Jenő

Asztalhoz, barátaim!

2012.11.11. 09:00

Programkereső

A berlini Staatsoper Don Carlos-előadását nézve egyik ámulatba a másikba estem: egyrészt mert ilyen okos, sodró erejű rendezést, mint Philipp Himmelmanné, alig volt még módomban látni, másrészt azért, mert a zenei megvalósítás is felülmúlta várakozásomat.

A Staatsoper hosszú ideje húzódó felújítás miatt elköltözött az Unter der Lindenről a kevésbé impozáns Schiller Theaterbe, egy kevésbé elegáns környékre. A Bismarck sugárúton is látni persze a nyomait annak, hogy kevésbé prosperál a gazdaság ma a németnél. Igaz, nincs messze a Savigny tér pompás kis olasz éttermeivel, a játszótér, hol gyermekeink a Sherwood-i erdőben érezhetik magukat, a KuDamm is csak tizenöt perc séta - de sem a Schillert, sem a környező utcákat, nem uralja az a pompa, ami a régi Nyugat-Berlin főutcáját.

Maga a színház enyhén szólva sem szép, nem különb a Madách tér teátrumainál, mégis, ha az opera idei/jövő évi katalógusának címlapjára pillant az operabarát, elismerően csettint egyet, valójában először nem is hisz a szemének. Annak tehát, aki ebben az egyáltalán nem lélegzetelállító, szürke kis színházban magához veszi a műsorfüzetet, erős kétségei támadhatnak, hogy ezek mind, akik a címlapon vannak, ebben a színházban, ahová jegyet is kapott, szerepelni fognak. Mert nincs olyan , akit ezek a nevek ne töltenének el mély elégedettséggel, aki ne gondolná azt, nekem hallanom illene e nevek produkcióit. Az énekesek: Villazón, Dorothea Röschmann, Anna Prohaska, Magdalena Kozena, Waltraud Meier, a karmesterek: Simon Rattle, Yannick Nézet-Séguin, Andris Nelsons, (meg persze a koncepcióért a művészi színvonaláért felelős) Daniel Barenboim, aki egy teljes Ringet vezényel itt tavasszal. Ők a különleges vendégek, akiknek jelenléte emeli az est fényét.

Schiller Theater, Berlin
Schiller Theater, Berlin

Elégedettséggel, egy rendes operabarátot, azért is tölthet el e névsor olvasása, mert úgy vélheti, az opera fénykora, mindazzal szemben, amit otthon folyton érezni kénytelen, nem tűnt le. Az opera nemes mulatságára áhítozóknak nem kell szemérmes és nosztalgikus sóhajtások közt megvallaniuk, hogy bizony a mai előadások élvezeti értéket egyre kevesebbre taksálják, és az ötvenes-hatvanas évek énekeseihez mérhető énekesek, előadók ma már nincsenek.

Egy rendes operabarát sosem farag le elvárásaiból. Nem nosztalgiázik. Hanem azt mérlegeli, mi történt az operaéletben, mi változott, ami miatt magát kevésbé kielégültnek érezheti az elmúlt évtizedekben. A rendezők törtek előre, az történt. És ennek oka, sok minden más mellett, a polgári középosztály üdvös felemelkedése és megerősödése, a magas-művészeti javakhoz hozzájutók arányának változása. A német társadalom alapvető változásai hozták el a rendezői színház korszakát. Melytől azt várta el a helybéli operabarát, hogy mutasson fel róla, az életéről, a helyzetéről, az állapotáról, az érzéseiről valamit, mutassa meg, ő mint operabarát, hogyan tud hozzáférni a nagy művekhez, mit tud számára ma, a huszadik század végén, a huszonegyedik elején egy nagyopera - lett légyen az francia vagy olasz - mondani, mit tud a saját életére vonatkoztatni. Magyarán: tanulhat-e, okulhat-e operát nézvén.

A barokk opera seria könnyen formálható volt, azt nem kellett a nem-rendezői színházhoz, a nagy hangokhoz szokott nézők elvárásaihoz igazítani, azzal lehetett kísérletezni, ahogy lehetett Wagnerrel is, aki tipikusan a polgári életformát élők drámáit transzponálta mitologikus témákká. Ám Verdihez, a bel canto művészeihez nem minősült illendőnek az új köntös. A rendezői színházba beleszokott néző - aki eleinte beletörődéssel, majd egyre nagyobb izgalommal fogadta a kísérleteket - lassan elfogadta, hogy a Verdi-kép is változni látszik, mernek rendezők, karmesterek Verdihez is nyúlni, merik őt is, ezt a dermedt bálványt, imponáló módon felhasználni, saját, a polgári létformát ábrázolni kívánó céljainknak...

