Katalin

Vér és vas kora

2011.11.10. 06:23

Programkereső

Ivan Stefanutti feledhető rendezése Anatolij Fokanov nagy alakításával. Kritikusunk szerint ez a Magyar Állami Operaház Simon Boccanegrája.

George Bernard Shaw szerint Victor Hugónak, mint drámaírónak az az egyetlen érdeme, hogy ellátta librettókkal Verdit. A Simon Boccanegra szövegkönyve ugyan nem a nagy francia író drámájának átdolgozása, de olyan, mintha az lenne, hiszen az Hugo-drámák számos jellegzetes figurája és vonása ebben a Gutiérrez-műben is fellelhető: van bűntől torzult emberféreg, kitől borzadva fordulhatunk el, van benne származásáról mit sem tudó szende lányka, van benne szenvedelmes udvarló, van benne tenger, tengertánc, szenvedés és szenvedély. És van benne bőven túlzás. Az általam hallott legjobb előadások majd mindegyike, e három vonását, a tengerszerű áramlását, a túlzásokat, illetve a szenvedélyességét domborítja ki e nagyszerű, ám komor zenének. Mind Panizzánál (a legendás felvételen), mind Sabatininél, mind Abbadónál, de még Giuseppe Patanénál is és legújabban James Levine-nál a Simon Boccanegra zenéje szüntelenül árad, olykor habot vet. Hatalmas, a szereplőket szinte elnyelő hullámok tornyosulnak benne.

Van ebben a drámában különben nem kevés a Notre-Dame toronyőréről szóló korai Hugo-regényből is. Nem indokolatlan tehát telepakolni a párizsi katedrális vízköpő szörnyeivel - melyek egyébként messze nem egyidősek az Istennek szentelt remekművel -, és nem indokolatlan belerendezni eme operamonstrumba a középkor (anakronisztikus) szörnyecskéit. Nem ezektől, vagyis nem a mellékalakoktól berzenkedtem tehát, amikor a második felvonást becsukott szemmel próbáltam élvezni. Ivan Stefanutti rendező-díszlettervező ugyanis csúszó-mászó zöld vízköpőket léptet fel a színre, az egyre jobban visszahúzódó, egyre zavarosabb tenger kép elé. A tenger megjelenítését ügyesen oldotta meg, a habok, a hullámverés eredeti, egyre komorabb lesz a háttérben az ég is; ám az operát még is jobb lett volna csak hallani, és nem látni.

Az eredeti művet, melyről azt gondolta Verdi, a Trubadúrhoz hasonló sikerhez vezeti majd el, valószínűleg a spanyolul jól beszélő Giuseppina asszony fedezte fel, hiszen a zeneszerző hadilábon állt a nyelvekkel. Ha valamit, hát éppen az első pillantásra is a nagy Victor Hugo műveihez való hasonlatosságot vehette észre a drámában a becses nej, ezért is irányította rá férje figyelmét. A hasonlóság nemcsak az említettetekben, de az anagnóriszisz szerepében is megnyilvánult. A nagy egymásra találás, felismerés nélkül egy valamirevaló romantikus regény fél lábon áll, és ez a kulcsjelenet, a Simon Boccanegra sava-borsa is, ennek megrendezésére kell összpontosítani a mű lényegének megragadásához. Ivan Stefanutti rendezésében a genovai brigantiból dózsévá lett Simon Boccanegra és leánya egymásra találása elsikkad.

A Fenice megrendelte librettót Piave jegyzi, azt 1881-ben Arrigo Boito dolgozza át, aki számos fontos helyen nyúl bele a szövegkönyvbe. Neki köszönhető a Plebe, Patrizi, Popolo, ez a Marcus Aurelius nagyszónoklatához mérhető hazafias himnusz, az, hogy Paolo velejéig gonosz emberré lesz, a főhősök duettje, vagyis egy mind dramaturgiailag, mind zenéjét tekintve komolyabb, összeszedettebb mű megalkotására ösztökélte Verdit. Ezen operához is mellékelt szerzője Rendezői utasításokat (Disposizioni sceniche), ezek szerint különös gondot kell fordítani arra a jelenetre, melyben Boccanegra rádöbben, hogy szerelme már nem él, az egymásra találásra és a végső jelenetre, melyben a szerencsétlen Boccanegra, mikor már épp boldog életre találna, és népe elismerését is kivívja, Paolo mérgétől meghal.

