Eufrozina, Kende

Lelkész a pácban

2013.04.14. 11:52

Programkereső

A rendszerint ízlésbéli konzervativizmussal, múltba révedéssel vádolt Állami Operaház a bicentenáriumra, önmagát meg nem tagadva, Verdi-bemutatóval rukkolt elő - a vérfrissítés jegyében egy alkotással az életmű kevéssé ismert darabjai közül. A Stiffelio-premier részsikereket hozott, igaz, azok közül némelyik akár kiemelkedőnek is minősíthető. KRITIKA

Az eseményre nyomtatott műsorfüzet szerint a Piave által jegyzett szövegkönyv Souvestre és Bourgeois dramaturgiailag és irodalmilag is sápkórosnak minősíthető drámája nyomán készült, mely az opera szűk keresztmetszetét képezi. Kétségtelenül, a XIX. századi elvárások mentén alakuló történések egy latin-amerikai szerelmi teleregény és egy moralitásjáték színvonalát hozzák, a történet első ránézésre azonban nem hordoz kevesebb meggyőző erőt, mint bármely egyéb, e korban született dalmű, ahol a fordulópontokat villámcsapások vagy fülemüleének alakjában megnyilvánuló isteni beavatkozások alakítják. Stiffelio, a protestáns lelkipásztor, Lina, a neje és a Raffaele gróf között kibontakozó szerelmi drámán botorság számon kérni a hollywoodi forgatókönyvírás logikai zártságát, a főhős morális felsőbbrendűségéből adódó vagy a vallásos hitből fakadó, a mai gondolkodásnak tán kissé érthetetlen történetmozgató elemek pedig esztétikai szempontból nem kevésbé elfogadhatók, mint a cigányasszony által felnevelt, csecsemőként elrabolt grófi sarj visszatérte.

Giovanni Boldini: Arckép Giuseppe Verdiről
Giovanni Boldini: Arckép Giuseppe Verdiről

A történet szerint Stiffelio hosszas távollét után szemtanúja lesz egy vélelmezett megcsalásnak, de a keresztény felebaráti szeretet nevében megsemmisíti a bizonyítékot. A valóságban éppen neje, Lina az, aki párhuzamos kapcsolatot tart fenn Raffaelével, amit Lina apja megsejt, de a család tisztességének megőrzése érdekében lányát hallgatásra bírja. A második felvonásban persze fény derül a tisztességtelenségre, amely Stiffelióban a kötelezőnek érzett keresztényi megbocsátás és az őrjöngő féltékenység konfliktusát idézi elő. Elbocsátaná nejét, de az megvallja, hogy csak egyetlen pillanatra lett úrrá rajta a gyengeség, és változatlanul a férjét szereti. Lina apja közben megöli a hallgatózó csábítót. A fináléban Stiffeliónak prédikálnia kell, s a véletlenszerűen megtalált bibliai történet (a házasságtörő asszony) hatására nyilvánosan megbocsát feleségének.

Héja Domonkos
Héja Domonkos

Az Operaház a koncertszerű megvalósítással elejét vette a dramaturgiai küszködésnek, dalszínházi helyett zenei élményt kínálva, mely több előnnyel is járt. Elsősorban, kiderült, hogy a sokat kárhoztatott akusztikai problémák meghaladhatók és feledtethetők, igaz, ahhoz a zenekart az árokból fel, az énekeseket pedig a színpad mélyéről előre kell hozni. Másodsorban nyilvánvalóvá vált, hogy a rezesek között is akadnak olyanok, akik a velük összefüggésben nem egy alkalommal megélt művészi hányavetiséget nem vallják magukénak. A nyitány obligát hangszerét megszólaltató Király Tibor intonációs és ritmikai pontosságával, melodikai ábrázolástechnikájával és érzelmi azonosulásával feledtette a szólamtársai által itt és szerte az országban elbaltázott jó néhány előadás gyalázatát. Persze nem tudni, ehhez a szinthez nőtt-e fel a Héja Domonkos dirigálta zenekar, vagy éppen a karmester által megszabott össz-zenei elvárások öltöttek-e testet a trombitaszólóban. Az biztos, hogy az együttesnek és vezetőjének közösen sikerült bizonyítani, hogy Verdi ezen operája minden mellőzése dacára érdemes az alaposabb vizsgálatra - nem véletlenül énekelte a főszerepeket lemezre pl. Sass Sylvia, José Carreras vagy Mario del Monaco -, ahogyan igazolták a hamarosan a zenekar életében komoly szerepet vállaló Pinchas Steinberg állítását is: több rejtőzik az együttesben, mint amit eddig sikerült felszínre hozni.

Verdi-Wagner-est, Kiss B. Attila
Verdi-Wagner-est, Kiss B. Attila

Csalódást elsősorban az énekesi teljesítmények okán érezhetett a közönség. A szebb napokat is megélt, címszerepet alakító Kiss B. Atilla messze valamikori tudása és képessége alatt énekelt. Hangjának préselt, forszírozott dinamikája, erőből kiénekelt magasságai, intonációs pontatlanságai szinte az első perctől álmélkodásra késztettek, a második felvonástól a fáradtság pedig egyenesen hamissá tette megnyilatkozásai zömét. A Lina szerepében színpadra lépő Rálik Szilvia bizonyította, hogy karakteréhez inkább illenek a Verdi-, semmint a Wagner-figurák: énekhangjának teltsége, melegsége és harmonikai spektrumának szélessége sokkal plasztikusabb szerepábrázolást mutatott, mint a nemrég megformált Senta esetében. Az e sorok írója által mindig távolságtartással szemlélt, a többség által azonban kifejezetten kedvelt Kálmándi Mihály Stankar, az idős tábornok alakjának sallangoktól mentes, szinte kifogástalan énektechnikai megszemélyesítésével az őt egyébként jellemző, a szövegmondást gátló gombócos megszólalásokat is meghaladta, s ezzel magát, a Jorg alakját életre keltő Palerdi Andrással együtt, az este legjobbjává avatta.