Nándor

Komlóssy Erzsébet: „Ahogy bementem, csöndben, úgy akartam eljönni"

2013.08.05. 10:07

Programkereső

A 20. század egyik legszebb hangjának birtokosa. Alig három évtizedet töltött a pályán, ez alatt hatvanegy szerepet énekelt. Kodály neki írt egy dalt a Székelyfonóba. Júliusban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. INTERJÚ

- Negyedszázada vonult vissza. Bőségesen elegendő idő ahhoz, hogy szinte kívülről nézze a saját pályáját.

- Nem szoktam merengeni a múlton, minden úgy volt jó, ahogy történt. Boldog és gazdag életem volt. Ezres nagyságrendű előadás. Sose számoltam, de csak a Carment több százszor énekeltem, az utolsó években már csak Simándy partnereként, mert ragaszkodott hozzám. A nagy öregek, Székely, Radnai, Losonczy, Osváth, Orosz Júlia, mind nagyon kedveltek. Szerencsés voltam, hogy velük kezdhettem a pályám.

Komlóssy Erzsébet
Komlóssy Erzsébet

- Mégis nagyon fiatalon, a csúcson hagyta abba.

- 1988-ban, de ennek is volt „főpróbája". Az 1980-as évek elején egyáltalán nem énekeltem, mert az akkori igazgató, Mihály András négy évig nem tűzött ki. Azt mondta, már mindent elénekeltem. Nyugdíjba akart volna küldeni, de túl fiatal voltam. Huszonöt éves operaházi jubileumom alkalmából én kértem, hogy a Székelyfonót elénekelhessem, ekkor tértem vissza. A második, a tényleges búcsú 1988-ban volt, a Bánk bán Gertrudisaként. Nem előre beharangozott, látványos elköszönés volt, ahogy bementem, csöndben, úgy akartam eljönni. Néhány színházi kollégán kívül senki se tudta, hogy ezzel vége. De én végérvényesen és visszavonhatatlanul eldöntöttem.

- Nehéz döntés volt?

- Pokolian. Évekig azt hittem, belepusztulok. De mindig kemény voltam magammal. Ezt tanultam katonatiszt apámtól, mint ahogy azt is, hogy addig csináljam és azt, ameddig és amiben a legjobb vagyok. Úgy éreztem, nem tudok már úgy énekelni, mint korábban, nem vagyok képes minden energiámat a színháznak szentelni, egyedül neveltem a gyerekeimet, ráadásul borzasztó drukkos voltam, remegett a kezem, amikor színpadra léptem, egyszerűen elég volt. Megfogadtam, hogy vége. A pályám is hasonlóan kezdődött: kislány koromban fogadalmat tettem, ha egyszer én az Operaház tagja leszek, elmegyek Szentkútra, ahova búcsúba jártunk a nagymamámmal, és a nagymisén eléneklem Schubert Ave Mariáját. 1958. március 1-jén kerültem az Operaházba és szeptember elején a szentkúti templomban énekeltem a vasárnapi misén.

- Mikor fedezte fel a hangját?

- Már óvodás koromban sokat daloltam. Aztán az általános iskolában nem szerettem kézimunkázni, és az osztálytársaim felajánlották, hogy helyettem hímeznek, csak énekeljek nekik, annyira szerették hallgatni. Első élményem, amikor a gördülő opera A sevillai borbéllyal Salgótarjánba látogatott. Ott döntöttem el, hogy operaénekes leszek. Színpadon először az Operettszínház kórusával álltam, és Latabár csak nekem engedte meg, hogy a színfalak mögül nézhessem az előadást. Ott aztán kisebb szerepeket is játszottam. Emlékezetes volt, amikor Szinetár Miklós megkért, hogy Honthy Hanna születésnapjára énekeljek. Akkor adtam elő először a Máglyaáriát színpadon.

- S ezt követte hatvan szerep, különféle figurák, Monteverditől Szokolay Sándorig. Voltak kedvencei?

