Emma

Pápai Erika: 'A lényeg: az örök emberi'

2011.11.30. 18:22

Programkereső

Pápai Erika a sűrű energiájú emberekről, a születésről és a Mária című musical debreceni ősbemutatójáról beszélt.

Pápai Erika - Mária - debreceni Csokonai Színház
Pápai Erika - Mária - debreceni Csokonai Színház

- Hogyan tudja megőrizni magában a színész, hogy ne csak egy soron következő szerepként éljen meg egy új produkciót, hanem úgy tekintsen rá, mint valami felfedeznivalóra?

- Az ember mindig arra vágyik, hogy felfedezzen, hogy új emberekkel találkozzon. Persze mindenkinek máshogy alakul a pályája. Ez talán viccesen hangzik, de egy beszorított budapesti színházi létben, amely beszippantja az embert, nem feltétlenül találkozol olyan emberekkel, akikkel szeretnél. Én ezért mentem el szabadúszónak. Fontos volt számomra, hogy kiszálljak ebből a zárt közegből, ahol telnek az évek, és közben elhasználnak engem. Egy társulati lét akkor jó, ha épít, ha együtt tudsz gondolkodni a többiekkel. Én viszont nem találtam olyan társulatot, amelyben vállalhattam volna önmagam, amelyben fontos lett volna, hogy én milyen vagyok, én mit akarok. Persze borzasztó nehéz az, amikor kihúzzák alólad a színházat és egyedül szaladgálsz a világban. De még mindig azt mondom, hogy sokkal jobb nekem ez a szabadúszó lét.

- Milyen az a színházi közeg, amelyben Pápai Erika otthon tudná érezni magát?

- Ahol tehetséges emberek vannak; van egy tehetséges vezető, és olyan rendezők, akikre fel lehet nézni mindenféle szempontból: emberileg, szakmailag. Persze bonyolultabb ez, mert itt van ugye az én személyiségem is. A Csokonai Színházban például nagyon jó érzés volt a próbán azt látni, hogy a debreceni társulat tagjai szabadon, merészen, okosan beszélnek - és ahogy Vidnyánszky Attila ezt hallgatja, beépíti, ahogyan elkezdenek együttgondolkodni - méghozzá mélyen, a lényegről. Tetszik, hogy megint sűrű energiájú embereket látok. Ez már hihetetlenül hiányzott...

 - Úgy tudom, már korábban is dolgozott együtt Szarka Tamással. Volt rálátása arra a folyamatra, hogyan készült a Mária?

- Nagyon is. Amikor Kaszás Attiláról készítettem a cd-t, kerestem meg a Ghymes együttest. Nem sokat tudtunk még egymásról, iszonyú bonyolultan találtam rájuk, egy néptáncos barátnőmön keresztül. De azt akartam, hogy együtt csináljuk meg az emléklemezt. És így kezdődtek a közös munkák. 2007-ben, a Mendika című lemezük bemutatókoncertjére Tamás felkért, hogy mondjam el a számokat összekötő verseket. Izgalmas volt kijönni a Papp László Arénában egy koncerthangulat kellős közepén egyedül, és elkezdeni a Szálláskereső Mária történetét. Ez valami vadonatúj műfaj volt: Ghymes-zene, improvizáció és ez a gyönyörű történet a számok között. Tamás azt kérte, találjam meg a balladisztikus formáját hangban, hangszínben...

 - Nagyon izgalmas, amiről beszél. A mai kultúrában szocializálódott emberek többnyire nem ismerik a balladáknak, a népi apokrifeknek a kultúráját. Ezt átemelni, és új módon megfogalmazni, az óriási...

-  ...bátorság. Tamás részéről bátorság, nekem pedig nagy kihívás volt. Valójában ez a ballada az ősváltozata ennek a mostani darabnak. Beszéltem az egyik próbán arról a két gondolatról, ami engem a legjobban megráz benne: az egyik, hogy Mária mint ember jelenik meg - akiben felmerül a kétely, hogy megtarthatja-e a gyermeket. Ebbe belereszketsz. De Jézus és Mária ember is volt, és ha ezt meglátod, akkor értesz meg mindent. A lényeg: az örök emberi. Szarka Tamást azért is szeretem, mert valami egészen más gondolkodásmódot képvisel, van benne valami meghökkentően üdítő.

A másik felkavaró a darabban maga a szülés. A szülés folyamata, fájdalma bele van írva, és engem ez lenyűgöz. Amikor annak idején a Szálláskereső Máriát előadtam - akkor már megvolt a kisfiam -, a vajúdásra építettem fel, merthogy úgy van megírva. Többen mondták, némi szemrehányással, hogy úgy mondtam, mint egy nő - „nem lehet, hogy Mária úgy szüljön, mint egy földi nő". Pedig benne az isteni és az emberi találkozik. Azért is csinálunk színházat, hogy a tabukat próbáljuk nyitogatni a magunk módján.

  - A Mária című musical debreceni ősbemutatóján Erzsébetet fogja alakítani. Érdekes, hogy itt ő az, aki biztos abban, hogy a gyermeket meg kell tartani, Mária meg bizonytalan. Ezt hogyan fogalmazza meg saját maga számára?

