Gellért, Mercédesz

Erőtlen Báthorytás

2012.07.25. 09:12

Programkereső

Sikerült-e a Báthory-legenda újraírása a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon? Új műfajt teremtettek-e a szerzők és az alkotócsapat?

398 éve halt meg Csejte várába befalazva Báthory Erzsébet grófnő, kinek életét már több tucatnyi mű tematizálta. Van e többnyire elégséges osztályzatú alkotás között rock-, popszám, számos film, videojáték, de még egy svéd metálegyüttes is a miatta választotta a Báthory nevet. A legújabb Báthory-szerzeményt, a Báthory Erzsébet című musicalt, a történeti hűtlenség miatt nem lehet megróni, e mű rehabilitálja főhősét - ez az, amiben kivételesen nem egyfajta női Drakula a grófnő.

Nem vagyok biztos abban, hogy nem jártunk volna jobban, egy északi death metal feldolgozással, melyben a hörgőénekre szakosodott hosszú hajú közönségidomár vértől iszamosnak festi le a nyírbátori és a csejtei otthont, és vérre éhesnek a grófnőt. Egy ilyesfajta feldolgozás nem nélkülözte volna az izgalmakat, ebben - feltételezhetően - lettek volna épkézláb, izgalmas epizódok, és lett volna legalább az egésznek megjegyezhető hangulata, vagyis valamilyen lett volna a begőzölt rockereknek való mű. Mert valójában nem az a lényeg - hiszen musicalről, és a nem Múlt-Kor egyik adásáról van szó -, hogy igazságot tudunk-e szolgáltatni e korabeli karaktergyilkosság áldozatául esett jeles hölgynek, hanem az, hogy át tudjuk-e élni Báthory drámáját, élvezni tudjuk-e róla szóló művet.

Elsősorban a dramaturgiai balfogások sorozatának köszönhető, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon bemutatott alkotásnak legfeljebb ha Báthory kései leszármazottai örülhetnek; a történet főbb vonalait ugyanis nem jelölték ki, a sztori átláthatatlan, megfoghatatlan, a librettónak nincsenek csúcspontjai. A konfliktusok elsikkadnak annak következtében, hogy a bár kimondatik: nyomozást látunk, valójában nem történik nyomozás. És elég ordas hibának mondható az is, hogy bár krimivé szerkesztetett a grófnő története, valójában homályban marad ki is a gyilkos. Ahogy az sem bocsánatos bűn, hogy nem tudjuk meg, mi vitte arra a grófnő rosszakaróját, Thurzót, hogy ha nyakig benne volt az ügyben, a legjobb nyomozót keresse meg. Magát akarta büntetni talán: lelkiismerete szavának engedve kereste meg a sok aljas ügy miatt a kocsmákban feledést kereső Waltert?

Egy jó krimi előkészíti a gyilkos megtalálást, és a leleplezés nem csak úgy ímmel-ámmal, éppen csak megtörténik, hanem hosszú perceken át várjuk, hogy a detektív előálljon végre a farbával. Szerelmi sztorinak még esetlenebb lenne a Báthory, ugyanis igazi érzelmek két ilyen sematikusan felépített karakter összeütközésénél nem szikrázhatnak fel.

A billegő történetről nem egy jelenet elég jellegtelen zenét csörömpölve esett a mélybe: a legmélyebbre talán a nász epizódja, amit egy tizenévesekből álló diákszínjátszó társulat is különbül oldott volna meg. A szüzesség elvesztésével küzdők szerencsétlenkedése sem nem bájos, sem nem megejtő, olyan suták csak, mint a szövegek, melyeket mondani kényszerülnek.

Nemcsak a jelenetek struktúrájával van baj, de a szövegek, párbeszédek stílusával, nyelvezetével is: ha Walter „nőzik", akkor az ál-Caravaggio miért mondja azt, hogy "az" hazám (mikor körülötte mindenki tisztában van a helyes névelőhasználattal), miért beszél valaki ál-középkoriasan, míg valaki meg mai magyar nyelven? Ha Báthory egyik legnagyobb bűne - befeketítésnek valószínűsíthető oka - az, hogy református hitre tért (nem is katolikus volt, egyébként), akkor mért mond latin nyelvű miseszövegeket a kórus, miért kezd bele éppen egy Miserérébe a darab végén Erzsébetünk? E kérdéseket egy a darabhoz értő kézzel nyúló dramaturg, de egy, a szokványosnál többet akaró, biztos kezű rendező is bizonyára megkérdezte volna. Bagó Bertalan nem tette.

Egy ilyen hevenyészve összerakott, átírás után kiáltó librettóra nem egykönnyen lehet persze zenét sem írni: hiszen ha nincsenek igazi csúcspontok, nincs hová tenni egy vérbeli kettőst, kilógnak belőle az áriák (a kivétel talán a darab végén Erzsébet búcsú-dala), és nem lehet rá díszletet sem igazítani. A dalokkal, a zenével, elsősorban az a baj, hogy nincs egységes stílusuk: a kezdő udvari mulatság belefért volna az István a királyba, Walter belépőjén, a kocsmaasztalon előadott Quo vadis?-on Andrew Lloyd Webber áriaépítési manírjait véltem felfedezni - kezdve a hangnemtől, a ritardandóig történi fokozásig -, Báthory grófnő megszólalásaiban nem kevés Tolcsvay hallatszott. A Tabulatúra zenekar kocsmadalai és játékos kísérletei ékességei voltak ugyan a zenei szövetnek, ám ezek meg meglehetős hasonlatosságot mutattak a Kájoni-kódex egyes darabjaival (vagyis valószínűsítem: nem Szomor György szerzeményei voltak).

Benedekffy Katalin a megerőltető főszerepet úgy énekelte, mintha közvetlenül a bemutató előtt már elénekelte volna kétszer (és ráadásképpen még egy Wagner-szerepet is), különösen a magasabb tartományba érve volt a hangja kifejezetten irritáló, boszorkányosan rekedtes. Bár kétségtelen, hisztérikus hangvétele, az, hogy az előadás végéig idegesen vibrált, szolgálta szerepét. Az ellenlábas Thurzó jelmezében feltűnő zeneszerző, Szomor György ellenben egy percig sem tudott hiteles lenni, mint begőzölt, a magát odaadó nem akaró nőn bosszút állni képes férfi. Inkább tűnt akaratosnak, mint erőszakosnak, makacsnak, mint elszántnak, és hangja is igen szürke volt a maga írta szerephez. Méltatható viszont Walter szerepében, az erős hanggal bíró Szemenyei János, akinek el lehetett hinni, hogy aggódik a grófnőért. A darab végi kettősük volt a zenei anyag egyetlen maradandó része: ez volt az egyetlen olyan dallam, mely megmaradt - legalábbis foszlányokban - a darab után is, melyet képes voltam felidézni.

Vereckei Rita díszlettervező a helyszínek bemutatására, azok jelzésére alkalmas, látványos állványzatot tervezett. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy ez a díszlet bármely más darabhoz is passzolt volna. Ugyanúgy eljátszható benne Az operaház fantomja, mint a Luxemburg grófja, de még sherwoodi erdőnek is jó lehet, ha a szerzők akarnák cserélni előző sikerdarabjuk, a Robin Hood díszleteit.