Jenő

A dilettantizmus titka

2013.01.05. 07:27

Programkereső

Wagner saját bevallása szerint A bolygó hollandival lépett a zenedráma útjára, akkor még nagyon óvatosan, a zárt számos opera hagyományaitól csak vigyázva távolodva el. A bicentenárium tiszteletére az Operaház most ezt a művet állítja színpadra.

"Ha csak azért lenne zene az operában, hogy még egyszer kifejezze azt, amit a költő egyszer már kifejezett, akkor inkább kíméljetek meg a hangoktól" - írta egy alkalommal a zeneileg is igen képzett és kényes ízlésű bécsi drámaíró, Franz Grillparzer. Bár álláspontjával a 19. század második felében számos barátot szerzett volna magának a Liszt és Wagner nevével fémjelzett "új német zene" ellenzőinek táborában, Grillparzer évtizedekkel korábban, Gluck törekvéseit vizsgálva vetette papírra meggyőződését. A zenedráma műfaja körüli későbbi vitákba az osztrák költő voltaképpen csak belecsöppent, mint a szintén bécsi zenekritikus, Eduard Hanslick által citált hivatkozás.

A bolygó hollandi-plakát
A bolygó hollandi-plakát

A nagy tekintélyű Hanslick bár elismerte, hogy az áriákra tagolt drámai eseménysorként felfogott opera kétségkívül "a valósággal maradéktalanul ellenkező természetű" jelenség, ezt a furcsaságot a műfaj magától értetődő esztétikai sajátosságának tekintette. Annak ellenére, hogy becsületesen próbálkozott a wagneri koncepció művészi értékének befogadásával - amely éppen ellenkezőleg abból indult ki, hogy a merev zenei elvárások agyonnyomják az opera kifejezőerejét -, sehogyan sem tudott megbékélni a gondolattal, hogy egy alapvetően zenei alkotást valaki elsősorban ne a zenei lehetőségek felől, hanem a drámai logika sejtelmes összefüggéseinek irányából akarjon megközelíteni.

Hanslinck világos gondolkodásmódját és éleslátó, pontosan célzott szarkazmusát mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy még a számára esztétikai értelemben védhetetlennek tűnő Wagner-kompozíciók hatásmechanizmusában is észrevett egy roppant jelentőségteljes elemet, egyfajta különös kétértelműséget. Ugyanazon lábjegyzetben ugyanis, amelyben a redundancia unalmát és sekélyes voltát kívánta érzékeltetni, Hanslick elhelyezett egy másik Grillparzer-idézetet is, amely a zenei és drámai hatás felcserélésének veszélyeire vonatkozott, kijelentve, hogy "rendszerint azok követelnek az operától tisztán drámai hatást, akik ezzel szemben egy drámai költeménytől zenei hatást várnak, azaz vakon ható erőt". Míg Hanslick mindezt a felkészületlenség, a pongyolaság, a szellemi fegyelmezetlenség csapdájának tekintette, Wagner talán legeredetibb méltatója, Thomas Mann éppen ebben a megfoghatatlan tisztázatlanságban, zene és szöveg alig kiegyensúlyozható egymásra utaltságában vélte felfedezni a zenedráma csodájának kulcsát: "Wagner zenéje éppúgy nem zene, mint ahogy az alapjául szolgáló drámaszöveg, amely kiegészíti, nem irodalom. Ez a zene: pszichológia, jelkép, mítosz, pátosz - minden, csak nem muzsika" - írta Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmányában. - "A szöveg, amely köré fonódik, s amelyet drámává teljesít ki - a szöveg nem irodalom, ám a zene az. Ez a zene, amely látszólag (és nemcsak látszólag, hanem valóban!) gejzírként tör fel a mítosz kultúra előtti mélységeiből, valójában átgondolt, kiszámított, kiagyalt, rafináltan okos és elgondolásában éppannyira irodalmi, mint amennyire a szöveg zenei."

