Kelemen, Klementina

Marica grófnő: Az uradalom visszavár

2012.10.23. 09:09

Programkereső

Amit most, 2012-ben láthatunk, az minden kétséget kizáróan profi, a negédességtől mentes, ugyanakkor mégis érzelmes, nem érzelgős operett. Az, aki ezt a Marica grófnőt, e mostanit, megnézi, megérti, miért is volt annyi időn át népszerű e műfaj, miért lehet e műfajért élni-halni.

Bécs egyik legfontosabb zenés színháza - ami azt is jelenti, a világ egyik legfontosabb zenés színháza - nincs túl jó állapotban: a Theater an der Wien alagsorában, a büfé melletti vécében, le volt szakítva a lehúzó zsinór, egy madzaggal helyettesítették, a padló meglehetősen koszos volt, az egyik ajtó beszakadva, a páholy székeinek fele nyikorgott, a vörös borítás kikopott, az előtérben alig lehetett elférni. A bejárat előtt dohányzók füstjét befújta szél, és nem csak füstöt, de a közeli Naschmarkt éttermeinek illatát is oda sodorta.

Bordás Barbara - Marica grófnő - Budapesti Operettszínház
Bordás Barbara - Marica grófnő - Budapesti Operettszínház

Mindez azért jutott eszembe a Marica grófnő kapcsán, mert itt, ebben a rendkívüli színházban - ami még így is, kissé fényét vesztve, lenyűgöző, és elég könnyen feledjük, hogy néz ki a mellékhelyiség, ha eszünkbe jut, az oldalában bérelt szobát Beethoven - mutatták be Kálmán Imre számos népszerű művét, így a Marica grófnőt is. És eszembe jutott a bécsi játszóhely azért is, mert e darabbal, a Marica grófnővel nyitott 2001-ben a felújított Operettszínház, melyet akkor kereszteltek át Fővárosiról, a külföldön messze jobban eladható Budapestire. Elvégre az operettel, széles a világon három várost azonosítanak, Budapestet, Párizst és persze Bécset. A felújítás nem adta vissza a színháznak azt, ami a Theater an der Wiennek megmaradt: az akusztikáját. Hozzányúlt a Nemzeti Színház tervezője is - Siklós Mária - az operett-világot az enteriőrökben megragadni képes Schinagl Gábor, de a belső tér alakítás nem segítette hozzá az ideális hangzáshoz a színházat. Ha emlékezetem nem csal, 2001-ben is egy erdélyi magyar falu volt az egyik helyszín, és egy bárrá átváltoztatható, míves cserépkályhák, majd vörös brokátok uralta szalon a másik, de akkor, még az első előadásokon, nem működtek olyan üzembiztosan az Operettszínház kulisszái, nem voltak gördülékenyek, mint most, a nagyobb létszámot követelő táncjelenetek. Mert, amit most, 2012-ben láthatunk, az minden kétséget kizáróan profi, a negédességtől mentes, ugyanakkor mégis érzelmes, (nem érzelgős) operett, és az, aki ezt a Marica grófnőt, e mostanit, megnézi, megérti, miért is volt annyi időn át népszerű e műfaj, miért lehet e műfajért élni-halni.

Bordás Barbara - Marica grófnő - Budapesti Operettszínház
Bordás Barbara - Marica grófnő - Budapesti Operettszínház

A Marica grófnő egyszerű szüzséje egyébként nem emlegeti Erdélyt, a lokálisan eligazító Szép város Kolozsvár című sláger eredeti verziójában Varazsdin van (a Mohácsi testvérek talán készülnek is már egy dél-szláv háborús verzióra), a nevek se igazítanak el, azok alapján lehet a helyszín a Monarchia szinte bármely nagyobb városa melletti uradalom. Nem emlékszem, hogy tizenegy éve is a napraforgó lett volna az uralkodó motívum (mintha akkor székely bálázók munkáit lehetett volna felismerni), mindenesetre az első stáció most hatalmas napraforgó alól forog be: Torockó közelében járhatunk, a háttérben ott a Székelykő. A grófnő kastélyának homlokzata is az unitáris templomra emlékeztet kissé, vaskos oszlopaival. A sürgő-forgó dolgos had a napraforgó mezőn halad keresztül: egy kislányka megy be fehér ruhában, és fehér ruhás nagylányként jön elő belőle. Ezzel helyben is vagyunk, ennek a mostani előadásnak az előzőtől a különbsége az értelmezésben mutatkozik meg elsősorban: ez az előadás azért is érettebb, mert kiókumlálható belőle, miért kezdte ismét érdekelni KERO-t Kálmán éppen ezen darabja. Mit látott meg benne.

Egy fejlődéstörténetet. Azt, hogy a Marica grófnő két ember, Tasziló és Marica felnőtté éréséről regél. Arról, hogy mindkét hős meg kell, hogy küzdjön hibáival, pontosabban a célja megvalósítása elé álló, saját jelleméből fakadó akadállyal, azért, hogy elnyerje a boldogságot, ami, nem is elsősorban vagyonban, és szerelemben, hanem ennek a beérésnek a tudatosításában nyilvánul meg. Minden operett előadás akkor igazán jó, ha nem kevés melankólia van benne, ha uralkodni nem a szubrett-táncoskomikus vonal uralkodik, nem a medréből kicsapó jókedv, hanem a mélabú. És ennek az előadásnak most a legelőkelőbb, a legmaradandóbb részei ezek a melankolikusak. Nem emlékszem pontosan a darab 2001-es bemutatkozására az új épületben, de nagy valószínűséggel már nem csak az azóta eltelt tizenegy év jótékony torzításának köszönhető, hogy úgy látom, a főbb szerepeket alakítók, Sáfár Mónika és Nyári Zoltán között működött a kémia, hihető volt, hogy ez a két büszke ember a büszkeségét még a szerelem miatt sem képes feladni. A vasárnapi előadáson, Bordás Barbara, akármilyen jelentős énekes is, és akármilyen kiváló színészként is Boncsér Gergely, ez volt, ami a fájóan hiányzott: a szerelem látszata. Az érzelmek valódisága és vadsága. Minden másban, úgy érzem, ez az előadás felülmúlta az előzményt.

