Jenő

Kifulladásig

2012.03.19. 07:26

Programkereső

A hét főbűn című Brecht-Weill-féle énekes balett a berlini Komische Operben került bemutatásra Barrie Kosky rendezésében, aki a következő évadtól az operaház intendánsa is.

A műfaji meghatározás természetesen brechti kontextusban érvényes, a mű (eredeti címén A kispolgár hét főbűne) inkább afféle song-opera. A történet szerint egy öttagú, louisianai család hatalmas villa építésére készül, s ehhez a pénzt az egyetlen lánygyermeknek kell megszereznie. A táncosnőként elhelyezkedni kívánó Anna végighajszolja magát Amerika hét - a katolikus egyház által meghatározott főbűnöket megtestesítő - nagyvárosán, míg hét év utazást követően végre hazatérhet. A lány az út elején Anna I-re és Anna II-re hasad szét. Első énje a rafinált, pragmatikus, céltudatos üzletasszony, míg a másik az elveszettebb, művészetének élő, kiszolgáltatott és kiárusított táncosnő, akit a pénz és a hatalom hidegen hagy. Brecht a hét főbűnt a kapitalizmus jegyében értelmezi és írja át, mindegyiküket kifordítva, fonákjáról megvilágítva. Aki az immoralitáshoz túl lusta, az alpárisághoz túl kevély, a bujasághoz túl tiszta, valamint nem elég fösvény, az életképtelen. A hét főbűn inverz világában a jóra és erkölcsre való csábítás alakul át démoni erővé, s Anna prostituálódása az üzlet szempontjából kedvező, így pozitívnak tekinthető.

A hét főbűn - Komische Oper, Berlin - Dagmar Manzel
A hét főbűn - Komische Oper, Berlin - Dagmar Manzel

Kosky kizárólag a főszereplőre és a zenére koncentrál, fantáziánkat segítségül hívva a cselekmény követéséhez. Az operaház hatalmas csillárja szikrázó fényeket vet a nézőtérre, mielőtt Anna - Dagmar Manzel kikukucskál a hatalmas függöny mögül. Percekig csak az arcát látni, majd végre kisétál a színpadra. A baloldalt ülő zongorista - Frank Schulte - a berlini színésznő egyetlen partnere, dalaihoz kissé unott arccal, egy gyűrött bárzenész modorában szolgáltatja az aláfestő zenét. Kosky ismert Brecht-songokat (pl. Surabaya Johnny) emel át az előadás nyitó szakaszába, a cselekmény kezdete előtt mintegy varietéműsorba invitálva. Anna szárnyalva, kicsattanó jókedvvel, energikusan énekel, élvezve a nézőtéren ülők figyelmét. Fellépése mintha nem akarna véget érni, újabb és újabb dalt kér a zongoristától, aki végül egy üres pillanatban faképnél hagyja és besétál a függöny mögé.

Manzel kettéhasadása borzongató: tizedmásodpercek alatt változtatja meg tekintetét és hangszínét, attól függően, épp melyik énjéről van szó. Az utazás kezdetét veheti - a függöny végre szétnyílik. Impozáns díszlet helyett impozáns zenekar tárul a szemünk elé, egy emelvényen helyet foglalva. Kosky a lány családját a falba süllyesztett oldalpáholyba, sötétségbe rejti, így a megszokott szerepek helyet cserélnek: az orkeszter kerül a központba, a kórus a színfalakon túlra, Anna pedig egy skizofrén monoopera főhősnőjévé válik, aki partnerként mindössze a zenét és a fejgépet használhatja. Az előadás a fent említett brechti elmélet - mely természetesen a jelen korban sem válik irrelevánssá - és a kispolgár bűnei helyett egy 21. századi nő neurózisának és önpusztításának stációit definiálja és bontja ki. Az ötvenhárom éves színésznő - hozzátenném, remekül tartja magát - pusztán már életkorából fakadóan átértelmezi az eseményeket, lévén, nem egy hamvas, a szülői házból épp kikerült kislányról beszélünk. A családi ház felépítésére vonatkozó alaptörténet erősen megkérdőjeleződik, a szétzilált nő drámája viszont új mélységeket nyer. A téboly színről színre fokozódik, Manzel pedig színről színre képes a megújulásra, egyre groteszkebb mozdulatai és megnyilvánulásai mégsem válnak túlzóvá, inkább meghökkentőek: a néző a kiszolgáltatottság és az intim, mindvégig elfogadható, emberi őrület szemtanújaként legszívesebben elfordítaná a fejét. A szerep személyessé tételével járó őszinteség, pőreség, valamint a színésznő lendülete és szuggesztivitása már-már zavarba ejtő.

A hét főbűn - Komische Oper, Berlin - Dagmar Manzel, Frank Schulte
A hét főbűn - Komische Oper, Berlin - Dagmar Manzel, Frank Schulte

A Kristiina Poska vezetése nyomán jól összehangolt zenekar mindig Annához igazodik, ám ha a nő személyes kontaktust létesítene velük, kizárják. A szinte láthatatlan kórus humoros és stílusos, az egyik legmulatságosabb jelenet a Torkosság: Annának diétáznia kell, ha meg akarja tartani táncosnői állását, ezért le kell mondania a legfinomabb falatokról. Kánonban duruzsolja a férfikórus két oldalról a fülébe, ha kibírja, utána már ehet spárgát, csirkét, sütit, kacsát, s mi szem-szájnak ingere. A szöveg kiemelése és ismétlése korunk idealizált, agyonsoványított nőképét, a megfelelési kényszert húzza alá, ezáltal szintén új kontextusba helyezve a Brecht által meghatározott bűn jelentését. Kosky rendezése az átértelmezések (és a társadalmi problémák helyett a nőre való fókuszálás) ellenére mégsem válik dühítő, "szuperfeminista" drámává, hiszen a szöveg változatlan, a fantázia megteremti a jelenetek környezetét, az értelmezéseknek tág teret engedve.

Az utolsó jelenetet - főhősünk hazatérhet, de hova is? - követően Anna összehúzza a függönyt, de már az sem engedelmeskedik neki, újra és újra szétnyílik, mintegy fittyet hányva a nő akaratának. Mikor feladja, a nehéz bársony hatalmas lendülettel mégis összecsapódik a fején, győztesen és kíméletlenül. A megpróbáltatások véget érnek, sajnos az előadás is, még néztem volna egy darabig. Akár azt is, ahogy Dagmar Manzel az álló ováció után spárgát, csirkét falatozik az öltözőjében.