Don Carlos a Berlini Staatsoperben
Don Carlos a Berlini Staatsoperben

Az operabarátok számának szaporodása egyébként éppen annak is köszönhető, hogy a csőcselék-kultúra kiszorította a lakásokból a polgári létformának - melynek nélkülözhetetlen eleme a kitüntetett helyen találkozás, az összetartozás érzésének erősödése, és erre alkalmasabb agóra nincs az Operánál - adózókat, magyarul azokat, akik azok véleményét osztották, akik szerint tévét már csak a vesztesek és a kispolgárok, tehát a társadalom vezető rétegéből magukat kiszorítók néznek. A német kultúra azt a szórakozási formát - az operába járást - üdvözölte alapvető kultúra-forrásként, mely egyébként a tradícióitól kissé idegen volt. Járt ugyan Bach is operába (Johann Sebastian ugyanúgy, mint fiai), de ha operát nézett, akkor többnyire olasz szerzők műveit Drezdában. Vagy olyanokét, akik az olasz dallamosságra építették sikeres műveiket. A hatvanas évek végén az apák szórakozása ellen lázadók miután megörökölték apáik lemezeit - mondjuk a legendás bayreuthi felvételeket - már nem a hangorgiákra vágytak, hanem arra, hogy az opera, amelyre beültek, mondjon róluk, az ő életükről is valamit.

Hogy erre nem csak Wagner vagy a barokk opera képes, arra a legkiválóbb példa Philipp Himmelmann elképesztő - nem találok jobb szót erre - Don Carlos rendezése.

A kritikák a hatvanas évekig jobbára az énekesek dicsőségét zengték, s a kritikusok maguk is - szerencsés esetben - a konzervatóriumba padjait koptatták, tanultak énekelni, meg tudták mondani, egy énekes jól intonált-e, ki tud-e nyílni a hangja, hogyan formál. A mai kritika, melyhez az operabarátok többsége némethonban hozzáfér, már elsősorban a rendezést elemzi, a rendezőn kéri számon a katarzist, és az énekesek teljesítményének csak pár szóval adózik. Elnézve Philipp Himmelmann rendezését, ezen meg sem lehet ütközni. Nem tolakszik előtérbe a rendező, erről szó sincs, nem magamutogató ez a Don Carlos, mely ebben a formában, változó énekesekkel, 2004 óta fut itt (az archív sajtófotókon René Pape mellett Nadja Michael és Kwangchul Youn láthatók - a szerk.) Letaglózóan mai, furmányos, eleven, megrázó: Philipp Himmelmann nem egyszerűen megrendezi a jeleneteket, hanem értelmezi. És teszi ezt következetesen, egyes jeleneteket egymásra építve. Kibontja ötleteit, és nem hagyja az előadás feltette kérdéseket (miért tette ezt vagy azt az adott szereplő, mi értelme volt az elmozduló fekete háttérnek stb.) megválaszolatlanul.

Ez a rendezés, különösen az erőszakos, neurotikus apák uralta társadalomban hathat igazán (a miénket sem tartom e szempontból különbnek, de kétségtelen, Berlinben e rendezés mégiscsak másképp hat, a városból szinte kimozdíthatatlannak látszik): Philipp Himmelmann asztalhoz invitálja a nézőt.

Don Carlos a Berlini Staatsoperben
Don Carlos a Berlini Staatsoperben

A Don Carlos hét szerzői verziója közül természetesen Philipp Himmelmann a milánói (1884-es) verziót választotta, hiszen ez az egyedül alkalmas arra, amire szánta, és ez az, ami dramaturgiailag a legfeszesebb (az öt felvonásos modenai mellett az szólhat, hogy abban mégiscsak több a Verdi-zene).

Az asztalnál vallja meg Carlos szerelmét, egy családi vacsora közben. A fekete és fehér négyzetfoltokból álló háttér elmozdul olykor, ez okozza a színpadi fények változásait: nincs tehát egyszer sem fejfény, nem rombolja a vacsora illúzióját színpadiasság: a René Pape alakította Fülöp igazi kegyúr. Minden a rendelése, akarata szerint történik, és akarata ellen legfeljebb csak (titkolt) érzelmekkel lehet lázadni, nyíltan senkin sem mer. A zsarnok pater familias a jól öltözött atya, a családi kincstár kulcsának őre, csak alattvalói, és ellenségei vannak, nem bízik senkiben sem. A Főinkvizitornak is csak azért hajlandó engedni, mert benne egy felsőbb akarat, a legfelsőbb akarat képviselőjét látja, és e legfelsőbb akarat - Carlos börtönjelenetében, lesz ez világos - maga a halál.

A halállal játszik Eboli - Ekaterina Gubanova hatalmas hang, érzékenyen alakít, talán némi a szerephez elengedhetetlen sejtelmes erő hiányzik belőle - is, akinek udvarnői pisztolyt forgatnak, maga is hord egy coltot fekete fehér kosztümje rojtjaiban. A pisztoly indokoltnak tetszik: aki Fülöp családjával kapcsolatba kerül, a halál jegyese lesz, az erőszaknak ellenállni nem tudó, zaklatott lélek.

