Tekla

Viszontlátásra, művészlelkek!

2013.07.09. 07:05

Programkereső

Meggyőződésem, hogy nem csak egyetlen alkalommal aratott volna zajos sikert a Zeneakadémia Művészlelkek címmel megrendezett operavizsgája. KRITIKA

A 2013. június 30-án, a Magyar Állami Operaházban színre vitt produkció keretében Solti Árpád - a Zeneakadémia doktorandusz hallgatója - La Violetta című művének ősbemutatóját követően Gluck Orfeusz és Euridikéjének részleteit, majd Offenbach Orfeusz az alvilágban című darabját állították színpadra a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Ének Tanszékének operaszakos hallgatói és művésztanáraik. Vizsgáról lévén szó, illene elsőként a négy diplomázó, és négy alsóbbéves énekesről szólnom, ám teljesítményük - elsősorban színészi játékuk - aligha volna értékelhető Solti Árpád új műve, illetve Almási-Tóth András rendezéseinek mérlegre tétele előtt.

Operavizsga - Solti Árpád: La Violetta
Operavizsga - Solti Árpád: La Violetta

Az operettszínházi castingot, pontosabban a nőfaló igazgató és a szerepre vágyó énekesnő-jelöltek közötti flörtök sorát szvitszerű formában (nyitány - zenés-táncos epizódok - közjátékok - finálé) megformáló La Violetta igazi telitalálat. Molnár Ferenc Az ibolya című színműve szinte kiált a megzenésítés után (a darabválasztás és a szövegkönyv Almási-Tóth Andrást dicséri), Solti Árpád pedig nagyon mai, de az 1920-as évek évek világát is sikerrel megidéző partitúrát tett le az asztalra. A zenekar hangzását a fiatal zeneszerző ütőhangszeres múltját jelző, gazdag és változatos ütőhangszeres szólamok (benne harangjátéktól kasztanyettán át bongókig és ostorig), szaxofon-kvartett, hárfa és zongora, elektromos gitár, továbbá kórus tették egyedivé, a zsánerteremtést pedig jellegzetes tánczenékkel, stílusidézetekkel és könnyed műfajú betétekkel oldotta meg. Dicséretes, hogy sokszínűsége ellenére sem keltett a darab eklektikus hatást; sőt, a kifejezetten letisztult, öncélú túlzásoktól mentes zene - a vendégzenészekkel kiegészült Concerto Budapest előadásában, Kocsár Balázs vezényletével - egy pillanatra sem erőszakolta meg a Molnár-darab pörgősségét. Igaz, annak legnagyobb dramaturgiai hibáját sem oldotta meg: az egyfelvonásos ugyanis abbamarad, de nem igazán ér véget. Ezt a megzenésítés során egy frappáns, a történet végére következtetni engedő, esetleg egy, a színdarabban nem szereplő duettel vagy tercettel gazdagított fináléval remekül fel lehetett volna oldani - ennek híján a nézők tapsot illető bizonytalanságát csak a fények kialvása és a függöny oszlatta el.

Zárt számra egyébként egyetlen helyen adott lehetőséget a librettó - Ilonka mezzoszoprán szerepében Balga Gabi, azaz Gabriela Balgová vérbő, olaszos (a Monteverdi által is megzenésített La violetta, che in sull'erbetta című versre írt) áriával tűnhetett ki nemcsak darabbéli vetélytársnői, de vizsgázó hallgató-társai közül is. Az énekes szólistáknak Solti Árpád túlnyomórészt dísztelen, ám kifejező, énekbeszéd-jellegű szólamokat adott, így kevés derült ki a másik főszerepet játszó Gaál Csaba (igazgató, bariton), Murvai Dénes (zeneszerző, bariton), Vörös Szilvia (Rakolnoki, mezzoszoprán), Vincze Klára (Márkus kisasszony, mezzoszoprán) vagy Gheorghita Orsolya (Thúz, mezzoszoprán) énektudásáról. Afelől sem lehettünk biztosak, hogy az itt-ott megbicsakló magyar deklamációban a szerző-e a ludas, vagy az április végén elkészült új mű megtanulására szánt idő volt kevés. Az viszont biztos, hogy a magyar nyelvű darab dacára sem ártott volna a szöveg kivetítése: egyrészt Kocsár Balázs keze alatt a zenekar nem mindig érte be a kísérő szereppel, másrészt az opera tanszak két japán büszkesége, Imai Ayane (Jolán, szoprán) és Yoshida Makiko (Roboz kisasszony, szoprán) bármily hősiesen is küzdött meg a magyar szöveggel, a poénok olykor beragadtak.