Mégis, ha valaki, akkor éppen Bordás Barbara az, akinek az áriaiban, a duett-jelenéseiben, vagy a Ringó vállú csengeri violám tercettben, a nemesebb vonal köszönhető volt. Bordás Barbara képes - ezt bizonyította is már a nyári Bohém Castinggal - komolyabb operaszerepeket is elénekelni, tulajdonképpen lírai szoprán, aki ugyan elég sokat vibrál, de minden magasság megvan nála. Egy kiváló hanggal rendelkező közepes színésznő, aki a prózai részekben olykor kifejezetten sipítozik, rosszul artikulál, nem érzi, hogyan kellene, ha nem énekel, a hangjával játszani. Ha énekel, akkor viszont mindenre képes: szélsőséges érzelmek megjelenítésre, lágyságra, megejtő líraiságra. Boncsér Gergelyt pedig már a kiállása, a habitusa is ideális Taszilóvá teszi: ő az, aki ha megjelenik frakkban, valóban gróffá tud változni. De a büszkeségében sértett férfi formálásával a darab elején adós marad: téblábol, vedel csak a vadszőlővel befutott veranda előtt, de nem érezni, hogy szenved. Aki az október 22-i előadáson a leginkább ebbe a színházba valónak tűnt, az a táncos-komikus szerepben tündöklő, pazar mozgáskultúrával rendelkező, ugribugri Liebenberg István adó Kerényi Miklós Máté. Kicsattanóan energikus volt, pillanatok alatt felpattant egy biliárdasztalra, jól ropta a shimmyt, a vele a tempót tartani tudó nagysáddal, Dancs Annamáriával. Aki üde volt, bájos, enyhén naiv Liza: nagyon jól állt rajta a darab végén bemutatott kék kisestélyi.

Marica grófnő
Marica grófnő

KERO két jelenetben mutatta meg igazán, hogy a zenés darabok rendezéséhez, egyáltalán egy jelenet berendezéséhez, a színészek, a mozgás vezetéséhez, úgy ért, ahogy hazánkban kevesek (aki hasonlóképpen értett ehhez, az nemrég távozott külhonba). E két jelenet egyike most egészen más volt, mint az újranyitás után látott Maricában. Marica belépőjénél igazából fel sem tűnik, csak ha jól figyelünk, a tökéletes mozgásszervezés. Marica felhág egy kis lejtőn a háza előtt, majd kifordul vele a gazdagság, a napraforgókat látjuk, majd újra a székelykapus földutat. Nem érezni e változaton, hogy az a románokat - akiket a Dragomir képvisel - lejáratni akarná (Harsányi Zsolt szövegváltozata könnyen eltolható lenne ebbe az irányba). Földes Tamás szelíd, nem harsány Dragomir, szerethető figura. És éppen eléggé paródia a kurucos magyar virtust éltető beszólásaival ahhoz István, hogy ne sejtsük, őt is milyen könnyedén átformálhatná egy erősebben politizálni akaró direktor. Kerényi Miklós Máté olyannyira Petőfire formált, hogy még egy tyúkot is becsempész egy jelenetbe, hogy elmondhasson két sort a költőtől. A sikamlósabb jelenetekben a túlkapások, az állandó csípőriszálás azért lesz megbocsátható neki, mert lehetetlen komolyan venni. Lehoczky Zsuzsa méltóságteljes, kissé szeles Bozsena: félvilági dáma inkább, mint nagyvilági. Jelentőségteljes: elhihető róla, hogy a mindenre a megoldás, az ő, aki el tudja igazítani a fiatalok dolgát. Makláry László jól szolgálta a színészeket, a jelenetek ritmusát nem törte meg, a zenekarban különösen a rézfúvósok játszottak igazán jól vasárnap este.

A második jelenet, amelyben KERO rendezése pompás, az, amelyben a lokállá átalakult szalon ismét szalonná válik: amelyben megáll egy kicsit az idő. Amelyben a lumpolók éjéből a szorgalmasok nappala lesz. Lassított felvételen hasítanak bele szereplőink az éjszakába, mindenki száján marmonkanna, minden dől, borul, egyensúlyát nem tudja tartani, és szinte észrevehetetlen, ahogy ebből a támolygásból rendrakás, a színpad átalakítása lesz: szinte elviselhetetlen fényárban úszó reggel. Persze a másnaposok mindig kicsit rosszul látnak. Mintha az elmék is e pillanatban világosodnának ki, itt, a háttérben, érti meg a szerelmespár, Tasziló és Marica, hogy mulatság ideje lejárt, vége a dévaj éveknek - azokról a továbbiakban már beszélni sem kell majd -, e mostani szerelmi viadalban egy jó éjszakánál többet veszíthetnek. Elmúlt már a pompás táncbemutató (itt a legszembetűnőbb, milyen kiválóak Gyarmathy Ágnes jelmezei), elmúlt a nyár. Be kell majd valakinek a termést is takarítania.

És másra már nem számíthatnak, csak egymásra.