- Erzsébet megérzi a sugárzást - nemcsak arról van itt szó, hogy ő az élet mellett szavaz, hanem azt is megérzi, hogy ez valami más. Keresztelő Szent Jánossal várandós, van egy kiválasztottság-érzése - a szentség érzése. A természetes női gondolkodás mellett muszáj belevinni a jelenetbe egy misztikus ráérzést, valamit, amitől tudom, hogy annak a gyermeknek meg kell születnie.

  - Már a középkorban is megvolt, de tulajdonképpen a mai napig megmaradt talán a színházzal, a művészettel szembeni gyanakvás a hívő, a vallásos emberekben. Ön szerint összeegyeztethető-e, és ha igen, milyen módon, egy hívő ember munkája, létezése a színházban és valamiféle nagyobb tágasabb metafizikai szemléletmód vagy életforma.

- A színház szakrális hely, ugyanúgy szakrális hely, mint a templom. Egy színész pontosan ugyanazt a munkát végzi, amit egy pap. Abban az esetben persze, ha hiszünk a színész valódi feladatában. Ha még mindig abban hiszünk, amiért az ember ezt a pályát - jó esetben - elkezdte. (Ha nem revütáncos akart lenni, hanem valami más.) A színház, a művészet gondolatokat közöl az érzelmeken és az intellektusukon keresztül. Közvetít. Ugyanaz a lényege, mint ami az egyházé. Az egyházé, és nem a vallásé. Én katolikus vagyok, anyukám evangélikus. Sokat dolgoztam a Katolikus Rádióban, de mégis azt gondolom, hogy az egyház olyan, mint egy állam, nyilván szükség van rá, de a vallás az én személyes ügyem...

  - Én is úgy gondolom, hogy a színháznak ugyanúgy, mint az egyháznak közvetítőnek kellene lennie... De kevés olyan hely maradt, ahol a színházat a maga komolyságában, transzcendens közvetítőként fogják fel. Ez megváltoztatható?

- Nem vagyok politikus. Látom, hogy merre tart a világ, megpróbálok lépést tartani vele, a globalizáció megállíthatatlan. Egyetlen dologban hiszek: a személyes életben. Semmi mást nem tudok felmutatni, csak amit a környezetemben meg tudok tenni: én hogyan élem az életem. Nemcsak a családra gondolok; a szakmámhoz, a mindenséghez való viszonyomra. Ha felmegyek a színpadra, mit tudok kifejezni, hány embernek tudok segíteni. Mint ahogy vannak intézmények, ahol létre tudnak jönni csodák, ahol mindig egy komoly formátumot, egy elkötelezett embert találsz a háttérben. Pontosan tudom, miért nem vagyok hajlandó vezető, heródesi pozícióba kerülni. És mindez Erzsébethez is kapcsolódik, ismét. Igen, Erzsébet is a maga példáját mutatja fel: „én megszülöm a gyerekemet". 39 éves voltam, amikor a fiam született. Gyönyörű, hogy akkor kellett megszületnie, akkor volt minden együtt... és úgy jött, mint egy áldás. Az önmagamért való lét értelmetlensége vitt el a gyermekem születéséig. „Hazamész, és miért, kinek? Eljátszol még néhány szerepet? Na és? Mi vagy te, ki vagy te ebben a világban?" Iszonyatosan megrázó élmény volt és borzasztó nagy ajándék a gyermekem születése. Az, hogy ez velem megtörténhetett. Rám bíztak valakit - ez kristálytiszta érzés volt a szülőszobában. Attól még, hogy én szültem, ő független lény. És visszatérve a személyes példa fontosságához: ha nekem van egy belső értékrendem, amelyhez ragaszkodom, kinek tudom átadni? A gyerekemnek.

  - Mi marad egy színész után?

- Nem sok. Persze nem tudunk az örökkévalóságnak alkotni. Végül is mi marad egy író után? Néhány könyv. Egyébként épp ezért csinálom a Mezei Mária-estemet. Nagyon hasonló dolgokat éltem meg, mint ő. Ez nekem terápia. Megkeresnek olykor rajongók, mondván, hallottak évekkel ezelőtt szavalni, énekelni, és soha nem felejtik el. Valami biztosan történt akkor, a lényem legmélyéből adtam ki valamit, és az megmarad bennük egy életen át. Ennyi marad.

  - Egy nyom az emberek szívében... Hallottam valahol, hogy Szent Ferencnek volt egy követője, aki mielőtt megtért, vándorszínész volt. Majd szerzetes lett - nem volt túl okos, nem tudott igazán elmélyülni a vallás dolgaiban, de égő szívvel és lelkülettel követte Szent Ferencet. A közösség kialakult, de ez az ember időnként eltűnt. Szent Ferenc egyszer megleste, hova megy és azt látta, hogy fejen áll, cigánykerekezik. Megütközve kérdi tőle, mit csinál. „Ne haragudj, Ferenc testvér, nekem nem adott túl sok tehetséget az Isten, én ezt tudom, így imádkozom."

- Ez gyönyörű - akkor én fejen állok és cigánykerekezem.