Operavizsga - Solti Árpád: La Violetta
Operavizsga - Solti Árpád: La Violetta

Igaz, ezen az is segített volna, ha Almási-Tóth András rendező nem erőlteti az előzetesen ígért stilizált némafilmes világot, ugyanis a chaplini börleszk hangulat helyett csak a feleslegesen túljátszott gesztusok voltak felismerhetők. Ezek kisebb része illett Molnár meglehetősen beszédes, nyelvi- és helyzetkomikumban bővelkedő darabjához, s a múlt század eleji, színes polgári milliőt megidéző, de jelentéssel vagy jelentőséggel nem bíró, Lisztopád Krisztina-féle díszletekhez és jelmezekhez. Az is kétséges, több színészi készséget bizonyíthattak-e így az opera szakos hallgatók, mintha egy fokkal hagyományosabban formálhatják meg buffo karaktereiket. Az önparodizáló szerepben a legotthonosabban mindenesetre Murvai Dénes mozgott, s bár hangja a vékonydongájú zeneszerző karakteréhez illett, összességében nem volt elég átütő. Gaál Csaba is inkább visszafogott igazgató volt, bár talán csak azért érezhettük így, mert néhány lépésnyi keringőzést leszámítva extrém játszanivalót nem kapott (dühkitörései ugyanakkor lehettek volna hangilag intenzívebbek). Annál fölényesebb volt rövidke jelenetében Vörös Szilvia, vagy a naiva-szerepéhez képest talán túlságosan is magabiztos Balga Gabriella. Vincze Klárát adottságai ideális femme fatale-lá avatták; Gheorghita Orsolya és a két japán hölgy hisztérikája azonban túlságosan is egy kaptafára készült, amennyiben a kelleténél több sikítozást, mint éneklést kaptak feladatul.

Minden tekintetben sikerültebbnek bizonyult a második félidőben a témájában szorosan, képi világában egyáltalán nem kapcsolódó két Orfeusz-darab színpadra állítása. Nyilván nem függetlenül attól, hogy a félév nagyobb részében ezzel a két művel foglalkozhattak Almási-Tóth András növendékei, s hogy hagyományos, jól ismert művekről van szó, a Zeneakadémia opera szakos hallgatói sokkal felszabadultabban énekeltek és játszottak. A proszektúrára helyezett Gluck-részletekben Vörös Szilvia kapott főszerepet, mellette Balga Gabriella, Yoshida Makiko és Imai Ayane énekelt, a többiek csak flegma bonc-segédekként kaptak szerepet. Bár a beharangozott felkavaró thriller-hangulatot szerencsére Gluck fülbemászó dallamai egy percre sem engedték eluralkodni, a rendezői ötlet ígéretesnek tűnt - talán egy későbbi operavizsgán lesz még alkalmunk  meggyőződni róla, kifejtve is az-e. Talán akkor azon is érdemes volna elgondolkodni, az igazán kortárs, kopár színpadhoz nem egy kopárabb, kevésbé romantikus zenekari hangzás való-e. Igaz, a két diplomázó hölgy sem historizáló felfogásban énekelt (és mindkettejük a mély lágéban dolgozott észrevehetően a hangképzéssel). S ha tényleg lenne újrázás, a szövegkivetítésen sem lenne szabad spórolni: a legfelkészültebb opera-rajongókat leszámítva a közönség legföljebb sejthette, miről is énekelnek a színpadon.

Operavizsga - Gluck: Orfeusz és Euridiké
Operavizsga - Gluck: Orfeusz és Euridiké

A Művészlelkek-operavizsga fénypontja azonban vitán felül a zárószám, az Offenbach-féle Orfeusz az alvilágban volt. Az inkább operettnek katalogizált, prózai átvezető részekkel, táncos betétekkel, harsány zenekari színekkel és rengeteg humorral átszőtt darab egyértelműen jól tűr mindenfajta rendezői koncepciót, és kimeríthetetlen tárházát kínálja olyan jeleneteknek, amelyekben az énekesek valóban megcsillogtathatják színészi képességeiket. Hogy ekkorra oldódtak fel igazán a vizsgázó hallgatók, vagy erre a számra tartalékolták energiáikat, netán T. Gippert Béla önfeledt vendégjátéka hatott rájuk felszabadítóan, mindenesetre óriásit alakított mindenki. S a két diplomázó hölgy mellett, akik ezúttal kisebb - habár isteni - szerepekben bizonyítottak, az Euridikét megformáló Imai Ayane és az Ariszteusz, Plútó és Styx szerepeit váltogató Gaál Csaba is remek teljesítményt nyújtott. A kifigurázott mitológiai történetet Almási-Tóth András a popsztárok és a hollywoodi csillagok világába helyezte, így vagy úgy megidézve Marylin Mansontól Horváth Charlie-n át a Karib-tenger kalózaiig  egy sor, opera-, illetve operettszínpadon ritkán látható figurát (a látvány bővebb leírása helyett kattintsanak a galériára, Felvégi Andrea fotói magukért beszélnek).

