Erzsébet

Nem komoly

2012.02.07. 13:57

Programkereső

Megátalkodott sznobnak kéne lennem ahhoz, hogy ex cathedra kijelentsem, Bryn Terfel koncertje hajítófányit se ért, de az énekes teljesítménye kis jóindulattal is épp csak közepesnek minősíthető. Ugyanis ez a koncert nem egy komoly basszbariton áriaestje volt, hanem show-műsor: az áriák kifogástalan kivitelezésénél fontosabb szempont volt a szórakoztatás.

Bryn Terfel a legkeresettebb basszbariton ma: nem volt olyan neves operajátszó hely, ahol ne lépett volna fel. Szinte mindent énekelt, ami neki való, a Don Giovannitól Hans Sachson és Wotanon át Pizzaróig, tán csak az Elektra Oresztésze nem volt még. A bájosabb, könnyelműbb Mozart- és Rossini-duetteket Cecilia Bartolival dalolta lemezre. Wagner-albumán hallani, hol van vége ennek a hangnak, meddig bír nyújtózkodni, de az is kétségtelen, nála jobb Falstaffot ma nem találhat operaház. Ha van szerep, ami illik alkatához, hangjához, az Verdi Falstaffja.

Bryan Terfel
Bryan Terfel

Hozzánk, első magyarországi fellépésére a Bad Boys albummal érkezett, ennek a koncepciójához igazodott az előadás, ami bár könnyednek, spontánnak hatott, mégis minden másodperce kiszámított volt. A Bad Boysra olyan dalok kerültek, melyeknek tulajdonosai megátalkodott emberek: ők tesznek keresztbe a kedves kis tenornak. Keveredett közéjük joviális, szerethető gazember is, Dulcamara, de azért a többségük sötét üzelmekkel elhíresült kártevő, mint a Tosca Scarpiája, az Otello Jagója, és Terfel megtestesítette - hanggal és játékkal - magát a gonoszt, Mefisztót is.

Nem olyasféle produkcióban részeltetett a Müpa nagyérdeműje, mint a jó Terfel hangfajában munkálkodó Thomas Quasthoff vagy egykor Hans Hotter estjén. Bár Terfel vérbeli operaénekes, ha dalok mezejére téved, ott is az, és esze ágában sincs a műsorába veretes műsorszámokat - ne adj isten egy oratóriumrészletet - keverni. Amit ő tud, az az entertaiment, a színvonalas szórakoztatás: és ezt ő tudja most - legalábbis ha a mai basszbaritonokat vesszük - a legjobban. (Nyomában ott jár a vele egyidős, de még kevésbé sikeres René Pape.) Az áriák mellé bevesz olyas elegy-belegy dolgokat, mint egy musicalsláger, egy kis operett, egy kis walesi dalocska. Kirobbanó életkedvének, a belőle áradó vidámságnak köszönheti Terfel, hogy keveseknek tűnik fel: hangjának van terjedelme, súlya, de nincs valódi mélysége. A mélyebb fekvésben erőlködik kicsinykét - mintha az elég korán bekövetkezett siker akadálya lett volna a képzésben való elmélyülésnek. Ez a nagy természetességgel előtörő, elég nagy volumenű hang mintha nem lenne eléggé megzabolázva.  

De az azért nem állítható, hogy a látványelemek, a játékosság a hiányokat kívánná leplezni: teljes elánnal, nagy kedvvel veti bele magát Terfel a bohóckodásba, egy percre sem merült föl, hogy nem őszinte, hogy ő nem az az ember, aki keblére ölelné a világot. A koncert közepe táján széttárta karját, és mindenkit biztosított feltétlen és nagy szeretetéről. Ekkor már tombolt a közönség. Már megvett mindenkit. Mondom, még a legmegátalkodottabb sznobot is.

