Előd

Musik, musikk, musique: Európai kabaréesztrád

2012.06.09. 14:28

Programkereső

A Katona József Színház kiválóságai a Budapesti Tavaszi Fesztivál alatt a Müpában, majd az évad végén a Petőfi Sándor utcában is elővezették a produkciót, amelyben különböző európai nyelveken énekeltek és játszottak dalokat, dalszkeccseket.

A franciául, az angolul és a németül előadott produkciók csak némi derültséget váltottak ki (főleg a szöveget értők körében), ám a lengyel dalokon mindenki nevetett. Van valami csiklandozóan érdekes a lengyel nyelvben: a susogása, a sok mássalhangzó összetorlódása okozta kimondhatatlansága, az, hogy annyira messze van attól, amit megszoktunk, amit hallani szeretünk. Nem tudok lengyelül, de úgy tűnt, a lengyel szövegek vannak a legközelebb a blődséghez, ezek és a svédül előadott dalocskák olyanok, mintha a nyelv hangzását akarták volna csak szerzők és előadók érzékeltetni. Mert kétségtelen, ha van néplélek, az mi másban, mint a nyelvben nyilvánul meg igazán. A nyelv parodizálásával egy attitűd is parodizálható, egy, csak az adott nemzetre jellemző mentalitás.

Música, musique, musik (Katona József Színház)
Música, musique, musik (Katona József Színház)

Fehér bőröndökkel abszolvált felvonulás keretezi az előadást: a húszas-harmincas évek, tehát a kabaré, a zenés színház nagy időszakát felelevenítők koffereikkel törtek be a félköríves, lépcsős pulpitus előtti térbe, majd a koffereket egymás mellé emelik, és azokra a dalokkal megidézendő városok nevét vetítik. A pulpituson foglal helyet a jazz-zenekar olyasféle összeállításban, amilyenben még a mi nagyjaink, például a dobos Beamter Bubi is játszott; nem bigband, de már nem is kamarazenekar: szeptett. A remek, fantáziadús zenét abszolváló együttesnek - Márkos Albert vezette a csellója mögül - ezen az estén a legkiemelkedőbb tagja a dobos G. Szabó Hunor volt, aki szólókkal is kísérte a fellépőket. Az orfeumbelsőre játszó színpadképet (tervezője: Cziegler Balázs) a fények és a háttérvetítések módosítgatják, alakítják: a zenekar olykor mintha egy andalító hajókiránduláson vezette volna fel a dalokat (ekkor még egy kis hajó is átvitorlázott a színen), olykor egy fülledt klubban, olykor egy vad orfeumban (hol minden megengedett), olykor meg mintha a görög sziklák üdvös hűvösében (hol egy asszony a meredélyhez kihúzódva járt lenge öltözetben).

A dalok jelentős része szerelmes kis dalocska, többnyire egyszerű ritmusra épülő, és a nyelvhez igazodik stílus: tehát ha francia a dal, akkor sanzon, ha olasz, akkor nápolyi, ha görög, akkor zorbás. Nagy Ervin nagy vehemanciával adott elő egy canzonettát, parodizálta ugyan az olasz stílt, az álmacsóskodást, a hangkieresztős Celentanókat, de látszott rajta, hogy a parodizált mentalitás tőle sem állt távol. A varázsfuvola után ismét kiderült, hogy remek tenorja van, és ha kicsit dolgozna vele, beférne akár egy kisebb operatársulatba is. Ha csak a hanganyagot nézzük, akkor ő vitte a prímet, a többiek - Jordán Adél, Ónodi Eszter, Rezes Judit, Tasnádi Bence, Kocsis Gergely - talán nem bírtak olyan hangi potenciállal (Kocsis Gergelynek kellett a legádázabb küzdelmet vívni a magasabb hangokért), de a játékkal, a jelenléttel kitöltötték a hangképzési hiányok miatt keletkezett lyukakat.

Ha meg azt nézzük, hogy ezek a fiatal színészek mit tudnak akrobataként, bűvészként, azt kell, hogy mondjam: le voltam nyűgözve. És nemcsak a fiúk emelős gyakorlataitól, nem csak a kézállásoktól, hanem az ügyességi számoktól is. A karikadobálás legalább akkora koncentrációt követelt, mint egy szerelmi kettős átélt megjelenítése. Ugyanakkor a görög szcénában Jordán Adél átlényegült sértett, mindenre képes Élektrává, a svéd részben Ónodi Eszter északi, garbós, vörös-dögös dívává, a francia jelenetben Rezes Judit álomszép kecses, sokat megélt sanzonistává. Az attrakcióban legalább olyan tevékenyen részt vállalt a ruhakölteményeket megálmodó Tihanyi Ildikó, mint a színészek.

A csinos hölgyek vetkőzése keltette izgalmakra csak rátett egy lapáttal a sok látványos - cirkuszi - elem. Valóban ilyen lehetett a kor orfeuma, az Arizona, a Medgyasszay Vilma nevével reklámozott helyek, a Bonbonnière (ma Művész mozi), a Somossy Orfeum (ma: Budapesti Operettszínház), a Pruggmayr, majd Herzmann, a több helyen is működő Folies Caprice. Mindegyik nevéből kitűnik az akkori Budapest nemzetközisége: volt benne nem kevés francia, román, osztrák vagy svéd. A Katona színpadán elővezetett show-varieté - ez a rendező Pelsőczy Réka műfaji meghatározása - a nagyvárosokban virágzott, és ez, a húszas évek volt a nagyvárosban robbanásszerű fejlődésnek kezdete.

Amit hiányoltam az előadásból, az annak az érzékeltetése, hogy a gyökerek, az egyszerű, nyugodt falusi élet elvesztése együtt járt a tombolással, az "ereszd el hajam" életérzéssel. Ez az életforma nem tűrhette a prüdériát, nem volt határa a nemzeti kultúra, nem tisztelt semmit és senkit. Az előadás ennek megfelelően lehetett volna egy fokkal bátrabb, nekimehetett volna, mint a jól sikerült, a Lenn a topolyai határban című dalra írt magyar vonatkozású epizódban neki is ment a nemzeti kultuszoknak. Lehetett volna még politikusabb, még szélesebben mosolygó, még szarkasztikusabb, de persze így is vissza tudta adni, hogy a kabaré akkoriban egyáltalán nem az alja-szórakozását jelentette, és egyáltalán nem volt az a színvonaltalan kacagásindukáló tréfáskodás, amivé mára lett. Társadalomkritikus zenés orgia volt, ami nem is csoda, hogy oly sok nemzetvédőt és nemzetféltőt felbosszantott. Egy kicsit, csak egy nagyon kicsit, lehetett volna a Katona remek produkciója bosszantóbb.

Videónk a nyílt próbán készült