Olivér

Mary Poppins: Hűvös angol elegancia

2012.10.15. 15:12

Programkereső

A Madách Színház legújabb musicalprodukciója pontos, perfekt és profi munka. A „Megtörténhet bármi, hogyha hagyod" meseisége azonban hiányzik belőle.

A Csodálatos Mary volt az első kötet, amit a Mary Poppins-sorozatból megkaptam, talán harmadikos lehettem. Aztán jött a többi, és bár tudtam - hiszen magam voltam már akkor is a megtestesült racionalitás -, hogy az Alföld közepére a nyolcvanas években nem fog egy darab nevelőnő se érkezni, pláne nem egy röpködő, keserű kanalas orvosságot finom sziruppá változtató angol nanny, mégis irigykedve és vágyakozva olvastam a Banks gyerekek kalandjait.

Valamivel nagyobbacskán - de még mindig ugyanebben az előző, az Erzsébet körúti közönség egy részének szinte prehistorikus korszakban - egy fekete-fehér tévén láttam a filmet Julie Andrew-szal, és egyáltalán nem vágytam egy olyan nevelőnőre. Hiszen a filmen Mary Poppins egyáltalán nem puhán, lágyan kedves a gyerekekkel, hanem a munkáját tökéletesen végző, igen öntörvényű alkalmazott. Kétségtelen, hogy tud valamit, van benne valami vonzó, de az a fajta elragadó, túláradó, szenvedélyes kötődés, amit számomra a szeretet jelent, hiányzik belőle. Ő a csodát munkaköri kötelességből teremti, oldódni pedig - talán nem véletlen - Bert társaságában tud. Naná, ő is nőből van... Majd amikor már felnőttként Angliában éltem és beleláttam családok életébe, megértettem, hogy bisszigségében Mary Poppins nem más, mint a sztereotipikus angol szülők és nevelőnők kvintesszenciája. Azé a funkcionális és pragmatikus kapcsolaté, amelyből hiányzik az intenzív, feltétel nélküli kötődés, azé, amelyet egy későbbi szaktárs, Nanny McPhee (eredetileg: Nurse Matilda) úgy fogalmazott: "Behave or Beware", azaz "Viselkedj vagy vigyázz". Vagy ott van az egyik női csatornán futó reality, a Szuperdada, a 21. század fegyelmező erejű, kezelhetetlen kölyköket kedvesen alkalmazkodó, bájosan fegyelmezett gyerkőcökké nevelő nörsz. Talán ezért az ismerősség miatt is lehet a szigetországi kulturális emlékezetnek olyan alapreferenciája, hogy a Danny Boyle rendezte londoni olimpiai megnyitóban soktucatnyi Mary Poppins röpült be a stadionba.

Jóval a bemutató előtt Szirtes Tamás úgy fogalmazott, hogy Madách Színházban a közönség egy realista nagymusicalt láthat majd, és a budapesti előadásban szeretné kidomborítani a társadalmi-lélektani hátteret. Ez utóbbi, ami erényére válik a produkciónak, mindenképpen sikerült: látjuk a színpadon a diszfunkcionális Banks családot, ahol a gyerekek szocializálódásában a szülők nem túl sok szerepet játszanak, hiszen az anya szenved, mert színésznői karrierjét feladta, az apa - sajátos paradoxon - egyszerre katonás rendet parancsoló és tutyimutyi,ugyanakkor nem kifejezetten az emancipáció híve, hiszen elvei szerint ő keresi a pénzt,  neje pedig otthon a tisztes feleség szerepében tündököl (a Banks házaspár alakítói igen meggyőzően: Koós Réka és Szervét Tibor). A háztartáshoz tartozik még a konyhai oldalról a tenyeres-talpasan rusztikus, minden megnyilatkozásában irritálóan sok Brill néni (Dobos Judit).

Itt teremt rendet Mary Poppins, akit kedves beszéd- és makulátlanul csilingelő énekhangon játszik Oroszlán Szonja. Kivetnivaló nincs a játékában, előírásszerűen táncol, hibátlan eleganciával röpül, méltóság és tartás van minden egyes mozdulatában. S ezzel a magas fokú szaktudással, makulátlansággal és „pikkpakksággal" artikulálódik minden fentebb részletezett angolnevelőnőség. E szempontból ellentéte Bert szerepében az énekhangokkal nem minden esetben győzedelmes csatát vívó Csonka András, ám ezek a foltok valahogy mégis ember- és nézőközelibbé hozzák a karaktert. Ehhez az érzelmesebb, ha úgy tetszik, érzelgősebb vonalhoz tartozna Corry néni (Bencze Ilona) és a Madaras asszony (Baranyai Annamária), a dramaturgiai lyukak miatt az ő felvillanásaikból történetek, egyéni sorsok nem rajzolódhatnak ki.

Bárány Ferenc fordító frappáns és szellemes magyar szöveget készített, belőle legföljebb a Mary Poppinsra alkalmazott, ám gyerekszájidegen „nőci" vagy a „Mér nem segítettél apádnak gyereket csinálni" konyhai beszólás tűnik idegennek, a „gellert kap a kanál is" az elhajló kanál gesztussal megerősítve erőltetettnek hat. A produkció látványvilágát tekintve fura kettősséggel bír (aki jegyzik: Rózsa István díszlettervező, Rományi Nóra jelmeztervező, Vízvárdi András, az animáció és a plakát tervezője). Banksék háza babaházszerűen áll a színpadon, realista kidolgozottságában is jóval mesésebb, mint azok a vetítések, amiket a színpad elejére és hátsó felére a helyszínváltások, átdíszletezések idejére leereszkedő, Mary Poppins esernyőjének formáját követő vásznon látunk, vagy azok a képek, amiket egy-egy mozdulattal - és a technika segístégével - Bert a park téglakerítésének falára fest.  És míg a csodával csak alulról határosak azok a színes betűk, amik Corry néni boltjában a Szuperfrenofrenetikomaxikapitális feliratot kiadják, a színészek és a táncosok karmozdulataiból alakuló ábécében van dinamizmus, Szervét Tibor egyetlen tánchoz hasonló megmozdulásában pedig nem kevés a bumfordiság, a humor és az önirónia (koreográfia: Tihanyi Ákos). A közönség viszont a legnagyobb tapssal a repüléseket, a falon járást és az égősorral beépített zakókat jutalmazza, tehát a teatralitás, és nem a színház hatását. Ami engem azért szomorít el - és hiába kap fényt a nézőtér a fináléban -, mert nem arra utal, hogy az apró, hétköznapi, intim csodákra lenne igény.