Euridiké villantás-specialistákat megszégyenítő lazasággal dobta le ruháit, és hölgytársaival együtt tényleg úgy ropta, mint Lady Gaga; Gaál Csaba pedig fergeteges énekes-paródiákat mutatott be. Igaz, a színészi játék ezúttal többnyire az énekelnivaló rovására kapott teret, de ezt valószínűleg sem a vizsgázó hallgatók, sem a közönség nem bánta, a darab és magyar szövege ugyanis annyira zseniális. (Feltehetően itt-ott belenyúlt Almási-Tóth András Romhányi József fordításába - akár így, akár úgy, illett volna kiírni a műsorlapra). Nyilván sokat dolgoztak a zeneakadémisták a prózabetéteken is, ám a színpadi beszéd terén többen (és nem a japán hölgyekre gondolunk itt) nem jutottak el olyan magabiztosságig, mint a kánkánozásban. Apropó tánc: Lázár Eszter koreogáfiáit dicséri, hogy láthatóan jól érezték magukat benne az opera szakosok - Yoshida Makiko a Gluck-részletben néhány lépés klasszikus balettot is bemutatott -; ami pedig a Sándor Szabolcs által dirigált Concerto Budapestet illeti, úgy játszottak, mintha legalábbis minden este az Operaházban dolgoznának. Vagyis éppen, hogy nem úgy: a karmester és a zenészek egyaránt minden fásult rutint mellőzve, végig pontosan és makulátlanul, a szólistákat elismerésre méltó módon kísérve teljesítettek.

A diplomázó és vizsgázó operaénekes hallgatók azóta már megkapták megérdemelt osztályzataikat tanáraiktól, s szakértő véleményükkel hiába is próbálnánk vitatkozni, a produkció egészére azonban - tét nélkül - talán adhatok magam is érdemjegyet. Először is, bármennyire felemelő a hallgatóknak az Operaház színpadán fellépni, ha csak egy vizsgaelőadás erejéig is (bár Balga Gabriella repertoárelőadásokban is rendszeresen szerepet kap), az Andrássy úti dalszínház számukra mégsem lehet ideális helyszín. S nem a nézőtér megtöltése a gond, hanem az akusztika: az egyetemi évek alatt nem szerencsés túlerőltetni a vocét, márpedig az Operaházban muszáj nagyot énekelni. Másrészt azonban szimbolikus gesztus az Andrássy útra vinni az operavizsgát. Almási-Tóth András utóbbi néhány operavizsga-rendezésén végigtekintve ugyanis úgy tűnhet, nemcsak a Zeneakadémia operaprogramja élén, de operarendezőként is szívesen pozícionálná magát Kovalik Balázs utódaként. (A folytonosságot hangsúlyozó szép húzás volt a Xerxes díszletéből kölcsönvett piros elektromos kabrió, ami az Orfeusz-blokkban főszerepet kapott.)  S ez jó a zeneakadémistáknak, és jó lenne az operalátogatóknak is: Almási-Tóth rendezései úgy a színészvezetés, mint a színpadi mozgások, a figurák pszichológiai kidolgozása és általában a darabok friss, koherens és konzekvens értelmezésének és színpadi világának megfogalmazása terén túlmutat a Magyar Állami Operaház premierjeinek az utóbbi években tapasztalható színvonalán.

Korántsem volt persze egyenletes a Művészlelkek-triptichon (talán érdemes lett volna Solti Árpád egyfelvonásosát is a trash-kultúra felől megközelíteni, annál is inkább, mert a kereskedelmi televíziós tehetségkutatók korában adta volna magát a La Violetta és a show-biz közötti párhuzam), de a minden jel szerint csak néhány vizsga-ária miatt kiválasztott Gluck-részletek nélkül műsoron tartható előadás lehetne. Akár - egyúttal a hangerő-problémákra is megoldást kínálva - az Operaház és a Zeneakadémia között épp félúton található Operettszínházban, ahol néhány éve a Gianni Schicchi és a Mario és a varázsló ment néhány estén át párban, akár a Zeneakadémia 2013 őszétől kamaraopera-színházként is funkcionáló kistermében. Mesterházi Máté tavalyi operavizsgáról írott, a 2013-as előadásra is érvényes kritikája záró szavainak megismétlése  helyett („az idei operavizsga közönsége nemcsak üde énekes palántákat, hanem egy nagy reményekre jogosító, ifjú operaszerzőt is ünnepelhetett") ezért inkább a Solti-egyfelvonásos utolsó szavaival zárom soraimat: „Hát akkor... viszontlátásra!"