Jenő

Időutazás Mária Teréziával

2012.10.17. 12:45

Programkereső

Egyik ámulatból a másikba esem az Armel Operafesztiválon Roland Baumgartner Mária Terézia című színes, szélesvásznú giccsét nézve. Jól látom, amit látok? Jól hallom, amit hallok? Tényleg 2012-t ír a naptár? KRITIKA

Ha túlteszem magam a témaválasztás okozta meglepetésen, vagyis hogy valaki a XXI. században önszántából arra vetemedik, hogy operát írjon Mária Terézia ifjúkoráról, még akkor is ott a kérdés: miért így? Az osztrák komponista, Roland Baumgartner tömegcikkek gyártásában utazik: a műsorfüzetben megtalálható életrajza szerint több mint háromezerhatszáz (!) szerzemény fűződik a nevéhez. Ezek jelentős része musical (pl. Sisi - Her Majesty of Beauty) és filmzene (itt is ígéretes címeket találni, pl. Deadly Games, Jungle Warriors, The Secret of the Black Dragon, no meg ami nyilván véletlenül kimaradt a kiadványból: a Tetthely sorozat több epizódjának a zenéje). Ismerünk a művészet történetéből tisztességes, pénzért bármire kapható iparosokat, nincs is ezzel semmi baj.

A Szlovák Nemzeti Színház ambiciózus produkcióján azonban minden pillanatban érződik, hogy ennél sokkal, de sokkal nagyralátóbb, részint sajnos ideologikus célok vezérelték őket a színrevitelben. Az irónia és humor vészes hiánya intő jel: egész álló este egy lélektelen és hideg történelmi panoptikumban kószálunk, hogy Mária Terézia életének első huszonnégy évéről megtudjunk...  - mit is? Azt, hogy a leendő császárnőnek is vannak érzelmei? Esetleg azt, hogy ha államérdekről van szó, a politikusok kőszívét nem hatja meg se könny, se rimánkodás? Igen, ezt mind, és még persze azt is, hogy a háború csúnya dolog, a szerelem viszont szép, és hogy ha két szív őszintén szereti egymást, akkor legyőz minden akadályt.

Már tényleg csak egy csöpögős naplemente hiányzik a legvégéről, annál is inkább, mert Barbara Kędzierska egy üres kocka belsejébe képzelte az előadást, aminek falait kívül-belül hófehér bárányfelhők borítják. Az impozáns díszlet pontosan három és fél percig érdekes, nagy kár, hogy az előadás három és fél órán át játszódik ebben a mozdíthatatlan térben. L'udmila Várossová jelmezei viszont valóban lenyűgözőek: ez a produkció legalább annyira szól az abroncsos szoknyákról, a csillogó kiegészítőkről, a tekintélyes parókákról, mint az alattuk görnyedező, ember nagyságú játékfigurákról. Akiknek a dolga szintén nem könnyű: a hölgyeket, különösen Mária Teréziát bő egyméteres körben lehet csak megközelíteni az önálló életet élő ruhaköltemények miatt, így aztán nem csoda, ha az állítólag mindent elsöprő érzelmekről itt csak a feliratozásból értesülünk, de azokat kimutatni már alig valaki képes.

Amúgy látszólag tempósan haladunk a történetben, de ez is átverés: ha megpróbálunk figyelni, és nem hagyjuk, hogy a ragacsos, tésztaszerűen nyúló zene már az ötödik percben végképp elandalítson, akkor gyorsan kiderül, hogy a mozgalmas, látványos jelenetek mögött valójában nincs semmi tartalom. Az első felvonás végére nagy nehezen elvergődünk addig, hogy Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc a (mű)rózsalugasban végre szerelmet vall egymásnak, de a lány apja - hogy miért, ki tudja - kifejezi rosszallását. A második szünet előtt összeházasodnak a koravén fiatalok, a harmadik fináléjában meg magyar királynővé koronázzák Mária Teréziát - belegondolni is rémisztő, mi lett volna, ha 1741 helyett egészen 1780-ig hat a történelmi térerő. Dramaturgiai szempontból a mű legfőbb ismertetőjegye, hogy a feszültség szikrája sem lelhető fel benne: mindenki úgy tesz, mintha a két szerelmes szívet Szküllák és Kharübdiszek serege választaná el egymástól, de valójában még a legapróbb göröngytől is precízen megtisztított úton lépdelnek egymás felé.

A nagy létszámú, mindig feketébe öltöztetett vegyeskórus arra van kárhoztatva, hogy oda-vissza, esetleg le-föl masírozzon a kockadíszletben, miközben gyanakodva/szomorúan/vidáman/dühösen nézik a névvel is ellátott szereplőket. Akiknek szintén egy, azaz 1 darab arckifejezés jut az előadás java részében, amit rezzenéstelenül állva tudnak produkálni perceken keresztül: a büszke atya, VI. Károly például egészen haláláig gyomorbajos tekintettel mered a semmibe, s csak tippelem, hogy talán azért, mert (az udvar) fiúörököst várt tőle, ám ez nem jött össze. Mária Terézia nevelőnője - akiről egy ideig azt hiszem, hogy az anyja, merthogy jelenléte jóval hangsúlyosabb, mint a keveset és akkor is károgva éneklő anyáé - az etikettbe belepistult kerítőnő; tudják, az a típus a hollywoodi mozikból, akitől mindenki tart, majd legvégül kiderül róla, hogy ő az elejétől fogva csak jót akart a fiataloknak.

Az opera egyetlen versenyszerepét ezúttal a címszereplő kapta, aki egyben az idei megmérettetés egyetlen magyar szereplője. Haris Nadin tisztességgel helytáll, üde és kellemes színpadi jelenség, aki illúziókeltően, helyenként szellemesen idézi meg a császárnő fiatalságát. Azonban mintha túl sokáig tartalékolná az erejét, abba a hitbe ringatva az egyre csalódottabb recenzenst, hogy megéri fél tizenegyig várni, mert végül biztosan jön valami nagyszerű és felemelő, de hát tévedni emberi dolog. És eközben végig az az érzésem, hogy sem a zenekartól, sem a partnereitől nemigen számíthat sok jóra, hiszen azok következetesen és látványosan túlzenélik, túlbömbölik a szép hangot. Az énekesnő (a vele készült interjúnkat október 24-től olvashatják - a szerk.) azonban a küzdelmet nem adja fel, kitart a legvégsőkig, és ha másnak nem is, ennek legalább tudunk örülni.