Friderika

A Kalóz: Ki kéne adni

2013.04.28. 08:30

Programkereső

A gályarab operája egy kalózról - a zeneszerzői kényszermunka éveit nyögő Verdi 1848-as művét, több mint másfél évszázad múltán, a bicentenárium hozta el első ízben Budapestre. Hála érte minden közreműködőnek! László Ferenc KRITIKÁja.

Nem vitás, izgalmas estéi vannak mostanság a fővárosi Verdi-rajongóknak: a Stiffelio első budapesti megszólaltatását követően, de még az Attila magyar-kínai koprodukciója előtt, csütörtök este a Byron elbeszélő költeménye által ihletett opera, A kalóz koncertszerű előadása gazdagította Verdi-ismeretünket és -élményünket. Merthogy azt alighanem még a leginkább avatott operafogyasztók és vájt fülű dalszínházi connaisseurök sem állíthatták eddig, hogy a trieszti ősbemutatón megbukott és Verdi által is elejtett opera közeli ismerősük lenne. (Még tán akkor se, ha egy 2004-es parmai előadás videofelvétele így-úgy beszerezhető is, s ha az internet is kínál néhány érdekességet, például a José Cura címszereplésével koncertpódiumra vitt barcelonai produkciót.) Ez a helyzet most megváltozott, s ha menthetetlenül közhelyes zsurnalizmusnak is hathat valóságos felfedezésről írni, recenzensi frappánsságok helyett néha muszáj őszinte banalitásokkal előállni: a Nemzeti Filharmonikusok koncertjeként meghirdetett este minden percében újabb és újabb rácsodálkoznivalót kínált a hallgató számára.

Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.
Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.

No, nem mintha Verdi elnyújtva megfogant operája csupa forradalmi újdonsággal lepte volna meg a közönséget, sőt: elsőre épp a mű librettójának és zenéjének - már-már tankönyvi illusztráció gyanánt is beillő - konvencionális jellege válhatott érzékletessé. A Byron poémáját szövegkönyvvé aszaló Francesco Maria Piave mintha eleve az ismerősség otthonos érzését célozta volna meg működésével, s a jelenetezés automatizmusai nagyban szolgálni is látszották e vélelmezett törekvését. Verdi füzérben sorjázó, s helyenként tagadhatatlanul formális cavatinái és cabalettái ugyancsak mintha G. B. Shaw műfajtörténeti sommáját kívánnák igazolni, miszerint a romantikus olasz opera „a személyes túláradások ragyogó parádéja". Csakhogy hamar felsejlik a hallgató számára A kalóz kísérleti, s méghozzá olykor egészen merészen kísérletező jellege, amely a harmadik felvonás főszereplői szólamanyagaiból csakúgy kitetszik, mint a zenekari kíséret experimentális pillanataiból (pl. a rabnőjére - amúgy okkal - gyanakvó Seid pasa áriájában felbukkanó féltékenység-hangaláfestés) vagy épp a börtönjelenetet indító vonóskari előjátékból.

A művészi ismeretterjesztés feladatát pazar csapatmunka valósította meg, amelynek kikezdhetetlenül biztos alapját az operamuzsikát ritkán, de mindig látható élvezettel játszó Nemzeti Filharmonikus Zenekar és az egészen nagyszerű, kirobbanó formát hallató Nemzeti Énekkar jelentette. Az irányító posztját betöltő Carlo Montanaro dicséretéül talán nem hat tiszteletlennek, ha „jó kis olasz karmester"-nek nevezzük: biztos stílusismeret, a tempóválasztásban az énekesek iránt előzékeny figyelem és a részletekben nem elvesző formálás jellemezte karmesteri működését.

Carlo Montanaro
Carlo Montanaro

A nemes lelkű, ám kalózéletre kényszerült romantikus hős, Corrado szólamát a címszerepet nemrég az ősbemutató városában, Triesztben is előadó Luciano Ganci szólaltatta meg: igen életerős, kissé tán nyers színű, de roppant hatásos és mindvégig biztos magasságú tenorhangot hallatva. A kalózok szigetén hátrahagyott, s a történet végén öngyilkossá lett kedvesének, Medorának a szólamát Fodor Beatrix rokonszenves érzékenységgel formálta meg, míg az opera legérdekesebb figuráját, a Corradóba szerelmes és emiatt még török gazdáját is ledöfő odaliszkot, Gulnarát Borsos Edith állította elénk: nem kikezdhetetlen technikával, de a koncertszerű körülmények közepette is drámai levegőjű alakot életre hívva, komoly vokális és színészi teherbírásról tanúbizonyságot téve. A Seid pasa szólamába beugró Marzio Giossi nem keltette tökéletes diszpozícióban lévő énekes benyomását, s különösen a harmadik felvonást indító, nagyigényű áriájában tűnt küzdelmesnek a jelenléte a pódiumon. A kis szerepek eléneklésére a Nemzeti Énekkar tagjai léptek elő, újfent ékesen bizonyítva a kórus jelentékenységét.

„Ma bősz csatánk van, holnap élvezünk" - lelkesednek vidor habú tengeren zajló, küzdelmes életükért Lord Byron szabad kalózai, míg A kalóz közönsége csata nélkül tölthette az április 25-i estét, s az élvezetet sem kellett másnapra halasztania.

Borsos Edith
Borsos Edith