Eufrozina, Kende

Norvégok helyett skótok

2013.01.24. 06:45

Programkereső

Énekeseink, zenekarunk és karmestereink vannak egy olyan Wagner-előadáshoz, melyre büszkék lehetünk, de az ideális rendező megtalálása még várat magára - írja KRITIKÁjában szerzőnk az Operaház A bolygó hollandi-előadásáról.

A bolygó hollandi fordulópont a Wagneri életműben. Ezt maga a szerző is megerősíti, egyrészt a barátainak szánt Közleményben, másrészt abban a Mein Lebenben, mely a Wagner-értelmezés alapvonalait jelöli ki. Ekkor válik operaszövegkönyv-előállító mesteremberből költővé. Az eszménykép egy olyan mű, ami nem zárt számokból áll, hanem egységes jelenetekből, melyeknek egyenrangú alkotó elemei az áriák, a kórustételek, a kettősök. E komplex csoportokba rendeződött jeleneteken pedig végigvonul egy emlékeztető motívum, amiből majd a Ring-zenék vezérmotívuma fejlődik ki.

Bár Wagner dramaturgiai, zenei eszményeit a Hollandi már valóban tükrözi, még csupán néhány részletét színezik az alapmotívumok - a Hollandi monológját, az álomelbeszélést, Hollandi és Senta kettősét. Amotívumtechnika itt még korlátozott: míg a Ring egésze a motívumokból bomlik ki, a Hollandi emlékeztető motívumai - ahogy Carl Dahlhaus írja - még betoldás-jellegűek. Dramaturgiailag jelentőségteljesek, de nem teljesedett még ki zenei-formai integrációjuk. A legjelentősebb lépést Wagner kétségtelenül ezzel az operával tette a Ring felé. Hogy mennyire fontos volt számára, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy még 1880-ban is, egy Cosimának szóló levélben megemlíti, hogy revidiálni kívánja a Hollandit, s egy teljesebb, motívumokkal jobban átszőtt verzió megírására készül.

A budapesti Operaház a műnek az ősváltozatához nyúlt vissza, a Rienzivel majdnem egy időben, Párizsban készült remekről fújta le port. Ezen változatnak van ugyan egy hallgatásra érdemes lemezfelvétele - Bruno Weil a karmester -, de akármilyen jó is, nem mérhető a nagyok felvételeihez. Nem állítom mégsem, hogy értetlenül állok a Magyar Állami Operaház döntése előtt, és indokolatlannak tartom az ősváltozat színrevitelét. Ez a verzió közelebb állhatott a szerző elképzeléseihez.

Wagner két és fél órás előadást képzelt el, és nem sokat tett bele a partitúrába a drezdai bemutató előtt - csak a végéről hiányzik - igaz, onnan nagyon - a Megváltást jelző, és ebben a Trisztánt idéző zene. Állítása szerint Senta balladájával készült el legelőször. Hiszen tulajdonképpen Senta, és nem a Hollandi ennek a műnek a főhőse. Olyan nagyságok, mint Harry Kupfer és Götz Friedrich, úgy rendezték meg e művet, hogy ez egyértelmű legyen. Mindkettőjüknél már a nyitány közben ott áll Senta, kezében a Hollandi portréjával. Utóbbi rendező munkája egyébként számos ponton emlékeztet a mostani, Szikora János rendezte verzióra - például ott is hatalmas köteleket húznak a skót hajósok az első jelenetben.

A budapesten színre vitt párizsi ősváltozat ugyanis még nem norvég tengerészek hányattatásait jeleníti meg, hanem skótokét. Ezért is hiteltelen Wagnernek azon cikke, melyet a drezdai bemutató előtt tett közé, és mely azt taglalja - kissé E. T. A. Hoffmannt idéző stílben -, hogy egy hajóút, s a Norvégia melletti a hajóra lecsapó vihar indította a Hollandi megírására. Ez a Wagner kézjegyeit magán viselő, de még ízig-vérig romantikus mű, mintha az említett nagy német író és kritikus tolla alól került volna ki. Rémdráma. Egyes pillanataiban egyenesen horror. Erre rájátszva, Szikora János látványos, horror- és George A. Romero filmekbe illő jeleneteket képzelt el: támadó, dülöngélő zombikat, rémlátomásokat, a LED falra pedig horror-hajót fest - ez válik a végkifejletben a lángok martalékává. Nem itt és nem először bizonyosodik be, hogy a zombimozgás a színpadon kifejezetten komikus hatású, nem rémületet keltő. Az élőhalottak vánszorgása is tulajdonképpen csak egyike az értelmezés hiányát lefedni kívánó látványelemeknek.

A konkrét szöveg alatt meghúzódó "subtextet" - tehát a komplex jelenet valódi értelmét - Wagnernél nem a szövegből, hanem a zenéből lehet kibontani. Ahogy mondjuk az említett külhoni rendezők is teszik. Maga a szöveg ugyanis keveset árul el arról, hogy például miért éppen egy elátkozott hajós után epekedik Senta, mikor ott van neki a hús-vér Erik (Drezdában már Georg). Mi vonzza a Hollandiban? Ahogy a szerelem kibontakozása, az ezüstpillantás is inkább csak a zenében van megragadva. Próza-színházi rendezők azonban hajlamosak csak a szövegkönyvre koncentrálni. Akárcsak most Szikora János, aki, úgy vélem, ennek következtében mulasztotta el megrendezni a Hollandi néhány kulcsjelenetét.

