Jenő

Jekyll és Hyde: Pasztell horror

2012.07.10. 07:13

Programkereső

A Dóm térre menet azon gondolkodtam, hogy bár 2002-ben már láttam a Jekyll & Hyde-ot a szegedi nagyszínházban, mégsem emlékszem belőle az égvilágon semmire. Aztán gyorsan megértettem, hogy miért.

Pedig nincs is jobb a könnyed nyáresti borzongásnál kánikula idején. A totális élményhez kell néhány csepp vér, egy kis szerelem, de legalább csipetnyi erotika (azért amikor a 'kurva' szó először hangzik el a színpadon, mögöttem páran felhördülnek), színes-szagos látványvilág, nagyjából rendben lévő énekhangok, hozzá pedig valami úgy-ahogy összetákolt cselekményféleség. Legyünk őszinték: a mókuskerék évhosszat tartó tekerése után ilyen időben kifejezetten vágyik az ember egy nem különösebben gondolatgazdag, mégis kellemes színházi estére. Az előbbi, sok helyen jól bevált sikerrecepthez jön még a szegedi Dóm téren extra feltételként az ihletett hadonászás, hiszen a színészek kis távolságból is csupán ágáló marionettfiguráknak látszanak.

A Szegedi Szabadtéri Játékok vezetősége nagyjából biztosra ment akkor, amikor a Jekyll & Hyde című, a kilencvenes évek végén a Broadway-n szériában több mint ezerötszázszor játszott (majd némi meglepetésre másfél millió dolláros veszteséggel búcsúzó) darab bemutatására szerződést kötött. Hiszen Frank Wildhorn és Leslie Bricusse musicaljében a fenti hozzávalók egytől egyig megvannak, az egy testbe szorult két én egészestés vergődésének témája is ismerős mindenkinek, ha esetleg nem az eredeti Stevenson-regényből, akkor a száznál is több filmfeldolgozás valamelyikéből biztosan.

Amúgy a 19. század végi ponyvaregényt a musical alkotói - hasonlóan a hálátlan utókor egyéb műfajokban alkotó szerencselovagjaihoz - csupán kiinduló pontnak tekintették saját verziójuk létrehozásához. Őket ugyanis a számos izgalmas értelmezéssel rendelkező szövegből kizárólag - még ha kicsit kínos is ezt leírni - a Jó és a Rossz küzdelme ihlette meg. Ennek jegyében mintha egész listát körmöltek volna arról, hogy a kettőt egyben megtestesítő címszereplő mellé hány variációban tudják még odaszuszakolni a színpadra maguk választotta Leitmotivjukat. Csak a legkézenfekvőbbet mondom: így kerül a laboratóriumában elixírt kotyvasztó doki mellé egy jó meg egy rossz kislány - az angyali menyasszony, Emma oldalára a démoni prosti, Lucy. A végeredmény nem különösebben invenciózus, amellett nem is nagyon emlékezetes, hiszen a legtöbb szcénának az a fő tanulsága, hogy a Jót le akarja győzni a Rossz, ami igazán nem szép tőle. (A kevés akcióhoz társított sok lamentálás amúgy sem nyerő képlet: a második rész elején ezért villanyoz fel kissé a szereplőgárda felének Hyde általi lemészárlása, de aztán sajnos visszalépkedünk ugyanabba a langymeleg patakba.)

