Gellért, Mercédesz

Hunok és kalózok a gályarabság éveiben

2013.04.13. 10:16

Programkereső

A Nabucco 1842-es milánói bemutatója áttörést hozott a 29 éves Verdi pályáján. Elhalmozták megrendelésekkel és a zeneszerző - már-már az ésszerű határokon is túl - igyekezett mindegyiknek megfelelni. 1843 és 1850 között 13 új darabját mutatták be, a premierlehetőségért egymással versengő olasz színházak, és Milánó, Velence, Róma, Nápoly, Firenze és Trieszt mellé két világváros, Párizs és London is feliratkozott.

Átlagosan hat hónap alatt készült el egy-egy új operája, s Verdi a művek megírása mellett a szereplőválasztás, a színpadra állítás és a betanítás aprómunkájából is kivette a részét. 1851 és 1857 között látszólag mérséklődött a tempó, hat premierje volt (köztük a Rigolettóé, a Trubadúré és a Traviatáé), ám a megelőző művek ilyen-olyan felújításaival a munkaterhelés bizonyosan fokozódott. Híressé vált levelében így írt: „a Nabucco óta nem volt egyetlen nyugodt, békés órám, tizenhat év kényszermunka". E bő másfél évtizedet nevezik a Verdi-életrajzokban - átvéve a szerző láttató erejű kifejezését: anni di galera - a „gályarabság éveinek".

Carlo Montanaro
Carlo Montanaro

A librettóra kiszemelt irodalmi művek tekintetében változatos kép tárul elénk. Shakespeare-től Voltaire-ig, Scribe-től az ifjabb Dumas-ig és a mára már elfeledett olasz írókig Verdi szövegszerzői - Solera, Piave és Cammarano - sokféle forrásból merítettek. A „mezőnyből" a maga három drámájával kiemelkedik Friedrich Schiller, valamint két-két művével Victor Hugo és George Byron. Mint korának legtöbb szerzője, Verdi sem tudta kivonni magát a Byron-divat hatása alól. A kalandos sorsú, zavaros magánéletű angol arisztokrata író munkái élénken foglalkoztatták a komponistát, több művében is operára alkalmas alapanyagot látott. Végül A két Foscari (1844) és A kalóz (1848) jutott el a színpadig. Utóbbit igen ritkán játsszák, jó eséllyel szállhatna versenybe a leghányatottabb sorsú Verdi-darabok mezőnyében, „komoly" kihívója csak az Alzira (1845) lehetne.

A kalóz trieszti premierje derekas bukást hozott. Kisebb olasz együttesek később megpróbálták sikerre vinni, és 1852-ben Milánó is tett vele egy kísérletet, de csekély eredménnyel. A kalózt a hosszú álomból 1971-ben, Velencében próbálták felébreszteni; részsikerként könyvelhetjük el, hogy a mélyalvás szendergéssé élénkült. A trieszti fiaskó egyik oka minden bizonnyal az lehetett, hogy Verdi nem személyesen irányította a darab előkészületeit, s magán a premieren sem jelent meg. A Verdi-szakértők egyöntetű véleménye szerint azonban a zenei minőség és a mellőzöttség között nincs szoros összefüggés, s a lendületes, fordulatos, feszes történet színházi értelemben is sok lehetőséget rejteget magában. Tagadhatatlan persze, hogy a darab néhány megoldása túlhaladottnak tetszik, ugyanakkor a sablonok és a konvenciók mögött kitapintható Verdi zenedrámai géniusza.

Verdi zsenialitását és egyedülálló dramaturgiai elgondolását dicséri, hogy a kiélezett szituációkat és a főbb szereplőket jellemző zártszámok között olyan zenei kapcsolatokat hoz létre, mintha egymás variációi lennének. Ez a zenei technika az egyéni sorsok helyet a sorsközösségre irányítja a figyelmet, így alakítva át végzetdrámává a byroni mesét.

Luciano Ganci
Luciano Ganci

Az Attilában, Verdi Velencében bemutatott operájában (1846) csak ürügy a hun vezér itáliai hadjárata, a darab leginkább egy romantikus szerelmi történetbe csomagolt aktuálpolitikai kiáltványnak tűnik, melyben még a premierváros, Velence mitikus megalapításáról is esik néhány röpke szó. Éppúgy, ahogy A kalózban, itt is egy sértett asszony kezébe került tőr pecsételi meg a főhős sorsát. A Becstelen brigantyk rendezőjének, Quentin Tarantinónak biztosan tetszene az opera történelmi tényekkel dacoló, sok-sok fordulata.

A darab nem aratott azonnal átütő sikert, de gyorsan lábra kapott, és hosszú évtizedekig az egyik legnépszerűbbnek számított. Zenéje rendkívül modern, a szó szoros értelmében korszerű, nem egy részletében még jócskán túl is szárnyalja a kortársakat. A zenekari átvezetések Liszt meg sem született szimfonikus költeményeit jósolják; a nagyszabású tablóképek zenei naturalizmusa az Attila komponálásakor még csak hét éves Muszorgszkijnak készíti elő az utat; a prológusban pedig Foresto olyan cavatinát énekel, hogy fél évszázaddal később Puccini is büszke lehetett volna rá.

Liszt Ferenc Wilhelm von Kaulbach 1850-ben festett képétől ihletve komponált szimfonikus költeményt, melyben a K.u. 451-ben lezajlott, gigantikus catalaunumi csata apropóján a keresztény hit végső győzelméről szólhatott. Az 1857-ben, Weimarban bemutatott kompozíció (Hunok csatája) mesterien érzékeltetette a valóságos és a mennyei harc kettősségét, a hús-vér harcosok és az eszmék összecsapásának párhuzamosságát. Liszt egészen újszerű zenekarkezelésével fantasztikus térillúziót teremett, s a megidézett gregorián énekből (Crux fidelis) - tűnjék bármily profánnak is - operai mottó-dallamot alakított ki, mely a darab legvégére sokjelentésű szimbólummá vált.

Pier Giorgio Morandi
Pier Giorgio Morandi

Mondhatnánk, hogy Liszt technikája példa nélküli, ha Verdi egy évtizeddel korábban nem komponálta volna meg az Attila első felvonásának záróképét. Az álom és a valóság, az ideális és a reális, az égi és a földi, a Veni creator spiritus dallama és Attila táborának harci zenéje, a római püspök (Leone) és a hun király találkozása rendkívüli inspiráló erővel szólította meg Verdi invencióját. Hihetetlen megjelenítő erővel szólt nem evilági dolgokról, és magától értődő természetességgel varázsolt a színpadra elvont eszméket. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a korabeli közönség e jelenetet csak napi valóságként volt képes értelmezni. A római püspökben lényegében mindenki Giovanni Mastai-Feretti bíborost ismerte fel, aki 1846-tól IX. Pius néven irányította a pápai államot. Az olaszok komoly reményekkel követték Pius színrelépését, 1848 márciusára az egyik legnépszerűbb politikussá volt. Áprilisban viszont elutasította a függetlenség képviseletét és ezzel a nemzet szeretete is köddé vált.

Verdi 1846 januárjában ágynak esett, úgy tűnt, hogy az Attila márciusi premierjét el kell halasztani. A zeneszerző összeszorított fogakkal (ahogy ő fogalmazott: „gyakorlatilag a halálos ágyon"), de befejezte a művet. A bemutató utáni tavasz a lábadozással telt, a 33 éves komponistának végre volt egy kis ideje arra, hogy végiggondolja, hová vezethet ez az őrült munkatempó.