Bár e mulasztásban az is közrejátszhatott, hogy - úgy tűnt - nem volt a rendezésen végigvonuló alapgondolata, nem volt a műről mint zenedrámáról, határozott elképzelése. Ennek következménye a számos alibi látvány-elem, mint a zombik, a fehérre suvickolt csizmában dülöngélve táncoló matrózhad, a foszforeszkáló diszkóhajzat, a fonókórus alatt kollektív szalag-gyakorlatot bemutató kórus. Vagy az értelmezhetetlen, hegységrendszereket imitáló fehér falak, a Hollandi és kedvese batikolt, ál-indiai köpönyege, melyhez illőt visel Senta is, azt érzékeltetvén, hogy ők úgy vannak együtt, mint a jin és jang. Ezért aztán a díszlettervező (Szendrényi Éva) és a kosztümök (Berzsenyi Krisztina) erősebben határozzák meg az előadást, mint a rendezés. Nota bene: a matrózok akármennyi viszontagságon is mentek keresztül, olyan fessek, hogy ruháikat szívesen bevállalnám hétköznapokon: elvégre divat a tengerészkék, meg a tengerészcsíkos.

Szikora János olyan fontos jelenetekkel nem kezdett semmit, mint a Hollandi hajójának megérkezése (ami pusztán a vetítésben jelenik meg), a Hollandi monológja, vagy Senta és Hollandi kettőse. Utóbbi, feltűnően statikus jelenetben a két egymásra találó túl távol áll (!) egymástól, s bár az érzelmek elragadják őket, ez gesztusaikban nem fejeződik ki. És nem elég izmos az az epizód sem, melyben a matrózok rádöbbennek, hogy a Hollandi hajóját élőhalottak vezetik - hiszen velünk szemben állnak, bennünket, nézőket néznek közben. Vagy értsük úgy, hogy mi vagyunk a zombik?

A rendező egyik legfontosabb kelléke egy ajtó, ami a Hollandi megjelenése után, átlényegül képkeretté: ebben jelenik meg a Hollandi portréja. Ezt az egyébként remek rendezői ötletet, Szikora mintha nem használná elégszer. Ha valahol, akkor itt kellene például a Hollandinak megjelennie - váratlanul, mint egy kísértet - a szövőszéknél ülő Sentának. Ugyanakkor a ki és be mozgásokat a keret túlságosan is leleplezi, vagyis egyes jelenetek drámaiságát éppen ezen tárgy átláthatósága miatt nem lehet kibontani, eljátszani. Így például nem elég plasztikus a Hollandi csalódása, amikor rányitja az ajtót a Sentát ölelő Erikre.

A rendezés hiányosságaiért az énekesek az általam látott estén (január 20.) abszolút kárpótoltak. Rálik Szilvia Sentája nem hisztérikus, ugyanakkor az idegösszeomláshoz közel álló, igazi romantikus hősnő. Rálik a megjelenítést nem erőltetett vibrátókkal, nem rikácsolással oldja meg. Elsősorban átéli, megéli a szerepet, és ebből következik, hogy úgy viszi el azt a balladában a csúcsra, hogy ott már mintha nem is evilági lény, hanem maga is szellem lenne. Mintha Senta titka nála az lenne, hogy valójában nem földi sorsra vágyik, hanem egy olyan áldozatra, ami kiemeli a többiek, a fonóban szerelmük képmásával díszítette pólóban dolgozó hölgyek közül. Rálik az a nem evilági lény, akiben oly erős az akarat, oly erős az elszánás, hogy a szürkék, a hétköznapi emberek, mint apja, tulajdonképpen nem is értik meg őt. Rálik Szilvia alakítását ebből a szempontból is, Anja Siljá-éhoz tudnám csak mérni.

Bretz Gábor Donaldja az ellenpárja: a kissé buffora vett figura élvhajhász, könnyelmű, pénzsóvár, nincs meg benne sem a szellem, sem a nagyság. A Hollandit éneklő Kálmándi Mihályt éreztem a szerepre a legkevésbé adekvátnak, de ez nem azt jelenti, hogy nem lenne ideális Hollandi, csupán szerepformálásban Rálik Szilvia alatt maradt. Olyasfajta elszántság és csökönyösség sugárzott alakításából, ami teljes mértékben hitelessé tette - az egyébként be nem rendezett kettősben - ennek a két nem evilági alaknak a szerelmét. Hangszíne azonban talán nem elég sötét, nem elég komor e szerephez, a monológnak nem volt meg sajnos a drámai íve, de mindez tulajdonképpen lényegtelen, ha azt vesszük, hogy mekkora súlya, milyen jelenléte volt a darabban. A leghalványabb ezen az estén a vendégénekes, Corey Bix volt Erik szerepében: hangja bizonytalan, olykor csúnya, elkenődött falsettnek hat, a formálás kisebb hibái mintha a szerepből is kizökkentették volna. Boncsér Gergely nem nagy hanggal, de jól, magabiztosan oldotta meg a Kormányos szerepét.

Az ősváltozat nem sokban különbözik a későbbiektől. Bárhol is hallgatunk bele, a szemünkbe fúj a szél. Ezen változatban kevésbé erőszakosak a fúvós szólamok, kevésbé recsegnek a rezek, de még így is elég életteli és erőteljes volt a hangzás. Ralf Weikert irányítása alatt. Az Operaház zenekar kétségtelenül jól szólt, de eleinte nem volt elég elementáris. A vendégkarmester aztán a zárójelenetre hatalmassá, vészjóslóvá növesztette ezt a szinte rettegést kiváltó Wagner-zenét. Fúvóshibát persze hallhattunk (például a ballada után), de ez a Wagner-előadások esetében szinte elkerülhetetlen.

Summázva tehát: énekeseink és zenekarunk, karmesterünk (karmestereink?) vannak egy olyan Wagner-előadáshoz, melyre büszkék lehetünk. De az ideális rendező megtalálása még várat magára.