és társaik áriái - az Il Giardino Armonico együttesével összehangzó Cecilia Bartoli kedvére. Azazhogy pontosítsunk máris ezen a záró fordulaton: az ő kedvére meg a miénkre.

Cecilia Bartoli: Sacrificium
Cecilia Bartoli: Sacrificium

Cecilia Bartoli: Sacrificium

2011. október 11. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Il Giardino Armonico
Vez.: Giovanni Antonini

Részletek Porpora, Broschi, Händel, Veracini, Vinci, Leo, Araia, Graun, Sammartini Caldara operáiból és zenekari műveiből