Hedvig

The Blues Brothers: Meddig tart ki egy poén?

2012.08.06. 07:37

Programkereső

A Blues Brothers sikerreceptje alapvetően nem bonyolult: végy két napszemüveget, ugyanennyi fekete öltöny, egy marék slágert, néhány csattanós poént és fél tucat zenészlegendát. Ez utóbbi kettő nélkül azonban bele se kezdj.

Valamikor a hatvanas évek vége felé történt, hogy a blues mint műfaj, javarészt polgárjogi mozgalmaknak köszönhetően, kinőtte magát a race music kategóriából és legitim, sőt megkerülhetetlen tényezővé vált a nagybetűs szórakoztatóipar palettáján.  A folyamat beérésének látványos jelét adta, hogy a műfaj legnagyobbjaiként elkönyvelt nevek mellett (BB King, Muddy Waters, John Lee Hooker, Son House) megjelentek olyan, mára klasszikussá érett, pályájuk elején mégis kétkedéssel fogadott nem afroamerikai előadók, mint Eric Clapton vagy Tom Waits. A közönségréteg robbanásszerű kiszélesedésével a blues fokozatosan mozdult el a korszak populáris zenéjének irányába, ennek megfelelően pedig csak idő kérdése volt, hogy Hollywood mikor veszi ki a részét a sikerből.

The Blues Brothers - Feke Pál és Serbán Attila
The Blues Brothers - Feke Pál és Serbán Attila

A két pályakezdő komikus, Dan Aykroyd és John Belushi, 1978-ban életre hívott alteregóikkal, Jake és Elwood Blueszal, azaz a Blues Brotherszal a stand up comedy, a blues és a soul különleges egyvelegét teremtette meg. Sikereik megkoronázásaképp két évvel később saját filmet kaptak, melyben olyan legendák tűntek fel, mint Ray Charles, Aretha Franklin, John Lee Hooker vagy épp Cab Calloway. A műfaj hollywoodi kanonizációjával egybekötött tisztelgés volt ez, amely azonban óhatatlanul a könnyed dallamok és a táncolhatóság felől interpretálta a bluest.

A fentiekből is érzékelhető, hogy a Blues Brothers több mint három évtizedre visszatekintő történelme ellenére is inkább értelmezhető amolyan ízig-vérig amerikai, zenészóriások köré felhúzott örömzenélésként, mint önmagában életképes zenekarként. Ugyanezt támasztja alá a kultuszt életre hívó film is, melyben az autós üldözések és a végletekig kijátszott gegek ellenében lényegesen kevesebb hangsúlyt kapnak a zenés betétek. Látvány, csattanós párbeszédek és valódi sztárok nélkül a show élvezhetetlenné, kontextus nélkülivé válik. Feltehetőleg ezt a problémát igyekeztek azzal megoldani, hogy a Budapesti Nyári Fesztivál  Blues Brothers-estjét koncert-showként hirdették meg. A végeredmény egy "se-se" megoldás, annak ellenére, hogy akár "is-is" lehetett volna.

Az est egyetlen, másfél órán át kitartott dramaturgiai szálát a két házigazda, Feke Pál és Serbán Attila Blues testvérek iránti lelkesedése adja, ami egyfelől dicséretes, másfelől viszont kevésnek bizonyul a figyelem folyamatos fenntartásához. Feke karcos orgánuma és Serbán műfajtól valamivel távolabb álló csengő tenorja önmagában elegendő lenne egy koncerthez, de a beiktatott teátrális elemek, a mesterkélten megírt átkötő szövegek és a fő poénfaktornak szánt, Aykroydot és Belushit idéző, végtelenszer elismételt táncmozdulatok az előadás egészét teszik banálissá. Az est problematikus részeit az alkotók is felismerhették, ugyanis nem telik el fél óra, amikor hirtelen egy R-GO gidákat és szadomazo rendőrnőket egyszerre idéző lenge tánckar ugrik elő a semmiből, majd újabb harminc perccel később a közönség soraiból páratlan spontaneitással egy profi rock and roll csapat verődik össze a lépcsősorokon. Jóval hatékonyabbnak bizonyulnak azok a momentumok, amikor a házigazdák átengedik a terepet az egyébként méltatlanul háttérbe szorított zenekarnak. Fehér Adrienn, Veres Mónika és Jónás Andrea vokalisták Tisztelet (Respect) című Aretha Franklin-átdolgozása és Tóth Vera Mondd (Think) című szintén Franklin-dala mind show, mind koncert szempontjából az est fénypontját jelenti.

The Blues Brothers - Tóth Vera
The Blues Brothers - Tóth Vera

Hasonlóképp problematikussá teszik az előadás élvezhetőségét a gyakran fülsértően elkent dalszövegfordítások. A magyar könnyűzenei ipar állapotait jól tükrözi, hogy az alkotók szükségesnek érezték a Blues Brothers cím mellé a Macsó tesók alcímet odabiggyeszteni, amivel finoman szólva is felfüggesztettek minden Aykroyd-Belushi-Goodman irányába megképezhető asszociációt. Mindez azonban elhanyagolható apróságnak bizonyul ahhoz a tendenciához képest, ahogy Miklós Tibor igyekezett a chicagói argót a magyar népdalok virágnyelvére átfordítani. Munkájának eredményeképp soha nem látott közelségbe kerülnek a csókos szájú babák és a félig elpusztított whiskys üvegek. A műfaj minőségi fordítása azonban a nyilvánvaló nehézségek ellenére sem lehetetlen. Legalábbis ezt támasztják alá Szálinger Balázsnak a Katona József Színház számára elkészített Tom Waits-fordításai.

A margitszigeti Blues Brothers mindezek következtében alig lesz több, mint két barát őszinte, de átadhatatlan rajongása egy olyan jelenség iránt, amelynek színrevitele előtt elfelejtették kiszámolni, hogy sztárok, legendák, történet és látvány nélkül meddig tartható ki a színpadon egyetlen poén. Másfél óránál mindenképp kevesebb ideig.