Cecília

Berlioz intelmei és a technika ördöge

2013.07.30. 10:48

Programkereső

„Az én Cso-cso-szánom az marad, ami: a leginkább átérzett és legszuggesztívabb opera, amelyet valaha írtam" - fakadt ki Puccini nem sokkal az 1904. február 17-i sikertelen milánói premier után egy bankár barátjának írott levelében. KRITIKA

Ma már talán nehezen hihető, hogy a Madama Butterfly, Puccini legnépszerűbb, leggyakrabban játszott operáinak egyike megbukott az első előadáson. Persze a korabeli dokumentumok áttanulmányozása után Julian Budden, a jeles Puccini-kutató is azt állapította meg, hogy a bukás buktatás volt, amelyben fizetett klakk működött közre, hiszen a Scala a rivális kiadó, Sonzogno felségterülete volt, aki ott próbált meg keresztbe tenni Ricordinak és az általa publikált operáknak, ahol csak lehetett. Ormay Imre Megbukott zenekritikák című jópofa kötetét is további érdekes írásokkal lehetne bővíteni, hiszen ma már jobbára csak mosolygunk például Paul Dukas azon kijelentésén, miszerint „Pucciniban több az ügyesség, mint a valódi egyéniség." Az idő nem őt igazolta: ha csak az idei évadot nézzük, a Pillangókisasszony az Operabase adatbázisa szerint játszottság tekintetében világviszonylatban a hatodik helyen áll 418 bejegyzett előadással.

Pillangókisasszony a Margitszigeten
Pillangókisasszony a Margitszigeten

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon tartott július 26-i előadásának recenzeálását egy hosszabb idézettel kell indítanom, hiszen most értettem meg igazán Hector Berlioz fejtegetésének létjogosultságát híres 1844-es Hangszereléstanának (Grand traité d'instrumentation et d'orchestration modernes) „A zenekar" című fejezetében: „A hangot visszaverő elemek nélkülözhetetlenek; ezek különböző módokon helyezhetők el a zárt épületekben. Minél közelebb helyezkednek el a hangforráshoz, annál nagyobb hatást tudnak kifejteni. Ez az oka annak, hogy nem létezik szabad téri zene. Egy minden oldalán nyitott óriási kert közepén - mint például a Tuileriák - elhelyezett leghatalmasabb zenekarnak sem lesz hatása. Még ha a palota falaival szemben helyezik el, akkor sem lesz megfelelő a visszaverődés, mivel a hangok azonnal szertefoszlanak valamennyi létező irányba. Egy ezer fúvós hangszerből és kétezer fős kórusból álló együttesnek a szabad ég alatt huszadannyi hatása sem lesz, mint egy, a Conservatoire nagytermében gondosan elhelyezett nyolcvan muzsikusból, százfős kórusból álló hagyományos együttesnek." Na persze, hozzátehetjük azonnal, hogy akkor még nem volt hangosítás. De ha a 21. században elégtelen technikai felszereltséggel, illetve hangmérnöki szaktudással (ebbe a hallás is beletartozik) szándékoznak színrevinni egy operát, akkor jobb, ha ki sem mozdulunk a négy fal közül... amúgy is nagy a hőség.

Rögtön az operát indító rövid fúgabevezetőben olyan dinamikájában gyenge és időnként hamis hangokat lehetett hallani mind a vonós, mind a fúvós szekcióban, amiket egy megfelelő terem illő akusztikával ápolna és eltakarna. Az első pár perc hallatán nem hittem volna, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát hallom, ha nem tudom előre. Pedig Héja Domonkos láthatóan - és aztán egyre inkább hallhatóan is - mindent megtett az együttes összefogásáért, de a hangszórók és a valószínűleg hol az oboára, hol a fuvolára (vagy inkább az oboistára vagy a fuvolistára) tévedt szúnyogok felett nemigen lehetett úrrá. A dinamikai arányokról megfelelő képet alkotni így különösen nehéz volt, és amit hallani lehetett, minden bizonnyal azt is a hangmérnök számlájára lehetett írni. Az énekeseket ugyan sosem nyomta el teljesen a zenekar, a fafúvókból azonban vonós tutti állásoknál ének nélkül is alig lehetett hallani valamit. Hál'Istennek, a bakik (zenekari és hangosítási oldalról) az előadás során egyre csökkentek, és a második felvonást már élvezni is lehetett. Ha már a technika ördögéről szóltunk: a feliratozó gépen a szöveg először csak elcsúszott időnként, majd pár perc elteltével már mindössze a mondatok második felét mutatta, századmásodpercekre fel-felvillantva az első felet, aztán teljesen eltűnt. Ezt a malőrt csak a második felvonásra sikerült orvosolniuk az illetékeseknek.