A bolygó hollandi jelmez- és díszlettervei
A bolygó hollandi jelmez- és díszlettervei

Thomas Mann kialakított egy már-már tiszteletlennek tűnő, ugyanakkor furcsán megvilágító erejű elméletet arra vonatkozóan, hogyan tudta Wagner elkerülni, hogy zenéje pusztán a (szintén általa írt szöveg) ismétlésére szorítkozzon. Az író szerint a dilettantizmus segítette ebben Wagnert, az okos iróniával, mégis hódolattal észrevett és szóvá tett műkedvelő mivolt, az a megfigyelés, hogy a nagyszabású, lehengerlő erejű zenedrámák alkotórészei önmagukban nem tökéletesek. Szövegeik önállóan nem képviselnek irodalmi értéket, múlhatatlan szükségük van a zene erejére, hogy dagályos sutaságuk értelmet és létjogosultságot nyerjen, a zene kohéziós erejének ugyanakkor a dráma szolgál támasztékul, annak összefüggései ruházzák fel olyan jelentőséggel és szerkezeti összetettséggel, amelyet pusztán hangzó elemeinek érzékelhető kapcsolatai révén nem élvezhetne. Ebben az értelemben a Gesamtkunstwerk nem a művészeti ágak csúcsteljesítményeinek egyesítéséből jön létre, hanem az egyes alkotórészek egyenetlenségeinek aprólékos, gondos, utolérhetetlenül ihletett kiegyensúlyozásaként jelenik meg. Mert, ahogyan Thomas Mann rámutatott, a művészi kifejezésmód határainak tiszteletben tartása sokkal fontosabb egy alkotó számára (művészi szempontból valójában az egyetlen életbe vágó jelentőségű kérdés), hogysem könnyedén átlépjen rajta. Az ilyen döntéshez a merészség nem elég, bizonyos fokú tudatlanság is szükséges hozzá, olyasféle sorsszerű tájékozatlanság, mint Siegfriedé és Parsifalé.


Wagner saját bevallása szerint A bolygó hollandival lépett erre az útra, akkor még nagyon óvatosan, a zárt számos opera hagyományaitól csak vigyázva távolodva el, az 1840-es évek elején. A bicentenárium tiszteletére az Operaház most ezt a művet állítja színpadra. Néhány kérdéssel megkerestük a produkció három motorját: a rendezőt, illetve a díszlet- és a jelmeztervezőt:

- A Wagner-év nyitányaként az Operaház egy olyan alkotást tűzött műsorra, amely önmagában is Wagner érett, a librettót és a zenét egységes drámai alkotásként kezelő korszakának tulajdonképpeni nyitódarabja. Mit gondol erről Szikora János, hol a helye a Hollandinak az életműben?

- A darab színpadra állításának nehézségei zenei stílusának eklekticizmusából, bizonyos értelemben kiforratlanságából fakadnak. Hagyományos operai jelenetek és romantikus zenei sablonok váltakoznak benne olyan különleges részletekkel, amelyekben már tisztán felragyog a wagneri opera legeredetibb sajátossága: a zene, amely többé nem a puszta zenedramaturgia szabályainak akar megfelelni, hanem egy speciális lélektani dramaturgia által diktált dráma megvalósulása. Ezt a megállapítást tekintem A bolygó hollandi zenéjéhez való rendezői viszonyulásom kulcsmondatának.

Szikora János
Szikora János

- Rendezői tervei milyen alapvető elképzelések mentén interpretálják az operát? Klasszikus színpadi világot kíván teremteni vagy valamiféle áttételes értelmezésben szeretné megmutatni a drámát?

- A zenedráma története - csakúgy mint a zenéje - szintén ellentmondásokat hordoz. Vajon alapvetően egy realista történettel van dolgunk, amit át- meg átsző valami misztikus elem, vagy pedig az egészet egy misztikus rajongásnak fogjuk fel, aminek időnként realista megnyilvánulásai vannak? A mű fogantatásának és színpadra állításának idején, a romantika virágkorában nyilván az elsőn volt a hangsúly. Én misztikus rajongásként értelmezem, realista felhangokkal. Ha hűek akarunk lenni Wagner alkotói szelleméhez, akkor mindenekelőtt a záróképet kell komolyan vennünk és ebből kell kiindulnunk. A kép a férfi és nő egymásra találásának apoteózisa. Ezért volt minden küzdelem és szenvedés, erre várt Senta egész életében. Platóntól származik az idea, hogy valaha, valamiféle „aranykorban" nem voltak férfiak és nők, hanem a két princípiumot egyesítő „gömbemberek" léteztek teljes egységben, kielégülésben. Zeusz azonban kettévágta őket, és azóta minden ember csak fél-ember, aki az elveszett másik felét keresi. Ez a kissé erőteljes, mégis hatásos szimbolika vezérel Senta és a hollandi egymásra találásának mitikus történetében.