Stefanutti rendezésében Boccanegra téblábol, jön-megy, hol a színfalak mögé sétál be (ott találja meg elhunyt hitvesét), hol előre jön. Ha Anatolij Fokanovban nem lenne annyi erő, ha nem lenne olyan, mint egy fújtató bika, a fontos jelenet a komikumba süllyedne. Simon Boccanegra egyébként sem túl hálás szerep: egy rendes áriája sincs, csak szavakat mond, deklamál, borongva monologizál, illetve vall, beszél. E szerepet tehát nem is elsősorban hanggal, hanem színészként kell megoldani. Fokanov hangja nem túl fényes, ám elég mély, elég borongós, színészi játéka azonban feledteti, hogy e hang csak éppen megfelelő. Átéléssel, riadalommal tör ki a háttérből, amikor meglátja a szeretett nőt holtában, szinte az őrület lángol szemében.

A fájdalomban minden irreálisnak látszik. A napnyugta zöldje, mint a szökőár habjáé, a templomok oszlopai az égig érnek. Stefanutti díszletében akár meg is lehetett volna rendezni ezt az operát, de a rendező elmulasztotta kibontani a szereplők egymáshoz való viszonyát. Ahogy elmulasztotta az előadást a nézők felé fordítani is: Fiesco mintha magában beszélne, cavatinájában egy oszlopnak mondja el bánatát. A legalkalmatlanabb a díszlet abban a jelenetben, melyben a nép betör a palotába. Egy tornyos-oszlopos díszletelem a magasba emelkedik - és a magasban flegmán ing -, hogy az istenadta nép hőzöngésének ne álljon útjában.

Még egy Fokanovhoz hasonló színészi képességekkel rendelkező énekes sem mindig tud megküzdeni a díszlettel - olykor az útjában áll -, nem hogy egy olyan énekes, mint a Gabriele Adornót adó Fulvio Oberto, aki rendre vagy egy westernhős pózában ringatózik, vagy le-föl szaladgál. Oberto nagyszerű hangja, kellemes orgánuma sem tudja feledtetni, hogy ez egy megoldatlan szerep.

A Boccangerához leginkább egy bariton kell, egy megbízható basszus és egy forza szoprán. E három fontos elemből kettő mindenképpen az opera rendelkezésére állt. Fokanov Simon Boccanegrája igazi jellem, ha hasonlatot keresnék a fenségesre, azt is mondhatnám, olyan, mint ebben az előadásban Simon. Magyari Eszter érzékeny, kedves, szeretni odaadóan tudó lányt ad. Első felvonásbéli nagyáriájának moduláló középrészét énekelte csak kissé gyengébben, kissé ijedtnek hallottam, de ez, a szende ijedtség nem állt távol e szereptől, így nem volt zavaró. Ettől eltekintve mind érzelmileg szépen felépített produkciót nyújtott. Rácz István is komor, méltóságteljes Fiesco.

A zenekar - vezényelt Sándor Szabolcs - nem mindig áradt és kavargott, már a kezdet kezdetén, a L'estremo addio után meg tudta ragadni ezt a hangulatot: a fájdalom túlzásait. A recsegő kürtök, a betörő Viva Simon!-t kiáltó kórus, meg tudta idézni, hogy ez az opera az, amit a fájdalomba szinte beleőrült Verdi írt. Ám a zene ívét nem adták vissza. Verdi zord, dísztelen dallamvonalai "a vér és vas" korának zenéjét adják ki. Vas, ridegség, komorság, volt ebben, de Sándor Szabolcs adós maradt a vérrel. A tűzzel. Pedig nem ártott volna, ha más nem, legalább e zenéből áradó szenvedély felperzseli e - finoman fogalmazva is - feledhető rendezést.


2011. október 26. 19:00 - Magyar Állami Operaház

Simon Boccanegra

Zene: Giuseppe Verdi

Szereplők:

Simon Boccanegra: Fokanov, Anatolij

Amelia Grimaldi: Magyari Eszter

Jacopo Fiesco: Rácz István

Paolo Albiani: Szegedi Csaba

Gabriele Adorno: Fulvio Oberto

Pietro: Clementis Tamás

Az íjászok kapitánya: Csiki Gábor

Amelia komornája: Gémes Katalin

Díszlet-, jelmeztervező, rendező: Ivan Stefanutti

Világítás: Claudio Schmid

Vezényel: Sándor Szabolcs