Pillangókisasszony a Margitszigeten
Pillangókisasszony a Margitszigeten

A szúnyogokon kívül egyéb környezeti zajok (tücskök, járművek, hangosan beszélgetők) is rontották az élményt -  nem sokkal a bejelentés után, mely szerint Rost Andrea vírusfertőzéssel küzdve vállalta az előadást. Világhírű szopránénekesnőnk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, valamint Cso-cso-szán szerepében is először lépett fel, az említett betegségből azonban mindössze a kezdeti megszólalásoknál éreztem valamit: Rost hangja időnként kicsit ércesnek hatott, és eleinte a tizenöt éves lány naivitását is hiányoltam előadásából. Ez azonban hamar megérkezett, az ércesség eltűnt, karakterének fejlődését, változását hangilag és színészileg egyaránt meggyőző erővel formálta meg, hangjának hajlékonysága és fénye füleket gyönyörködtető volt, Butterfly érzelmeit megható kifejezéssel ábrázolta. Pinkerton szerepében Andrea Caré mutatkozott be, aki Pavarottinál tanult, és Európa számos jelentős operaszínpadán megfordult már. Fölényes bravúrral játszotta az amerikai hadnagyot, emellé igazi hőstenor hangszínt, érett, erőteljes vocét hallhatott a publikum, ami legfeljebb csak két magasabb hangnál hagyott minimális kívánnivalót maga után. Wiedemann Bernadett hitelt érdemlő alakításában egy bölcs és erős Szuzukit ismerhetett meg a közönség. Bár áradó hangjának a hangmérnöki munka némi gátat szabott, még így is szép pillanatokat szerzett hallgatói számára többek között az ún. Virágkettősben. A Sharpless konzult megformáló Busa Tamás hangja eleinte zavaró volt: életlennek (nomen est omen, sharplessnek) bizonyult, ha tetszik, már-már kissé rockos hangok, mellékzöngék tarkították erőltetettnek ható énekét - akárcsak a császári biztost alakító Németh Gáborét -, de szerencsére idővel koncentráltabbá, sőt szuggesztívabbá vált előadása. Az alázatoskodó és fontoskodó Gorót Megyesi Zoltán remek színészi munkával testesítette meg, amihez hangi adottságai is meglennének, éneke - valószínűleg inkább magyarosnak ható olaszsága miatt - gyakran mégis nyersnek tűnt. A Magyar Állami Operaház kórusának főképp első felvonásbeli bemutatkozása volt feltűnően sikertelen, de szerencsére a zümmögőkórus már összeszedettebben szólalt meg.

Anger Ferenc rendezte a produkciót, puritán eszközökkel. Hagyományos előadást láthattunk Puccini darabjából, követve a librettisták - Illica és Giacosa -, valamint a komponista elképzeléseit. Az old school rendezés díszletei - Szendrényi Éva jegyezte - és jelmezei - Zöldy Z. Gergely munkái - is a kortalannak mondható tradíciót erősítették japános motívumaikkal, Cso-cso-szán házának vékony papírfalaival vagy Pinkerton patyolat egyenruhájával. Itt kell megemlíteni, hogy Sharpless karakterének erejét csak gyengítette sétapálcája, amely funkcióját tekintve időnként inkább mankónak tűnt, amellyel szemmel láthatóan nem tudott úgy bánni, mint Hugh Laurie Dr. House-a. Ezt még az sem segítette, hogy szinte didaktikus módon mindig vagy balról vagy középről jött be a pódiumra. Sajnáltam, hogy a Szuzukit alakító Wiedemann Bernadett is alig kapott lehetőséget nagyobb színészi játékra, talán csak akkor mozoghatott kicsit többet a színpadon, amikor Gorót fülön csípte a második felvonásban. Cso-cso-szán kisfiának szerepére ügyes gyermekszínészt találtak Bredács Golan Milovan személyében, de nem értettem, hogy a tapsrendben miért nem kapott helyet.

Pillangókisasszony a Margitszigeten
Pillangókisasszony a Margitszigeten

A librettót részben ihlető dráma szerzője és egyben rendezője, David Belasco specialitásáról, különleges színpadi világításaival elért effektjeiről bizonyára Anger is hallott, mert a második felvonásban - hiszen csak addigra sötétedett be - valami hasonlóval próbálkozott Cso-cso-szán virrasztása és a közben felcsendülő zümmögőkórus alatt. A színpad perceken keresztüli forgatásánál azonban kevésbé filmes jellegű, monoton ötletre számítottam volna. A konzervatív interpretációt csak erősítette a nászéjszaka és a főhősnő öngyilkosságának színfalak mögötti, csak az árnyékokat sejtető megoldása. Azzal sem tudtam mit kezdeni, amikor a végkifejlethez közeledve leomlott az egyik fehér oldalfüggöny/paraván. Összességében azonban nem lehetett elmondani a rendezésről, hogy felesleges külsőségekkel, vagy a darabra erőltetett értelmezéssel terhelte volna a művet, illetve annak befogadását. Így a főszereplők kerülhettek középpontba, akik a felsorolt kellemetlen élményeket feledtetni tudták jó néhány szép pillanattal.