Erzsébet

Egyre rohadtabb

2012.02.02. 07:00

Programkereső

Mármint a világ. Lehet kergetni a délibábot, de esély nincs arra, hogy az élet valaha olyan édes lesz, mint a méz. Legalábbis Mohácsi János szerint, aki 18 év elteltével újra megrendezte a Csárdáskirálynőt.

Az orfiban "a lét csak látszat": a hely sűrítve ábrázolja, és sajátos, torzítástól sem mentes tükörben mutatja az orfeumon kívüli világot. Első látásra azt mondhatnánk, ez a kép az idealizált valóságé. Közelebbről megnézve azonban az a réteg lehámlik, mögötte/alatta pedig ott marad a korabeli jelen keserűsége. Hiszen az opera paródiájaként a 19. század közepén keletkezett sajátos szórakoztató műfaj, az operett, legyen az francia, angol vagy bécsi típusú, direkt vagy áttétellel, de a heterogén társadalmi csoportosulásokból származó, ám a született és a pénzarisztokrácia ellenében mégis azonos célokért küzdő követelő réteg, a városi középpolgárság nézeteinek és vágyainak szócsöveként, megfelelő kulturális és politikai mentalitásának képviselőjeként, a kettős beszéd technikáját sem elvetve mindig a korabeli jelenről szólt. 1902-ben így írt a kritikus Huszka Jenő frissen bemutatott Bob hercegéről: "Ne tessék elütni a dolgot avval, hogy itt operett szól hozzánk, édes, naiv és bolondos. Az operett voltaképpen a legkomolyabb színpadi műfaj, a legszebb és legszabadabb, mellyel királyokat üthetünk veszedelem nélkül nyakon, s mely tartalmas, ötletes, újítni vágyó lelkekben születve, többet rombolhat e korhadt világból, s jobban készítheti a jövendő jobbat - öt parlamenti obstrukciónál." Vajon a kritikus, a naivan idealista Ady Endre, tényleg komolyan és őszintén hihette, hogy - Vörösmarty után szabadon - az operett által megy a világ elébb?

Csárdáskirálynő - székesfehérvári Vörösmarty Színház
Csárdáskirálynő - székesfehérvári Vörösmarty Színház

Míg a Strauss-generáció librettóinak politikai-közéleti aktivitása csekély volt, a Kálmán-Lehár-éra operettjei reflektáltak a korabeli eseményekre; igaz, a nem realista igényű, hanem kizárólag szórakoztatási céllal készült Zeitstückök szüzséi nem különböztek a megszokott, bevált patentoktól és a romantikus szentimentalizmustól. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a műfaj a társadalmi valóságnak nem tükörképét, hanem annak egyfajta színházi korrektúráját adta, elsődlegesen nem volt célja a társadalmi problémák megoldása, szociálterapikus szelepfunkciója a kettős beszéd révén azonban kétségkívül működött, verbális humorával, erős színekkel megrajzolt karaktereivel képes volt csillapítani a társadalmi feszültségeket. Ez a publikum képes volt az operett kódrendszerének olvasására, irodalmi, filozófiai stb. idézeteinek felismerésére, ezáltal a teremtett, elidegenítő hatású színpadi fikció folyamatosan reflektált a nézőt körülvevő valóságra, a jelen társadalmi és szociális problémáira.

Amikor Mohácsi János rendezésében 1993. április 23-án a Kaposvári Csiky Gergely Színházban a Csárdáskirálynőt bemutatták, a megírás idejének evidenciái a múlt tűnt ködébe merültek. Közrejátszott ebben az objektív időtávlat - a Csárdáskirálynét 1916. november 3-án, egy évvel a bécsi premier után mutatták be a Király Színházban -, illetve egy előtte készült, színháztörténeti legendává és a közös kultúrtörténeti emlékezet részévé vált produkció is.

Az ötvenes évek legvadabb kommunizmusában az operettet a hatalom reakciós, kispolgári és ostoba műfajnak tartotta, megvetette, ugyanakkor  megkerülhetetlen népszerűsége miatt mint népnevelő, ízlésformáló eszközt használta. Ebbe beletartozott az is, hogy a zenén nem változtatva szövegkönyvbe jelentősen belenyúltak, az elavultnak tartott tartalmat aktuális üzenettel töltötték meg. A gerolsteini nagyhercegnő és a Luxemburg grófja után harmadikként a Csárdáskirálynőt írta újjá Békeffy István és Kellér Dezső, akikhez szerzőként Innocent Vince Ernő csatlakozott, és ettől kezdve - a megannyi helyi változat mellett - két Csárdáskirálynő-alapszövegkönyvet tartunk számon.

