Ilona

Sümegi Eszter és két Mount Everest

2012.05.19. 15:26

Programkereső

Sümegi Esztert a közönség ebben az évadban láthatta két emblematikus szerepében, az Aidában és a Toscában, emellett a művésznő két új szerepben, az Arabella és a Pillangóasszony címszerepeiben debütált. Ezekről a nőalakokról és az előadásokról, valamint Gluck-lemezéről is beszélgettünk vele.

- Tekintsünk vissza az évadra. Ősszel Toscát és Aidát énekelt itt az Operaházban. Mindkét szerep régóta az Ön repertoárján szerepel. Ahhoz képest, hogy mit gondolt róluk akkor, amikor először találkozott velük, mennyiben változtak meg a hangsúlyok, másképp tekint-e rájuk?

- 13 éves voltam, amikor az Aidával először találkoztam egy általános iskolai énekórán Mohácson, Toscával pedig 18-19 évesen Pécsett, a főiskolán. Mindkét alkalommal elbűvölt, elvarázsolt már maga a zene is, hiszen akkor még nem ismertem a történeteket. Hála Istennek, mindkét szerep megtalált a pályámon, már a Zeneakadémián megismerkedtem velük. A Toscával nyertem a Pavarotti-versenyt, az Aidával úgyszintén. Amikor életemben először, 2002-ben énekeltem az Aidát és tartottam a babérkoszorút a párnán, eszembe jutott, hogy Istenem, én 13 éves koromban vágyódtam erre az operára, és megkaptam, akkor könnyek szöktek a szemembe. Azóta nagyon sokat énekeltem, utoljára Magyarországon 2007-ben, ezzel búcsúztattuk az Erkel Színházat. Ezt követően itthon négy évig nem került rám sor, mindig találtak megfelelő ügyeletes sztárokat. 2008-ban Amerikában nagy sikerrel léptem fel, az előadások végén állt a ház, ami náluk olyan, mint egy Oscar-díj. Toscát szintén nagyon sokszor énekeltem, abból választottam a kislányom nevét, a Viktóriát is. 1996-ban vagy 1997-ben énekeltem először a szerepet és azóta folyamatosan, olyan helyeken, mint Toronto, Frankfurt, a nagy osztrák operaházakban, Bécsben, Grazban, Salzburgban, Bregenzben, itthon Szegeden José Curával játszottam. Varázslatos előadás volt.

- És mi ezeknek a nőknek a varázsa? Hogyan tudnak hatással lenni a környezetükre?

- Tosca és Aida is igazi nő. Ha az állatvilágban keresek párhuzamot, akkor azt mondom, Tosca egy tigris, Aida pedig egy párduc. Nagy kihívás játszani őket. Rendkívüli tűzzel, hévvel élő nők: Aida királynői méltóságát a rabszolgaruha alatt is hordja. Csak tisztelettel és a legnagyobb együttérzéssel tudok róla beszélni. Toscaként dívát kell játszani a színpadon, de az énekes mégiscsak egy ember. Az mindig érdekes rendezői koncepció, hogy az énekes vajon csak magát alakítja az előadásban vagy belebújik Tosca bőrébe, de azért saját magáról sem feledkezik meg. Közös bennük, hogy rendkívül érzékenyek, és a szerelmükért a végletekig hajlandók elmenni.

Arabella - Magyar Állami Operaház - Sümegi Eszter
Arabella - Magyar Állami Operaház - Sümegi Eszter

- Ugyanez az egyenesség és tartás jellemzi az idei két új szerepét, az Arabella és a Pillangóasszony címszereplőit is, akik bár nagyon különbözőek, de ilyen szempontból talán mégis illenek a sorba. Vagy nem jól gondolom?

