Jenő

Héjában a vitamin

2012.10.02. 07:05

Programkereső

Nálunk, ahol egyesek mindent elkövetnek, hogy a "magyar" ne jelentsen mást, mint egy űrlapkérdésre adandó evidens, ám tartalom nélküli választ, mialatt az átellenben lévő pólus igyekszik mindezt napi hitvallássá és hűségpróbává magasztosítani, ott Erkellel és Erkelről szólni nem pusztán zenetudományi, hanem önmagán jóval túlmutató jelentőségű művészi kérdés.

Két esztendő Kusturica-filmekbe illő eseményeit követően, magunk mögött hagyva a szivarszobákban született sub rosa alkuk, a frakcióharcok, az elsietett s némi miniszterelnök-helyettesi mogyorózás nyomán utóbb visszavont kinevezések, a nyílt levelek és a demonstratív kirohanások fojtó dunsztját, végre elkezdődött az átgondolt építkezés a Magyar Állami Operaházban. Ne vegyük magunkra az igazságtalanság vétkét, s ismerjük el, hogy az elődök - így utólag már nyilvánvalóan - nem bírtak az ebben az országban nélkülözhetetlen legfontosabb felhatalmazással, s ezért minden buzgalmuk dacára csak az ágyútöltelék szerepét vállalhatták magukra. Minden, ami 2010 óta eddig történt, csak a felütés, a prológus, a közjáték szintjén értelmezhető, az azóta zajló események mostanra szervesültek befejezett múlttá s egyben folyamatos jelenné, s a történések egymás utániságában értelmezhető, végső egésszé.

Évadnyitó az Operaházban 2012. szeptember 29-én
Évadnyitó az Operaházban 2012. szeptember 29-én

A javulás kétségtelenül plasztikus, dacára, hogy a premier köré szervezett, a jelent a múlt külsőségeivel felcicomázó látványosságokat - az évad programját személyükkel hitelesítő ének- és balettművészek hintós felvonulását, az ezt megelőző historikus dalműsort, majd az utcai közvetítést - csak némi bohókás fejetlenséggel s jókora amatőr szervezetlenséggel elegyítve sikerült feltálalni. Kár volt pontokat veszíteni a hangosítás hiányosságain, s elkelt volna egy adag ízlést és hangulatot sugárzó huzat is az úttesten láncba fűzött fröccsöntött kerti székekre is. A bevonulást kísérő fúvóstanoncok pedig a felkészülés során lapozhattak volna legalább kettővel többet a kottafüzetben, hogy ne felváltva ugyanarra a két indulóra guruljon be valamennyi fogat.

Noch dazu, nem ördögtől eredő gondolat az sem, ha legközelebb a művészeket szállító járművek nem az épület sarkánál torlódnak egymásra - hogy az este emelkedettségéről nem kellőképp felvilágosított ló elvtársak egymást idegességbe, a kocsin ülők és a körül állók némelyikét pedig jól látható halálfélelembe hergeljék -, hanem poénra, megtorpanás nélkül érkeznek a felhajtóra. Mégis, mégis, a poharat minden erőlködés nélkül lehet félig telinek látni, mert a korábbi, bár más eszközökkel dolgozó, más jövőképben gondolkodó Kovalik-Fischer-érát követően ismét van megfogható arculata és érezhető küldetése az Operaháznak, s az elmúlt hónapok során kiküzdött egyértelmű igenek és határozott nemek mentén ismét felsorakozhat és halmazokra bomolhat a közönség, ízlés és világnézet szerint csoportosulva.

Mert "legyen a ti igenetek igen, és a nem, nem." A zsákutcás szakmai helyben járásnak véget vető, jól artikulált igenek - egyebek mellett a Himnusz évadkezdő elénekeltetése, a nagycsaládos határon túliak hagyományteremtő szándékú vendégül látása a főpróbán, a korhű címer felavatása s a premier televíziós közvetítése (az MTVA tájékoztatása szerint az átlagos nézettség 139 ezer 353 fő volt, míg a közönségarány a teljes lakosságban 3,4 százalék, a felnőttek körében 3,8 százalék, a felsőfokú végzettségűek körében pedig 5,2 százalék volt. A mintegy 2,5 órás közvetítés idején 1 millió 54 ezer 417 fő, azaz a 4 évnél idősebb magyar lakosság 11,4 százaléka kapcsolt az M1-re - a szerk.) - sorába okkal illeszkedett bele a magyar operajátszás megteremtőjének, az amúgy zenei körökben is vitatott megítélésű komponista, Erkel Ferenc második operai próbálkozása, a Hunyadi László. Gondoljon bárki bármit is a zeneszerző munkásságáról, a vezetés e szimbolikus jelentőségű lépéssel talán a "Mi a magyar?" című felhívásra kívánt pályaművet benyújtani, hogy előtálalja a szélsőségek között középütt őrlődő, az élhető kompromisszumokra, a mindenkit nyertessé avató megoldásokra s a közös erővel kiküzdött, sokak számára elfogadható válaszokra fogékony és kiéhezett, józan többség számára az azonosulás és együttgondolkodás esélyét. A vélelmezett cél megsüvegelendő, ám az alkotógárda vékonyka mondanivalóját a megvalósítás tovább rojtozta.

