Gyöngyi

Jurtadiszkó, egyházhakni

2012.04.03. 07:17

Programkereső

Két szabadtéri előadás és több mint egy évtizedes kényszerszünet után a Veled, Uram! ismét színpadra kerülhetett a Thália és a Budapesti Operettszínház jóvoltából. Hogy egész pontosan miért, arra meggyőző választ nem kaptunk.

Amikor egy premier kapcsán többször hangzik el a shakespeare-i és a wagneri jelző, mint ahányszor életünkben - önszántunkból vagy félresiklott házibulik jóvoltából - elkaraokeztuk a megsárgult borítójú István, a királyt, már tudjuk, hogy baj van. Baj, mert a szervezők maximum az előadás tizedik percéig képesek elhitetni a jóhiszemű közönséggel, hogy amit mondtak, azt komolyan is gondolták. A néző aztán hazafelé bandukolva azt tapasztalja, hogy se wagneri leitmotívumok, se shakespeare-i jambusok nem duruzsolnak a fülében, csak az a rockoperának nevezett alig valami, ami egy ideje se nem rock, se nem opera, legfeljebb gitárszólamokkal megfejelt musical.

Azt, hogy az egykor hatalmas erővel robbanó István, a királynak folytatása lesz, mindig is lehetett tudni: a kérdés inkább csak az volt, hogy a szerzők mikor rántják le az újabb bőrt az időközben jócskán megkoptatott hírnévről. Némi önkritikával persze könnyen belátható lett volna, hogy két bemutatót megélt, aztán hamvában elhalt Veled, Uram! korántsem akkora remekmű, mint elődje volt: nem véletlen, hogy (ellentétben az István, a királlyal) se a Nemzeti Színházban nem tűzték műsorra, se a nézői emlékezetbe nem véste be különösebben magát. Ezzel szemben az alkotók abban reménykedtek, hogy - harmadszorra - valami csoda folytán a közönség mégis elhiszi, hogy 2012-ben lehet úgy musicalt írni, ahogy harminc évvel korábban lehetett, figyelmen kívül hagyva mindent, ami azóta színházzal, könnyűzenével történt.

A történet az István (Sasvári Sándor) halálát megelőző, vérrel és intrikával fűszerezett korszakba röpít vissza, amikor a hidrogénezett hajú Orseolo Péter (Mészáros Árpád Zsolt) gátlástalan hatalomvágytól vezérelve versenybe száll a trónért. Ármánykodásainak köszönhetően találkozhatunk az erdőben bujkáló pogányokkal, ősi magyar szokás szerint tűzön futtatott Imre herceggel, és Zobor táltossal (Pirgel Dávid), aki közvetlenül a Gyűrűk Ura kelléktárából zuhant a színpadra. A ködös történelmi tényeket fiktív szálakkal ok-okozati sorrendbe terelő cselekmény még akár izgalmassá is válhatna, ha a rendezés (Somogyi Szilárd) nem iparkodna minden pillanatban a monumentalitás nyilvánvalóan banális hatását kelteni a meglehetésen szűkös színpadon: a Thália méreténél fogva alkalmatlan látványos tömegjelenetek és koreográfiák lebonyolítására. (Apropó koreográfia: az István üdvözlését kísérő karlendítések felett napokkal az előadás után is értetlenül állunk.)

A színpad közepére állított, királyi kastély külső és belső terét egyaránt ábrázoló, karácsonyfa ledekkel körbefont díszlet (Rózsa István) gyakorlatilag folyamatos mozgásban van. Ha épp nem a forgószínpadon pörög, akkor díszletmunkások cibálják jobbra-balra, nehogy a néző egy pillanatra is azt gondolja, hogy ősmagyar rögvalóság helyett a Hattyúk tavát nézi. Grandiózus a nyitókép is: István mindent betakaró palástját egy hirtelen jött ötlettől vezérelve ciklámen fénnyel bombázzák meg, majd egy felvonással később ugyanebben a térben váratlanul egy óriási libikóka bontakozik ki, egyik végén Istvánnal, másikon Vászollyal. Nem érheti panasz a készítők stilizációs készségét sem: Orseolo a második felvonásban több alkalommal kísérel meg gyilkosságot végrehajtani egy méretes fakarddal, a rezervátumba szorított pogányok sámándobja pedig valójában egy olajoskannákból kiépített DJ szett. Satöbbi.

Ha a Veled, Uram! önmagában remekmű lenne - mint ahogy nyilvánvalóan nem az -, ha Szörényi Levente monumentális hangzásvilág alatt nem saját életművének folyamatos és koncepciótlan önismétlését értette volna, ha egy centivel megpróbált volna közelebb lépni a 21. század hangzásvilágához, esetleg ha Bródy János a kínrímszótár felütése helyett valóban akart volna dalszöveget írni, az Operettszínház és a Thália közös produkciója még akkor is komoly gondokkal küzdene. Valódi színészi játékot nem lehet számon kérni, a legtöbb, amit a recenzens megtehet, hogy bocsánatot kér a maréknyi kivételtől. Az azonban, hogy énekhangok terén sem kapjuk meg az élmény minimumát, megengedhetetlen. És akkor álljon itt azoknak a neve, akik a szó szoros értelmében megmentették az estét: Feke Pál, Janza Kata, Vágó Bernadett.

A majd' három órás előadás végeztével a Szent Korona ellebeg a zsinórpadlás irányába, mi pedig- hazaszeretet ide vagy oda- hálásak vagyunk érte. A kötelező vastaps után aztán még egy darabig próbáljuk megérteni, hogyan kerültek a színpadra diszkófényben úszó pogányok és mi szükség volt a hullahegyek felett ízléstelenül felcsendülő Boldogasszony Anyánkra. Választ persze nem kapunk, mint ahogy arra sem, hogy az import tarsolylemezért cserébe megváltható nemzeti identitás korában mennyi szükség van a jurtadiszkóra, mennyi az egyházhaknira. Mert a Veled, Uram! alig több ezeknél.