 - Valóban van köztük hasonlóság, de hangilag ég és föld a kettő, Richard Strauss és Puccini, egy posztromantikus és egy nagy verista opera össze sem hasonlítható. Nyolcvan év után mutattuk be a darabot, nagyon szeretem a szerepet - és nagyon jó, hogy bemutattuk. Gyötrelmes próbaidőszakunk volt, mert nem akármilyen problémákon mentünk keresztül, de hála istennek, az Arabella zeneileg nagyon jól sikerült, és jól is vette a közönség. Strauss, Verdi, Mozart, Puccini, Wagner olyan zseniális zeneszerzők voltak, hogy a zenében is beszélnek a drámai szituációról. Az opera komplex műfaj, és szerintem a legnehezebb rendezni, mert a szövegen kívül a zenét is meg kell jeleníteni a színpadon. Kanadában legutóbb a Toscában egy olyan rendezővel dolgoztam, aki azon kívül, hogy angolul, németül, franciául beszélt, megtanult oroszul is. Megkérdeztem tőle ennek az okát.  Azt mondta, azért, mert a Covent Gardenben rendezte Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjét, és szeretett volna anyanyelvükön kommunikálni az orosz énekesekkel, hogy pontosan értse, mire gondolt a zeneszerző, hogy az énekesekkel ezekről az árnyalatokról beszélni tudjon. Két éve volt rá, annyival hamarabb kapta a rendezésre a felkérést. Kanadában engem németül instruált, az orosz kollégát oroszul, az Ottawából jött énekest franciául, és amellett, hogy kívülről tudta a Tosca szövegét, leült a zongorához, és ha kellett, játszott részleteket. Nem azt mondom, hogy minden rendezőnek így kell felkészülnie, de azt gondolom, aki operát rendez, annak alapfeltétel, hogy a darab nyelvét magas szinten ismerje, ne pedig egy évtizedekkel ezelőtti, ma már archaikus nyelven lefordított szövegből rendezzen.

- Kik azok a rendezők, akiket meghatározónak tart a pályáján?

- Láttam, hogyan próbált Harry Kupfer, dolgoztam Christine Mielitzcel, Robert Wilsonnal, Paul Currannal, Kanadában sokakkal, akik mind nagyon felkészült rendezők.

- Mikó András és Békés András voltak a mesterei. Tőlük mit tanult?

- Mindkét tanárom beszélt nyelveket, és rendkívül nagy színházi, drámai ismerettel rendelkeztek. A színház nem csupán annyi, hogy balról bejön az ember, jobbra meg kimegy, hanem megtanítottak a szerep elemzésére, a lényeg megkeresésére.

- Valahol azt nyilatkozta, vannak szerepek, amelyekre alkalmatlannak tartja magát, mert nem tud velük, azaz karakterekkel azonosulni. A Pillangóasszonyban mi az, ami segíti Önt, miben hasonlítanak?

- Az a töretlen szerelem és alázat, amivel rendelkezik. Egy tigrisanya, aki a gyerekét nem adja, aki csak ennek az érzésnek engedelmeskedik. Ez a szerep egy csoda, remélem, minden rendben lesz vele. Nagyon nehéz volt az Arabellát és a Pillangót együtt tanulni, mert ez a két szerep az operairodalom két Mount Everestje, és nemcsak hangbeli, de fizikai készülést is kívánnak, arról nem beszélve, hogy egészen más énekkultúra az olasz és a német. Mire egy énekes ezeket elsajátítja, az hónapokat jelent. Elisabeth Schwarzkopf egyszer azt nyilatkozta a Rózsalovag Marsallnéjáról, hogy két évig tanulta, pedig azt az anyanyelvén írták. Egy Strauss-opera próbaidőszaka intenzíven két, de inkább három hónapot kellene, hogy jelentsen, akkor vérévé válhat az embernek. Boldogult Gregor József kollégám mondta, hogy két évig tanulta Ochs báró szerepét. Ő azért nem akármilyen művész volt, ráadásul akkoriban magyarul ment az opera. Kiri Te Kanawa három évig tanulta Richard Strauss Capriccióját. Én az Arabellát tavaly február-márciusban kaptam meg...

- Hogyan készül egy szerepre?