Mert én mitikusnak látom a szüzsé valamennyi realista elemét, ahogy a cselekményt magát is. Tenger és tengerpart, bolyongás és várakozás, kárhozat és megváltás mind-mind közös részei azoknak a toposzoknak, amelyek az antik világtól kezdve a középkoron át az újkorig ívelve beszélnek az elveszett és fellelhetetlen tökéletességről, egységről, otthonról: Odüsszeusz története, a Bolygó Zsidó képe és a hollandi tengerészlegendája mind idetartozik. Valamennyi középpontjában a férfi áll, aki valamiféle felsőbb isteni hatalom megsértése miatt kárhozatra és nyugtalan bolyongásra ítéltetett. A nyughatatlan és dinamikus férfi elem ellenpólusa pedig, amely kiegészíti, a statikus és várakozó nő. A Hollandiban Senta tölti be ezt a szerepet.

Ahogy Nietzsche megkülönbözteti az európai kultúrában az egymással vetélkedő dionüszoszi és apollói szellemet, úgy vonul végig kultúrtörténetünkben a nőnek mint Aphroditének, illetve mint Déméternek a felfogása. A nő hol a csábítás és a kéjvágy megtestesítője, hol pedig a befogadó, megtermékenyülő anyaisten. Senta igazán egyik sem: ő a Földet jelentő anyaistent és az örök tisztaságot jelképező, égi Szüzet egyesítő keresztény gondolatkör teremtménye, a magához emelő „örök asszonyi" goethei gondolatából fogant alak ("Das Ewig-Weibliche, Zieht uns hinan"). Ezeknek az eszméknek természetesen számos színpadi következménye van. Legalapvetőbb azonban az egyes helyszínek elvont, stilizált jellege, illetve az a mód, ahogy az opera legfontosabb tárgya és szimbóluma, a hollandi hajója megjelenik. Mi ez tulajdonképpen? Valóság vagy látomás? Nos, ebben az előadásban a hajó úgy jelenik majd meg, mint az alaktalan képzetekből formálódó végzet. A magam részéről egyébként úgy gondolom, hogy a tárgy, a hajó maga nem valóságos, de a hajót életre hívó szorongás igen.

- Ön szerint lehetne-e növelni az Operában a Wagner-bemutatók számát?

- Wagner óriási egyéniség. Művészete, csakúgy, mint egykor a személye, szélsőséges érzelmeket vált ki. Azt nem tudom, hogy igazgatóként tartanék-e minden szezonban egy Wagner-bemutatót, de abban biztos vagyok, hogy a repertoár hosszú távon csak gazdagodna tőle.

A bolygó hollandi jelmez- és díszlettervei
A bolygó hollandi jelmez- és díszlettervei

"Rendező, jelmeztervező és díszlettervező csapatmunkája ez a díszletkoncepció. Mivel szünet nélkül pereg a három felvonás (Wagner első cselekményvázlatából kiindulva), valamennyi helyszínnek egyetlen tér kell, hogy megfeleljen. Éppen ezért a díszlet alapvetően a zene dinamizmusának és líraiságának váltakozását igyekszik kifejezni. A térnek az a célja, hogy Senta és a hollandi együvé tartozását ábrázolja - akik a cselekmény végén el is érnek egymáshoz -, ugyanakkor az is lényeges szempont, hogy az opera során látványelemekkel is elkülönítsük azokat a jeleneteket, amelyekben értelemmel meg nem magyarázható események történnek." Szendrényi Éva, díszlettervező

"A bolygó hollandi számomra a szétszakítottság fájdalmáról szól. Annak az egységnek a széthullásáról, amely egymást a mágnes két pólusaként kiegészítő, egymást kölcsönösen vonzó férfi és női minőséggé válik szét. A találkozás, vagyis az egység megélése szinte csak egy pillanatig tarthat, mert az élet áramlása, mozgása, az állandó változás nem állhat meg. A férfi, vagyis a hollandi az örök kereső, felfedező, a nő, vagyis Senta az örök várakozó, befogadó, ezeket a minőségeket azonban mindketten végtelenül kavargó érzelmeken keresztül élik meg. Ezért jelentős motívum Senta és a hollandi ruhájában az örvény, amely a szerelem tűzszimbolikájához kapcsolódó vörös árnyalatokkal párosulva kettőjük egységét jelzi. A többi szereplő kék színekben jelenik meg, mely elválasztja őket a két főszereplőtől a víz princípiumára utalva, amely a hollandi történetét átokként hatja át." Berzsenyi Krisztina, jelmeztervező