Bár a függöny felgördülését követően kellemes meglepetést jelentettek a rendezői színházat idéző nyitó pillanatok, a kezdőkép önmagával szemben is elvárásokat támasztó s a gondolkodó színházra fogékony nézőkben is kíváncsiságot gerjesztő rendezői megoldásai sajnos folytatás nélküli felvetések maradtak. Jóllehet a tetemre hívott momentumok azonnal megcáfolták azokat, akik a nemzeti opera - nemzeti rendezés páros kapcsán bundás indulatokat, kardokat markoló vaskos, szőrös alkarokat, életnagyságú díszleteket és nyereg alatt puhított mondanivalót vártak, mindösszesen ennyi az a pozitívum, ami az előadás koncepcionális részéről elmondható. A rendező, Szűcs Gábor a tizenöt perc hírnév mellett a tíz perc ötlet ideáját is meghonosította, ami - feltéve, hogy jól értelmeztük a rendezői szándékot - akár sajnálatosnak is tekinthető. A direktor mintha ráérzett volna a nemzedékek közös alapélményét jelentő, a hatalom legitimitását adó, az embereket munkára és nyugalomra szorító hazugságra, mely a szebb jövő ígéretével palástolja a jelen nyomorúságát és aljasságát. Transzcendens nézőpontból érvényes gondolat, hogy egyetlen ember, egyetlen nemzedék sem tudhatja, mi lapul a tarsolyában (a kellékeket figyelembe véve: a bőröndjében), s nem értelmezhető a jelen feladata, terhe, csak a jövő szempontjából, a múltra visszatekintve.

A Hunyadiak, Erkel és saját korunk idősíkjait elsősorban a Kárpáti Enikő által tervezett jelmezek segélye révén egymásra csúsztató, a szebb jövő érdekében meghozott személyes vértanúság igazában s az ennek révén megszülető közjóban hívő koncepció azonban látványvilágban, színpadi jelenlétben, színészvezetésben, motívumokban nincs végig jelen az események sorozatában, s az I. felvonás második képétől fogva csak időnként, jelzésértékkel utal vissza a darab elején kimondott tételmondatára. A keveredés, az összecsúsztatás minduntalan tetten érhető, így lesz Cillei a múlthoz kapcsolható nyers szoldateszka, Gara nádor pedig a jelenben létező kifinomultabb, manipulatívabb pénzügyi elnyomás jelképe. Az előadás további részében a megszokott "énekeltetés" zajlik, monstruózus díszletmozgásokkal (Libor Katalin) és látványos vonulásokkal (Kováts Gergely Csanád) elegyítve. A rendezés így végül egy, a rendezői színház bizonyos formai jellegzetességeit megidéző, ám annak tartalmi mélységeit s ebből fakadó strukturális szervezettségét nélkülöző kísérletnek tekinthető, amely az előbbiek miatt nem vállalkozhat sikerrel a hallgatók érzelmi befolyásolására sem. A pozitív végkicsengésű, a minden nehézségen felülkerekedő nemzet toposzát erősítő ötleten sokat rontott a helyenként átgondolatlan megvalósítás is, így pl. a bakó inkább mosolyra fakasztó, látványos szerepeltetése (a hóhér körmenetre emlékeztető bevonulása inkább hiteltelenítette a mondandót) vagy a vetítővászon nem elég körültekintő alkalmazása (aligha szerencsés, amikor a leplekkel kitakart terület bal alsó huszadában történik valami animáció). Üdvös lenne, ha egyszer sikerülne végre egy hihető színpadi gyilkosságot is produkálni az Operaházban. Nem muszáj a szakma krémjét alkalmazni, a Hajós utcai húsbolt bármelyik jó svádájú böllére biztosan meg tudja mutatni, hogyan kell valakinek valószerűen a véknyába döfni.

Ami az egyik szinten elvesztegetett lehetőség, az zenei oldalon a sikerrel megvalósított vállalás kategóriájába sorolható. Erkel muzsikája gyakorta olyan, mint egy egyetlen hangforrásból kibocsátott, az útjába kerülő tárgyakról visszaverődő, hangját folyton-folyvást hallató, soha el nem halkuló visszhang, amely, miközben magába olvasztja az általa érintett tárgyak jellegzetességeit, minduntalan visszautalásaival rendre megidézi az őt életre hívó, egyetlen hangot. A dirigens, Héja Domonkos s az általa vezetett zenekar mindennek dacára - elsősorban a hangzás összeszedettségével, a teremtő hangszínekkel, a festői dinamizmussal - képes volt az erkeli muzsikában rejlő minden erényt és erélyt életre kelteni, és sallangoktól mentesen kicifrázni az egymásba folyó, némelykor egyöntetű árnyalatokat. Az ehhez társuló, pazar kiállítású szereposztás megszólalásait elősorolva nehéz lenne olyan nevet találni, aki egyértelműen képtelen lett volna felnőni a feladathoz. A Gara Mária szerepében fellépő Miklósa Erika cabalettáját csodálatos érzékenységgel és páratlan pontosságú koloratúrákkal ékesítve adta elő. A Szilágyi Erzsébetet alakító Fodor Beatrix erőteljes drámaisággal és dinamikával teremtette meg a szenvedő, fiát eltemető anya karakterét. Pataki Potyók Dániel lírai tenorja a gyenge és manipulálható király képét erőlködés nélkül rajzolta elénk, amely mellé Fekete Attila könnyed és fényes tenorja kiváló ellenpontként társult, ahogy a színpadon üggyel-bajjal lemészárolt Cilleit alakító Szvétek László és a Gara nádor szerepében fellépő Kálmándi Mihály is képességeik javát csillogtatták.