- Mindig azt figyelem, milyen hatással van rám a zene, milyen gondolatokat indít el bennem, hogyan fog meg. A zenét és a szöveget együtt tanulom, a szöveget pontosan lefordítom, és aztán elkezdődik a technika csiszolása, ami hónapokig tart. Egy olasz opera könnyebb, annak a "hangjait" egy-két hónap alatt el lehet sajátítani, de a csúcsszerepekhez ennél jóval több kell, és a szerep érése csak ezek után kezdődik. A legjobb megtanulni, majd egy időre, néhány hétre, hónapra eltenni, hadd üljön be az ember szívébe, lelkébe, torkába, aztán újból elővenni. Ugyanúgy, mint a sportolóknál, itt is van alapozás, formába hozás, versenyre készülés, maga a verseny és a levezetés. Ez lenne az ideális nálunk is, hiszen a hangszalagokat ugyanúgy izmok mozgatják, mert amellett, hogy intellektuálisan fel kell készülni, énektechnikailag rendben kell lenni, mindezeket össze kell illeszteni a játékkal.

Pillangóaszony - Sümegi Eszter
Pillangóaszony - Sümegi Eszter

- Térjünk még vissza a Pillangóasszonyra. A karakterről, a szerepről már beszéltünk, de az érdekelne, mennyire volt nehéz átállni Straussról Puccinire.

- Az utolsó Arabella-előadásom és a Pillangó-előadás között mindössze három hét és két nap állt rendelkezésemre. Mivel a Teremtőtől kaptam hozzá az erőt, és egész idő alatt sokat imádkoztam, hogy minden rendben legyen, sikerült, ezt a közönség szeretete és álló ovációja igazolta. Az első felvonásban egészen fiatal lányos hangszínt kellett keresnem, a másodikban már elő kellett hoznom a nagy, drámai színeket, a harmadikban pedig - Pillangókisasszony nyílt színi kivégzésekor - az ehhez megfelelő érzelmi és drámai töltéssel kellett énekelnem. Nagyon sokan említették, hogy tényleg fiatal lányhoz illő hangszínen énekeltem, ami olyan hatalmas feladatok után, mint Tosca, Aida, Strauss- és Wagner-szerepek, szinte hihetetlen. A fáradozás és a sok munka meghozta a gyümölcsét, most van számomra az aratás ideje. Nem titok, hogy Bibliát olvasó ember vagyok. A próbaidőszak alatt kaptam a következő igét az Élet könyvéből, ezek vezettek: "Soha nem hagylak cserben, sem nem hagylak magadra." (5 Mózes 31:6) A másik: "Az Úr megsegít engem, nem félek. Ember mit árthat nekem?" (Zsoltárok 118:6)

- Tudom, hogy nagyon kritikus saját magával szemben, nem szereti visszahallgatni a felvételeit. De mi van olyankor, amikor lemezt készít? Azért is kérdezem ezt, mert tudom, hogy a fellépéseket, a koncerteket és előadásokat a közönség jelenlétével sokkal jobban szereti, a stúdióban pedig - bár a zenekar élőben játszik, van kontaktus velük, a karmesterrel - mégis sterilebb a környezet.

- Nemrégiben készült egy Gluck-lemezem, amire Medveczky Ádám karnagy úr, kedves tanárom válogatta össze a Magyarországon fellelhető áriákat. Nagy ajándék, hogy ezt megtehettük, az pedig öröm, hogy mindez Wiedemann Bernadett kolléganőm közreműködésével történt. Lemezt készíteni valóban nem egyszerű, mert a mikrofon felnagyítja a legapróbb problémákat vagy hibákat. Az is igaz, hogy nagyon kritikus vagyok magammal szemben, hallom a legapróbb nüanszokat is. A stúdióban kétszer, háromszor, négyszer is felvesszük az anyagot, hogy pontos legyen a felvétel, mindennek stimmelnie kell, aztán a zenei rendező elmondja az észrevételeit, és még csiszolgatjuk annak alapján. Vannak olyanok, akik hangról hangra raknak össze egy-egy dalt vagy áriát, de én ebben nem hiszek. És bár voltak fenntartásaim a stúdióban, azonban Bárány Gusztáv, aki a zenei rendezést vállalta, meggyőzött, hogy élő élmény került az albumra.