A didaktikus alapanyagot hasonló módon közelíti meg Molnár László, aki amellett, hogy bő évtizede alakítja Jekyllt meg Hyde-ot, rendezőként is jegyzi a komplett magyarországi játszástörténetet. Ha valaki ennyi ideje él együtt egy szereppel, joggal feltételezhetjük, sőt elvárhatjuk, hogy a megformálandó karakter(ek) a vérévé vált(ak). Tán a szabadtéri színház méretei teszik, de éppen ebből nem sok jön át (a több méter széles gesztusoktól eltekintve), a Jekyll és Hyde között vívódó én küzdelmét érzékeltető, vetítéssel és villódzó fényekkel megtámogatott 'magasba nyúlok, majd mélyre lehajolok' vitustánc pedig inkább mulatságos, mint felkavaró. Bár kiváló lehetőségnek tűnik, itt mintha nehezítené az énekes-színész dolgát, hogy a musicalben Jekyll/Hyde folyton egyedül marad a színpadon, hogy legyen bőven ideje elmélkednie saját jóságáról/gonoszságáról. Ahhoz, hogy ez hasson, sokkal markánsabb karakterre volna szükség.

A rendező Molnár sem igen győz meg. Különös kettősség, hogy miközben hosszas, már-már hiperrealista fogantatású, éppenséggel nem látható, de a mikroportok révén kiválóan hallható szöszmötölés előz és/vagy szakít meg bizonyos kulcsjeleneteket - például amikor Jekyll gondosan beadja magának a szérumot -, máskor épp ellenkezőleg: a motivációk teljesen homályban maradnak. Például a nyitó jelenetnek valószínűleg arról kellene szólnia, hogy Jekyll a következő, közel három órás felhajtást apja halála miatt csinálja, de ez a lényeges információ valahogy sokáig elsikkad. Értem én, hogy zenés műfaj, de akkor is zavaró, hogy a Jekyll által a Hyde előli azonnali menekülésre kapacitált Lucy előbb énekel egy kiadósat, aztán pedig még arra is van ideje, hogy párnáját igazgatva kényelmesen nyugovóra térjen. Így aztán nem is csodálkozik senki, hogy a színfalak mögött toporgó Hyde nyakon tudja csípni a lányt - magára vessen a kis szende.

Akit a produkcióban szintén veteránnak számító, hiszen a 2002-es kőszínházi verzióban is játszó Janza Kata formál meg, az est leginkább figyelemre méltó vokális és színészi teljesítményét nyújtva. Egyszerre hozza a tapasztalt, valódi arcát sikerrel elfedő örömlányt és a kiszolgáltatott, csupán szeretetre vágyó nőt. A saját feladatát korrektül teljesítő Tunyogi Bernadett eleve hátrányból indul mellette az egyszerűen jó Emma karakterével: a rosszlányok mindig érdekesebbek, mint apuci kedvencei. A többi figurának nyúlfarknyi szerep is alig jut, itt a Jekyll komornyikját alakító Bede Fazekas Csabát emelem ki, aki a premieren szerepből, angolos hidegvérrel figyelmeztette Janzát egy útban lévő díszletelemre.

Ha már díszlet: az októberben a győri nagyszínpadra költöző produkció legfőbb újdonságát Kentaur monumentális tere jelenti. Mintha egy elölről nyitott téglatestbe lesnénk: az oldalt és hátul lévő, a századfordulós Londont finoman idéző hatalmas, kazettás, nyitható-csukható tejüvegfalakra költséghatékonyan lehet vetíteni az újabb helyszíneket. Középen egy jókora hengerforma: kívülről londoni anzix, belülről dolgozószoba, könyvtár, labor, satöbbi.

A gépezet olajozottan, mégis diszkréten működik, remekül szolgálná tehát a színpadi izgalmakat - mármint akkor, ha lennének. De valahogy a bemutató estéje - amiben nyilván volt szerepe az el-eleredő eső miatti összesen kétórás csúszásnak - összességében elég bágyadtra sikeredett, már csak azért is, mert se az eredeti, se a magyar változat alkotói nem álltak elöl a sorban, amikor a humorérzéket osztogatták. Az egyetlen valódi - bár nem annak szánt - poént a történet egyik narrátora, Sir Danvers mondja kollégájának, Uttersonnak: "Ha rám hallgatnak, mire hazaérnek, elfelejtik az egészet!" Higgyék el, tudja, mit beszél.