Erzsébet

Kör, körítés

2012.03.02. 07:05

Programkereső

Ismét Brecht az Operettszínházban, ezúttal a második világháború utáni Grúziában játszódó, mesemotívumokból építkező Krétakör. Fiatal rendező, vizsgaelőadás, stúdiószínház, kísérletezés. Ez mind jól hangzik, de mintha Brechtről és dráma kérdésfelvetéseiről elfeledkeztek volna.

A kísérletező zenés színházi produkcióként beharangozott előadásból hiányzik a kísérletezés: nincsenek szokatlan és új színházi gesztusok, a jelenetezés, a térhasználat legfeljebb a prózai színházakat messziről elkerülő operettrajongók számára tűnhet szokatlannak vagy különösnek. A kísérletező kedv persze tetten érhető. Somogyi Szilárd számos ötlettel, látványos megoldásokkal igyekszik Brecht emblematikus művét az oldottabb szórakozáshoz szokott nézők számára is érthetővé, élvezhetővé tenni. A fiatal rendező mindent szeretett volna belepasszírozni vizsgaelőadásába: egyszerű, mégis sokoldalú játéktérrel és jelmezekkel, epikusan és elidegenítőn - ahogyan kell -, kalandosan és eseménydúsan, érzelmesen és szentimentálisan, szórakoztatón és viccesen, kellő, illő komolysággal, mégis könnyeden, részletgazdagon, mégis stilizálva. Brecht sokat elbír és kibír, mégsem adja meg könnyen magát: ezúttal elsősorban a körítés maradt belőle.

Mielőtt alaposabban elgondolkodhatnánk azon, hogy az egymással derékszöget bezáró széksorok a díszlet derékszögben álló elemeivel négyszöget alkotnak, miközben az előadás egy körről szól, meztelen hátsójú, zuhanyozó férfiak jelennek meg a színen. Gondosan megkomponált a díszletkeret (díszlet és jelmez: Gyarmathy Ágnes): a két kolhoztábor konfliktusának megbeszélése egy munkahelyi öltözőben zajlik, ahol van zuhanyozó és öltözőszekrény is, a falak tetején pedig mindenféle csövek futnak. A keretjáték kisreálja Gruse történetével szimbolikus terekké alakul át, új funkciót kap a vécé, a nejlonfüggöny, a plafon felől leeresztett vaskerítés híd lesz, az alufólia-tekercsek pedig széles folyóvá válnak. A rendező ügyel a keretjáték megtartására: a kolhoztagok által előadott meséhez szükséges jelmezeket mintha különböző kolhozok kacatjaiból hordták volna össze. Talán ezzel a logikával kerültek játékba a koszosfehér kezeslábasok, szemeknél és szájnál kivágott (kommandós jellegű) pilótasapkák, és ezért helyettesítik a katonák fegyvereit fehér partvisokkal. A tárgyak jelzésszerű vagy szimbolikus használata, az "alternatív" előadások szokásos eszköz- és kelléktára az előadásban - mélyebb összefüggések, kapcsolatok híján - esetlegesnek hat, szimpla ötletbörze csupán.

A keretjáték pedig csak addig érdekes, amíg mulattató helyzeteket lehet belőle kihozni. Az Énekes, Arkadij Cseidze (Szabó P. Szilveszter) rajongott sztárként lép színre. A növénytermesztő és kecsketenyésztő lányok-asszonyok bomlanak utána, illegetik magukat előtte, a játék kezdetekor pedig mohón lesik rendezői utasításait. De az Énekes sztár- és rendezői allűrjei rövid időn belül eltünedeznek. Természetesen lehet, hogy egyre inkább beleéli magát szerepébe, de vele együtt mintha mindenki elfeledkezne arról - a színészi játékot tekintve mindenképp -, hogy kettős szerepet (színház a színházban szituáció) alakítanak. Az énekes karaktere összetett, mégis zavaros: a híres színjátszócsoport-vezető a történet narrátoraként egyúttal szimbolikus figura, aki az eseményeket irányítja, és jelképezi a Sorsot is, de ez a sok szerep valahogy összekeveredik, és hol egyikre, hol másikra koncentrál. A partvisokkal szaladgáló katonák komikusnak vagy megdöbbentőnek szánt közjátékai sokszor kínos haknijelenetek szintjére süllyednek. Bizonyos szereplők túladagolt gesztusokkal önmaguk paródiájává képesek válni. Van, aki elfeledkezik róla, hogy most nem musicalt énekel, a zenekaron pedig sok az erősítő, és hajlamos elnyomni az énekeseket, az előadásnak mégis nagy erénye, hogy többen igen jó hangi adottságokkal rendelkeznek a színpadon. Paul Dessau diszharmonikus, sokszor hátborzongató, slágergyanúsnak csak jóindulattal nevezhető dalai erőteljesen, határozottan szólnak. Peller Anna Gruséja sokszínű: kiszolgáltatott, kétségbeesett, máskor pedig öntudatos és talpraesett figura, aki tágra nyitott szemekkel néz a világba, igaz, kevesebb intenzitással is hiteles karakter lenne. Kiváló döntés volt Makranczi Zalán meghívása: játéka az előadás üdítő színfoltja, zárkózott, érzelmeit nehezen kimutató Szimont játszik, aki ugyan bátortalanabb, mint várnánk, kemény tekintete, merevsége mögött azonban mély érzelmek rejtőznek. Náray Erika (Natela Abasvili) nem keveset hisztizik és hadonászik, Faragó András (Acdak) igénytelensége nem kicsit visszataszító, ők mégis olyan szereplők, akik adott jeleneteikben képesek szerepben gondolkodni, és alakításukban nem a nézői reakciók jelentik a fő motivációt.

A kísérletező kedv sugallta szimbolikus gesztusok, jelzésszerű részletek mellett kellemetlenül hatásvadász ötletek is felbukkannak az előadásban. Szép motívum, hogy az ominózus gyermek egy nejlonzacskókból - azaz szemétből - összegyúrt játékbaba. Ügyetlenség azonban, hogy a babát - az idő múlását érzékeltetvén - nagyobbra cserélik, a végső drámai pillanatot pedig azzal próbálják megteremteni, hogy egyszer csak egy igazi gyerek kerül a színpadra, és őt ráncigálják ide-oda. A belépéskor kapott barna és fehér sálak a kolhozok tagjaivá avanzsálják a nézőket, de ennek az előadás szempontjából semmi jelentősége. A nézők semmilyen formában nem vonódnak be sem a kolhozok vitájába, sem pedig Natela és Gruse konfliktusába. Az ötlet visszafelé sül el: azt az érzetet erősíti a nézőben, hogy sál ide vagy oda, sehova sem - és tulajdoképpen mindegy is, hova - tartozik. Az előadás végén pedig majdnem elfeledkezünk arról, hogy a sálat visszategyük a dobozba, hiszen olyan, mintha nem is lett volna.