Don Carlos is zaklatott. Nincs meg Fabio Sartoriban az a nemesség, az a méltóságteljes egyenesség, ami Plácido Domingóban megvan, az ő Carlosa végtelenül esendő (Sartori kissé köpcös, nem sármos Carlos), nem is olyan gyöngéd, mint Carrerasé. Félelmekkel teli, megalkuvó. Nem is lehet, e szerepelképzeléshez igazodva, úgy énekelni, mint a dalnokmesterré avanzsáló, valójában a szerepformálásról lemondó Pavarotti (hogy csak a három tenor Carlosainál maradjak). Ám, és ez elég váratlanul ért, e számomra szinte ismeretlen tenor hangját tekintve nem marad alul Pavarottival szemben: fényes, döbbenetes erejű, a kétségbeesés kifejezésére tökéletesen alkalmas alkat és hang birtokosa Sartori.

Egyetlen valaki van, akivel nem mer Fülöp szembeszegülni: a halál. Minden szereplő mintha egy bálhoz vagy egy estélyhez öltözött volna ki, a vacsora ugyanúgy szigorú rendben zajlik, mint az autodafé. Az asztal elé teszik le a meztelen, szétvert, meggyalázott testeket, akik félelemtől reszketve vonaglanak Fülöp és a ház úrnépe előtt, miközben - hiába könyörög életükért Carlos - a testőrség rideg, verőemberszerű tagjai, szürke öltönyben, benzinnel locsolják le őket. A felvonás végén csattannak a Zippo öngyújtók, a meztelen testek a magasba emelkednek, aés ugyan azt nem látjuk, ahogy eleven máglyaként égnek , mégis megborzongunk: érezni a benzin és a halál szagát.

Az egy szünettel eladott darab második részében az asztalra vasaló kerül: egy polgári otthonban járunk. Fülöp az asztalon hágja meg tőle a gyilkos gondolatokig eljutó hitvesét, az asztalon, a fehér abroszon vergődik a halálos lövést kapott (mivel mindenkinél van fegyver, az sem egyértelmű ki lőtt) Posa (Alfredo Daza szenvedélyes márki), összevérzi a terítőt, lecsúszik a földre, és úgy kúszik barátja, Carlos felé. Kéri, az adja a kezét, de Carlos elszörnyed látván a vért, a kinyújtott kézhez hozzáérni nem tud, akármennyire is erőlködik, az undor benne erősebb a részvétnél.

Don Carlos a Berlini Staatsoperben
Don Carlos a Berlini Staatsoperben

Az asztal mellett ül Carlos a börtönben, Erzsébettel - Tamar Iveri nagyszabású hang birtokosa, az utolsó jelenetben, elsősorban miatta a hideg futkározott a hátamon -, velük szemben ül a csuklyás halál... ki elmozdulván válik csak a Főinkvizítorrá. Ennek a néma alaknak dermesztő a jelenléte, nem csupán az előérzet megtestesítője, nem csupán a végzeté, de az oltárán áldozó Fülöpé is.

A végső leszámolásban Carlosnak nem az öngyilkosság az osztályrésze, hanem az inkvizíció, és Erzsébet sem vethet véget életének. Miután végignézte, hogy minden, amiben hitt, amit szeretett, tönkrement; miután megélte, hogy minden reménye szertefoszlott, oda kell ülnie a mellé, aki minderről tehet, akiben a szép élet erodálásának okát látja, a férje mellé és töltenie kell neki a teából, szednie kell a levesből. Remegő kézzel tartja a merőkanalat, és kétségbeesve néz le ránk: nézőkre.

Az természetesen nem lepett meg, hogy Pape, korunk egyik legnagyobb énekese, összemérhető e szerepben Cesare Siepivel, az annál inkább, hogy nem szégyell ennyire gonosz, ennyire nagyszabásúan megátalkodottl enni. Ahogy az sem lepett meg, hogy a Staatskapelle Berlin milyen kiváló együttes - Massimo Zanetti vezetésével különösen a rézfúvósok voltak a rendezéshez alkalmazkodva vészjóslók (abban a jelenetben, melyben Fülöp Posa márkira támad, és az megretten a férfi erőszakosságtól, a kürtök olyan hangosak voltak, mint egy balesetben az összeütköző autók). Ám a kórus, a Staatsoper Kórusa meglepett: minden megszólalásuk egyedi volt. Másképp szóltak inkvizítorként, másképp egynemű tömegként. Mintha nem is ugyanazon énekesek alkották volna.

Az előadás előtt a foyerben ácsorogva ismerősöket pillantottam meg. Budapesti barátaimmal a szünetben erről, a kórus teljesítményéről beszélgettünk. Mert arra az ember számít, hogy az énekesek brillíroznak, pláne egy Pape; arra is, hogy a rendezés érdekes és széles értelmezései keretbe helyezhető lesz (tulajdonképpen erőteljesebb is, mint Peter Konwistchny a darabból gengszterfilmet formáló rendezése), de arra nem, hogy a helyiek kórusa is messze az általunk hallott operakórusok színvonala felett van.

Az előadás végén már elemzésre sem maradt erőnk. Mintha egy rettenetes traumán lettünk volna túl. Mintha mi lettünk volna az egyedüli túlélői egy katasztrófának. Úgy álltunk a berlini, őszi éjszakában, mint egy-egy megnyálazott mutatóujj a szélben...