Jolán

War Sum Up: A háború illúziója

2012.10.14. 07:22

Programkereső

Nem kifejezetten békés témát boncolgat, de első opera- és vizuális-színházi élményként talán bejöhet a Hotel Pro Forma és a Lett Nemzeti Opera War Sum Up című előadása. KRITIKA

Mozgásban és dramaturgiában a japán nó színházzal, a vizualitást tekintve a mangával, a vetítéssel és a fények játékával operál a japán nyelvű dán-lett koprodukció, amelynek zenéjét brit komponista jegyzi és brit szimfonikus popzenekar játssza. A végeredmény az ajánló szerint: "Háború. Hadvezérrel, zsoldossal és szenvedő hátországgal. A manga képregények találkozása a nó színházzal a dán terepasztalon. Öldöklés és civil dráma. Keleti hagyomány, nyugati kultúra, 21. századi teatralitás. Istenek, démonok és persze emberek. Ez a Hotel Pro Forma és a háború természetrajza." Mindezt a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon a budapesti - összetételét tekintve viszont nemzetközi - közönség is megtapasztalhatta.

A háttéranyag szerint a nó mesterek szövegei inspirálták a dalszövegeket, a történet szerkesztése pedig a tradicionális japán műfajnak megfelelően narratív elbeszélésekre épül, és a kezdetét tekintve a 14. századra datálódó nó mozgáskultúrája is komoly hatással volt a koreográfiára. Ha egy ortodox nó előadást látnánk, nyilván nem lenne kulcsunk az összes zár felnyitásához, azaz a darab teljes megértéséhez, ebben az esetben azonban elég az érzeteinkre hagyatkoznunk. Mint ahogyan mangaszakértőnek sem kell lenni a Hikaru Hayashi készítette illusztrációk dekódolásához: a perspektíva miatt torzónak tűnő térdelő ember, a szemek, az anatómiai pontosságú testrészekből transzformerek alkotórészévé váló lábak magától értetődő olvasatot adnak. Túl sokat viszont nem tesznek hozzá a vizuális élményhez, azt pedig, hogy mangaoperává tennék a produkciót, elég erős kifejezésnek érzem.

Három történetet ismerünk meg. A nyugati vidékről való sebesült Katonáét (a vetített fordításban Katona, a színlapon Zsoldos: Aigars Reinis), akiben a háború után is tovább él minden, amit a harctéren elszenvedett, és ez a poszttraumás stressz-szindróma nem hagyja, hogy a civil életbe visszailleszkedjen. A Szamurájét (a vetített fordításban Szamuráj, a színlapon Harcos: Gundars Dzilums), aki harc közben halt meg, ám élők és holtak világa közt bolyong, keresi nyugalmát, az élet értelmét. A Kémét (Liga Paegle), aki nő, és munkájában amellett, hogy használnia és kihasználnia kell női mivoltát, kénytelen a férfias harcművészetet is elsajátítani. A szálak fő mozgatója a Játékmester (Ieva Ezeriete), aki a színpad előterében sárga kosztümben természetes - azaz nem absztrakttá tett - mozgásokat végez: jön, megy, pakolja a székeket, a szétdőlt bútorokat, kötöget; ő narrálja az említett három, egymáshoz nem kapcsolódó karakter sorsát, bemutatja őket, és kommentárjaival próbálja a nézőben folyamatosan életben tartani az együttérzést, a háború szörnyűségei ellen érzett indulatot.

A többiek, a három megnevezett karakteren kívül még nyolcan egy függöny mögött állnak egy kétszintes emelvényen. Mindannyian mattfehérben, egészen világos szürkében vannak, fejükön kis kupakszerű sapka. A ruhák futurisztikusak: formájukat tekintve geometrikusak, a kötött darabok sodronyingre, a steppelt nadrágok és felsők pedig a páncélra asszociáltatnak mindamellett, hogy az anyagok látható vastagsága miatt a farkasordító hidegek nagy téli hadjáratait is megidézik. (Henrik Vibskov munkái akár egy koncept-divatbemutatóra is alkalmasak lennének.) Ahogyan rájuk vetül az első fénypászma, egészen pontosan egy csík, majd sok, egymáshoz közeli vonal úszik át jobbról balra, az addig 2D-snek tűnő formák hirtelen megtestesülnek. Hiába azonban minden fény-árnyék játék, festés és technikai truváj (fény: Jesper Kongshaug, vizuális design és technika: Kasper Stouenborg, Sine Kristiansen), megéledni nem tudnak. Ha ehhez hozzávesszük azokat a vetítéseket, amelyeket mindhárom nevesített karakter esetében láttunk, nevezetesen a háborúból hazatérő katonáknál tapasztalható pszichés problémák listáját, a harcos szó szinonimáit az ellenállótól a szabotőrig, továbbá a kémkedés kisszótárát, akkor a "fölösleges didaxis" kifejezés sem áll messze attól, amit láttunk.

A színpadon levők, a Lett Rádió Énekkarának tagjai fegyelmezetten és pontosan, hallható-látható hang- és testtudattal működtek, és legyen ez bármennyire banális, de igen jól szóltak; s a hangosítás kapcsán a zenekar, a The Irrepressibles esetében sem merülhet fel kifogás. Az opera zenéje összességében kellemes, vannak benne fülbemászó dallamok, de túl könnyed és erőtlen: a háborús tematikát sem nem illusztrálja, sem nem ellenpontozza.

A War Sum Up alkotói dánok (koncepció: Willie Flindt, Kirsten Dehlholm). Az ország nem háborús övezet, hadseregük azonban részt vett a boszniai intervencióban, az afganisztáni hadműveletekben, Irak megszállásában, a líbiai harcokban, ilyeténképp mint nép, mégis rendelkeznek zsigeri és személyes élményekkel. Kár, hogy túl távolról tekintenek rájuk.