A Honthy Hanna Cecíliájára szabott premier 1954. november 12-én volt a Fővárosi Operettszínházban. Szinetár Miklós rendező így nyilatkozott életútinterjú-kötetében a műről: "ez egy szomorú darab. Az első világháború kellős közepén született, ez nem egy felhőtlen bohóckodás." Az operett műfajához azonban még mindig ennek ellenkezője, az édes, bájos meseszerűség kötődött-kötődik, s valószínűleg azok a nézők voltak többségben 1995. január 8-án a televíziókészülékek előtt, akik andalító dallamokat, felhőtlen mókát és kacagást, a kívánságműsorok állandó számát, a mulatós Hajmási Péter, Hajmási Pált várták.

Csárdáskirálynő - székesfehérvári Vörösmarty Színház
Csárdáskirálynő - székesfehérvári Vörösmarty Színház

De nem azt kapták, hanem a színpadon folytatódó kaposvári színházi-orfeumi belteret, benne fülledt erotikát, részeg arisztokratákat, utánuk takarító cigányokat, Kun Bélát, románozó, szerbező, svábozó urakat, tisztességesebb sorsra érdemes, de maguk választotta félvilági sorsukkal megbékélő lányokat, fejét támasztva búsuló Ady Endrét, a világ legreménytelenebb duettjeként előadott Túl az Óperencián-t, és az Álom, álom fináléjában sem tűnt fel egyetlen boldog, optimista hangjegy sem. Az előadás a darab megírásának korát, az első világháború idejét mutatta, amikor a különböző rendű és rangú orfeumok és mulatók éjjel-nappal nyitva tartottak Pesten, hogy a frontra vezényelt katonák a haláltánc előtt még egy utolsó csárdást vagy valcert járjanak. Ahogyan az operett egykor az Osztrák-Magyar Monarchia polgárának önértelmezési kísérlete volt - természetesen úgy, hogy a szórakoztató funkciója miatt nem kérhetjük szigorúan számon rajta a realista narratívát -, úgy Mohácsi a rendszerváltozás utáni magyar romlás virágait kötötte egy csokorba, és azt prezentálta kaposvári, majd a tévé jóvoltából az országos nagyérdeműnek. A nép azonban köszönte szépen, de nem kért a két alapszövegből összegyúrt és rendezői, dramaturgi (Eörsi István), társulati kiegészítéssel létrehozott Csárdáskirálynő 1916-ból, mi több: azt inkább kikérte magának.

Hogy ma is égnének-e az MTV vonalai, mint egykor, nem tudom - őszintén szólva kétlem, hogy ma eléri-e az ingerküszöböt egy színházi közvetítés -, mindenesetre az biztos, hogy Mohácsi nem váltott irányt. Nem remake-et rendezett, bár ahogyan Khell Zsolt díszletében Kaposváron a kaposvári, úgy Székesfehérváron a székesfehérvári színház folytatódik a színpadi orfeumban, a szövegváltozat tulajdonképp azonos, mindössze néhány új poénnal egészült ki, Imre Zoltán koreográfiáját erősen - és vállaltan - használta Tóth Richárd, maradt a múlt század díszmagyarkodás a jelmezekben - a női hátakat ízléses erotikával, finoman szabott ruhákban mutató Remete Kriszta váltotta Cselényi Nórát -, Kerényi Gábor ezúttal is magabiztosan dirigálta a tempókat, és maximálisan a zenei dramaturgia mentén dolgozott.

És gyorsan essünk ezen túl: a színpadi énekelni tudás ebben az előadásban sem játszott elsődleges fontosságot. Nem probléma - mondjuk gyakran, majd színészből megoldja a figurát. De legalább annyival megsegíthetnék a kis hangterjedelemmel és hangerővel rendelkező játszó személyt, pláne egy kevéssé jó akusztikájú színházban, hogy mikroportot kap. Vagy ha nem is mindenki, de legalább a trupp jobbik hangú része kapna belőlük. Mert azt némi ügyességgel be lehet úgy állítani a szerkezetet, hogy a fülsértő hangok már ne jussanak el a nézőig. Vagy használhatnának térmikrofont, mert jelen esetben a szerencsétlen néző szinte csupán a zenekart hallja, és nem érti, mit énekelnek.