Azt írták róla, hogy ő az operaszínpad Jack Nicholsonja. És ha csak a Mefistofele Son lo spirito che nega kezdetű bemutatkozóját halljuk és látjuk tőle, akár igaznak is gondolhatnánk ezt, de nekem sokkal inkább a Monthy Python társulat tagjait juttatta eszembe. Mind mozgása, mind bumfordisága, de még az angolja is. Bejön Dulcamarként, kezében egy doboz sör, azzal ágál, mutogat, illusztrálja a szöveget - ha a szívről énekel, mellkasára szorítja kezét, ha a világegyetemről, körbemutat - aztán az ária középrészénél, kopott redingotja alól elővarázsol két kisüveges Sopronit. Az egyiket felbontja és a ritardando résznél el is fogyasztja, egészséggel. A Mefistofele áriánál két ujjal fütyül - elvégre a fütty bele van írva a szövegbe is. (Azon gondolkoztam, miközben élveztem előadását, hogy mennyire nem férne bele ez a nagyszabású, hatalmas Mefisztó Kovalik Balázs sokrétű pompásságába. Hogy bizony Terfel így jó: nem beállva egy szerepbe, hanem áriaesten. A Kovalik-rendezést akarva-akaratlan szétverte volna.)

Gounod kevésbé nagyszabású Faust-verziójának Mefisztójaként mintha tényleg áruba bocsátotta volna az egész univerzumot. Nagy sváda, nagy megjelenítő képesség jellemezte eladdig Terfelt. De valódi gonoszság, elvetemültség, mintha csak a Tosca-beli Te Deum mélyén lüktetett volna. A koncert második felére maradt a zöld kézelős Jágó, és a musical- meg operettrészletek: egy kis Gilbert és Sullivan, a Bicska Maxi-dal, egy kis Gershwin, ráadásképpen Javert a Nyomorultakból, majd a szülőföldet, Wales tájait, énekelte meg.

Terfel az ismertségét egy másik walesivel, Tom Jonesszal előadott duettjének köszönheti. Énekelt Stinggel és a könnyebb műfaj más jeleseivel, egyik legjobb lemeze a Rodgers és Hammerstein dalaiból összeállított Something Wonderful. Lemezbemutató koncertjére, melyen a sok híres betétet - lelkesen, de nem túl érdekesen - eljátszó Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara abszolút csak másodhegedűs volt, simán befért volna special guestnek bármelyik popsztár. Ez egy - jó értelemben vett - show-műsor volt, amit operás elemekkel tarkítottak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. De nem - mondjuk - Samuel Ramey estjével kell majd e jelentős személyiség, Bryn Terfel első magyarországi megnyilvánulását összevetni, hanem Sting szimfonikusokkal feldobott koncertjével.


2012. február 4. 19:30 - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Rosszfiúk - Bryn Terfel áriaestje

Km.: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, a Magyar Állami Operaház Énekkara (karig.: Szabó Sipos Máté)
Vez.: Gareth Jones

Verdi: A végzet hatalma - nyitány; Otello - Credo in un dio crude (Jágó áriája, II. felvonás)
Donizetti: Szerelmi bájital - Udite, udite, o rustici (Dulcamara belépője, I. felvonás)
Boito: Mefistofele - Son lo spirito che nega (Mefisztó belépője, I. felvonás)
Mozart: Don Giovanni - nyitány
Gounod: Faust - Le veau d'or (Mefisztó rondója, II. felvonás); Faust -Katonakórus (IV. felvonás)
Weber: A bűvös vadász - Schweig, Schweig (Gáspár áriája, I. felvonás)
Puccini: Tosca - Te Deum (I. felvonás)
Saint-Saëns: Haláltánc
Weill: Koldusopera - Moritat von Mackie Messer (Bicska Maxi balladája)
Sullivan: Ruddigore - When the night wind howls (Sir Roderic áriája, II. felvonás)
Offenbach: Orfeusz az alvilágban - nyitány
Gershwin: Porgy és Bess - It ain't necessarily so (Sporting Life dala, II. felvonás)