Gyöngyi

Turandot a Margitszigeten: Látvány, opera, mese

2012.08.14. 07:50

Programkereső

E három szó különböző összetételeivel hirdették a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon bemutatott Turandot-előadást, s valóban, a kegyetlen hercegnőről szóló opera premierje feledhetetlen élményt nyújtott a közönségnek.

Senkit ne tévesszen meg, hogy az előadás "csak" félszcenírozott változat volt, hiszen a rendező, a díszlet- és jelmeztervezők, az animációk és világítás megalkotóinak munkája kivételes látványvilágot eredményezett. Opera-előadásokon egyre gyakoribb a vetített díszlet, így Magyarországon is volt már példa animációk alkalmazására (gondoljunk csak az Operaház 3D Kékszakállújára). A margitszigeti produkció vetített háttere a maga nemében is különleges volt, mert (koncertszerű előadásról lévén szó) nem egy valósághű díszlet megalkotása volt a cél, az animáció inkább különböző szimbólumokból állt össze, ez az attitűd pedig Puccini keleti tematikájú operájához jól illeszkedett. Ilyen szimbólum volt például az eredeti partitúra szerint néma szereplőként megjelenő Pu-Tin-Pao, a hóhér alakját helyettesítő köszörű és kard vagy Liù áriái közben a gyönyörű női szempár (tán a Liùt játszó Létay Kiss Gabriella szemei?), de voltak az ősi Kínát idéző képsorok is. Gyakori momentumként használták a különböző égitesteket is, melyek monumentális hangulatot kölcsönöztek az előadásnak és talán Turandot szinte földöntúli megközelíthetetlenségét is szimbolizálták. 

Anger Ferenc rendezése a lehetőségekhez mérten igencsak mozgalmassá sikerült, a lépcsősorok és a forgószínpad kihasználása egyaránt feledtetni tudta a közönséggel a koncertszerűségét. Sok eredeti ötlet mellett éreztem Zefirelli 1987-es rendezésének hatását, legalábbis, ami a Turandot kérdéseire adott válaszokat jelképező szalagokat illeti. Igaz, Anger Ferenc a szalag motívumot mélyebben kidolgozta és a darab egészére kiterjesztette. Így a kék, vörös és aranyszínű szalagok közül a vörös szalag Liù halálának és egyben Turandot érzelmi megingásának motívumaként szolgált, míg az arany, melyet a hősnő csak az utolsó jelenetben engedett át Kalaf birtokába, Turandot szerelmét jelezte. Szintén kiváló ötlet volt, hogy Turandot mindvégig a legmagasabb lépcső tetején állt, csak a szerelmi kettősre cseréltek helyet Kalaffal, érzékeltetve ezzel Turandot olyan emberré válását, aki végre képes szerelmét megvallani és leereszkedni a földi halandók világába. 

Ez a margitszigeti előadás a látványvilág mellett zenei szempontból is világszínvonalúnak bizonyult, a magyar énekesek és külföldi vendégművészek egyaránt hozzájárultak a produkció sikeréhez. Érdekes volt Létay Kiss Gabriellát Liù szerepében látni, hallani: hangjának ereje és sötétebb tónusa szokatlan ehhez a szerephez, a szokatlanság viszont jelen esetben előnyt jelentett. Energikus hangadása a tartott, magas hangoknál könnyeddé, légiessé és sokkal világosabbá vált, hangjának kontrasztossága pedig igazán lélekbe markolóan hatott.

Timur szerepében egy igazi világsztárt, a Metropolitan rendszeres vendégművészét, Alexandru Agachét láthatta a nagyérdemű. Ez a szerep számára is érdekes kihívás lehetett, hiszen pályája során mindeddig baritonszerepeket énekelt, azok közül is a legnehezebb Verdi- és Puccini-operák karaktereit. Ezúttal basszusként is remekelt, hangja erőlködés nélkül is kellően sötéten és erőteljesen szólt, és igazi hangfajának köszönhetően a magasságokat is könnyedén énekelte meg.

Kalaf szerepére a Veronai Aréna egyik állandó fellépőjét, az olasz tenort, Rubens Pelizzarit hívták meg a szervezők. Érdemes volt őt szerződtetni, mert a magyar közönség ritkán hallhat efféle igazi olasz hőstenort. Hangja némi karcosságot mutatott, de egy percig sem tűnt fáradtnak, a mélyebb lágéban már-már bariton színben és rendkívül erőteljesen énekelt, magasságai pedig könnyedén és frissen szóltak. A szinte slágernek számító, a tenorok számára nagy kihívást jelentő Nessun dormát is majdhogynem rutinszerű könnyedséggel énekelte. Pelizzariból sugárzott a profizmus, annak előnyeivel és hátrányaival együtt: hibát aligha lehetne találni éneklésében és színészi játékában, mégis az igazán mély művészi átélést hiányoltam előadásából.

Az est egyik fénypontját Lukács Gyöngyi Turandot-alakítása jelentette. Az énekesnő hangi kvalitásait a magyar operarajongók előtt nem kell ecsetelnem, viszont az opera címszerepének megformálásában egészen újszerű felfogást alakított ki. Ebben a felfogásban Turandot nem egy teljeséggel megközelíthetetlen, isteni lény; sokkal több emberi vonással bír, mint az általános elképzelés szerint. Lukács Gyöngyi ezt zenében és játékmódban egyaránt jól érzékeltette: rengeteg apró finomsággal énekelte a szerepet, szokatlan dinamikai váltásokkal tette érdekesebbé Turandot személyiségét, emellett nem egy merev, statikus, hanem robbanékony alakot formált meg, akinek mozdulatait az érzelmi határozzák meg. A rendező elképzeléseinek és a fiatal művészek felkészültségének köszönhetően üde színfoltja volt az előadásnak a miniszteri hármast alakító Gaál Csaba, Hajdú András és Kóbor Tamás. Kesselyák Gergely vezényletével az énekes szólisták biztos, egyben inspiráló alapjául szolgált a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, a debreceni Csokonai Színház énekkarával és a Kodály Kórussal pedig elsöprő energiával szólaltak meg.