Az mindenképp látszik a friss, saját poénokból pedig hallatszik, hogy társulat van a színpadon, a színház magazinjából pedig kiderül, hogy a sokfelől érkező közreműködőkből - helyi erők, visszatérő vendégek, első alkalommal itt dolgozó alkotók és kaposvári színészhallgató - csapat jött létre. (Közülük kiemelésre ketten érdemesek: a Bónit alakító Keller János, valamint a több epizódszerepben erős jelenléttel és nagy eleganciával bíró Závodszky Noémi.) Ez egyértelműen Mohácsinak köszönhető, aki - szintén ebben a magazinban - arról nyilatkozott, hogy négy-öt éve merült fel benne, hogy újrarendezze a Csárdáskirálynőt. (Aztán megcsinálta kaposvári színészhallgatókkal két felvonásba zanzásítva két operettprodukcióját CsárdásMiska címen, amit kizárólag és jóindulattal reproduktív egyetemi vizsgaként lehetett tekinteni, komolyabb értelmezést vagy színészi játékot azon számonkérni nem lehetett. Ezt követően a Nemzeti Színház vette tervbe a Kálmán-darabot, de a jogtulajdonosok nem adtak rá engedélyt. Székesfehérvárral nem volt gond. Mindezt a történeti hűség kedvéért jegyezzük le.) Azt mondja Mohácsi ugyanott, szerinte ez melegebb, szívhez szólóbb előadás lesz, ugyanakkor jóval kiábrándultabb és megkeseredettebb is.

Szerintem egyszerűen csak kortársibb. Ez adódik például abból, hogy közel két évtizede Kulka János, Sáfár Mónika, de mindenekelőtt és -felett Molnár Piroska képes volt megjeleníteni a színpadon a tartásával, a gesztusaival az operett-sztereotípiákat, s ezzel együtt tudta azokat (ön)iróniával távolságtartóan kezelni, és még el is énekelték az elénekelendőt. Ezzel szemben itt az érintések, az alá-fölé rendeltségi helyzetek áthágják az operett vélt vagy valós szabályrendszerét. Meg adódik abból, hogy - kitekintve a kis adag rántott szeletünkre - a "Ki a magyar?" kérdést egyre ostobább emberek teszik fel, és ezt színházon kívüli, piros-fehér-zöldbe öltöztetett ostobaságot nem tudjuk feledni. Ezért hangzik egyszerre komorabban a katonanóta ma, és ezért szánalmasan röhejes, ahogy a frontot megjárt, Lippert-Weilersheimék estélyére betérő - potyázó magyar virtussal bőven megáldott - bakák úszkálása az akváriumban, majd csuromvíz megjelenésük, s ezért félelmetes a Novara hajóavatási ceremóniáján egybehangzóvá váló gotterhalte és istenálddmeg. Ebben az előadásban a fiataloknak már semmiféle jelenük nincs, a jövő pedig maga a teljes remény- és esélytelenség. Itt a szerelem még csak nem is ócska délibáb, hanem kezdetektől egymást húsába beletépő tépő héja-nász.

"Időket élünk." Olyan időket, amikor az "írta Nagy Ignác versét" szavaló Csermanek Jánoska neve már semmit nem mond a nézőnek, mert megszűnőben vannak vagy talán már meg is szűntek a félmúlthoz kötődés rerefenciapontjai. De még mindig olyan időket, amikor a hajó menthetetlenül süllyed. És az a nagyság sincs meg bennü(n)k, hogy arany vasmacskánk legyen, már csak egy kis lapátunk maradt. No de az arany...!


Csárdáskirálynő - Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Szerző: Kálmán Imre-Leo Stein-Bela Jenbach-Békeffy István-Kellér Dezső-Gábor Andor után Mohácsi István-Mohácsi János

Szereplők:
Vereczkey Szilvia: Radnay Csilla
Cecília Lippert-Weilersheim: Tóth Auguszta
Edvin Lippert-Weilersheim: Lábodi Ádám
Bonifac von Kautschiano gróf: Keller János
Anastazia oppert-Weilersheim: Váradi Eszter Sára
Miska, pincér az Orfeumban: Kozáry Ferenc
Kerekes Ferenc: Háda János
Czettel úr - Leopold Maria Lippert-Weilersheim herceg: Guttin András
Károly főherceg: Kelemen András
Aurel von Rohusdorf: Hernádi Szabolcs
Mérő úr - Lautant Góth: Róbert Gábor
Doktor Serényi - Gróf Wesselényi: Juhász Illés
Bihary úr - Oberleutant Fazekas: Tűzkő SÁndor
Endrey úr - Oberlautant Steiner: Fehérvári Péter
Ady Endre - Major Schreff: Csizmadia Gergely
Prattinger úr - Mr McGrave, angol nagykövet: Hajnal János
Az öreg Kis (jogállat): Matus György
Arankám, Leontine grófnő: Bakonyi Csilla
Juliskám, Krisztina bárőnő: Závodszky Noémi

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta
Koreográfia: Tóth Richárd
Karmester: Kerényi Gábor
Rendező: Mohácsi János