- Nekem minden szerep a kedvencem. Ha színpad volt és darab volt, az mind az enyém volt. Ének, ének, ének. Csak ez számított. A nagy Verdi-szerepeket különösen sokat énekeltem: Azucena, Ulrika, Amneris. Szokolay Vérnásza nagyon nehéz volt. Házy Erzsébet el is terjesztette, hogy nem fogom megtanulni. Persze erről szó sem volt. Soha nem kértem, és soha nem adtam vissza szerepet. Amire felkértek, elénekeltem. S boldog voltam, hogy színpadon lehetek. Talán egyedül Wagnerrel kellett megküzdenem. Nem szárnyalhattam olyan szenvedélyesen, mint Verdi dallamaival. Wagner olyan, mint a matematika, német, precíz, fegyelmezett. S én a matematikát sose szerettem. Erdára Mihály András tűzött ki, talán, hogy kiszúrjon velem. Aztán nagyon megszerettem ezt a szerepet is. Egy újabb jósnő, egy újabb sötét jóslat. Igazi alt karakter.

Solti 100 a Magyar Állami Operaházban
Solti 100 a Magyar Állami Operaházban

- A Székelyfonó háziasszonya mégis különleges helyet foglal el az életében...

- Nagyon szerettem, és óriási sikerek, elismerések kötődnek hozzá. Életem legszebb emléke Kodály közvetlensége, mert ő igazán nem erről volt nevezetes. „Így képzelem el a háziasszonyt, ahogy maga alakítja", mondta a premier után két puszi kíséretében. S ezt követően is szinte minden általam énekelt előadáson személyesen volt ott, és jött az öltözőmbe gratulálni. A Te túl, rózsám kezdetű dalt utólag, nekem komponálta a Székelyfonóba. Egyébként is nagyon szerettem Kodályt énekelni. A Szegény vagyok, szegénynek születtem kezdetű dallal felvételiztem, s pályám kezdetén Rubányi Vilmos is ezt hallotta először tőlem, aki akkor a szegedi színház zeneigazgatója volt, így rögtön el is vitt Szegedre.

- Van olyan jelentős alt szerep, amelyet nem énekelt, de szerette volna elénekelni?

- Ennyi szerep után talán furcsán hangzik, de van. Kettő. Eboli a Don Carlosból, amelyet koncerten ugyan énekeltem, és mindig lerekedtem tőle, túl magas fekvései voltak az én hangomhoz. Egyébként ezért nem szerettem A végzet hatalmát sem, s az utolsó években már kértem, hogy erre ritkán tűzzenek ki. A másik beteljesületlen vágy a Parasztbecsület Santuzzája, hasonló okokból. Pedig erre felkért Mikó András a Szegedi Szabadtéri Játékokra, de végül nem vállaltam. Ez azért fáj nagyon, mert úgy érzem, a legnagyobb szerepeim egyike lehetett volna, csak úgy sisteregtem volna a színpadon.

- Olyan korban élt, amikor nehezen nyíltak meg külföldi lehetőségek magyar művészek számára. Alig szerepelt más Operaházakban.

- Nagyon keveset. De ennek főként én voltam az oka. Van egy nagy betegségem, a honvágy. És igaz, a kor sem kedvezett nekünk: amikor a hetvenes évek végén meghívtak egy évadra a kölni operához, azonnal feljelentettek Aczél Györgynél, hogy kinn akarok maradni. Én! Aki amint elhagytam Magyarországot, elindultam volna vissza. Az ott töltött egy év alatt sokszor beültem az autómba és elkezdtem hazafelé vezetni, csak hogy pár percre meglegyen az illúzióm. Delilát énekeltem németül, kegyetlen nehéz volt. A rövidebb meghívásokat jobban szerettem. Ilyen volt London, a Covent Gardenben tíz alkalommal voltam Azucena, és ezt a szerepet, felváltva a Carmennel, többször énekeltem Novoszibirszkben is. Hűséges típus vagyok. Életemben két otthonom volt: az Operaház és a budapesti Csanády utcai lakásom.

- Hogy érzi magát néhány héttel nyolcvanadik születésnapja előtt?

- Köszönöm, jól. Ahhoz képest mindenképp, hogy nemrég kis híján elvitt egy lábon kihordott tüdőgyulladás, és nemrég kaptam pacemakert. A lelkem a testemnél sokkal fiatalabb. Pár éve akartam egy sportkocsit venni, de a gyerekeim már nem engedték. A vezetés élménye azonban megmaradt, még mindig sokat autózom.

- Egyszer, a távoli jövőben, mivel szeretné, ha emlékeznének Önre?

- Verdi Requiemjével. Ezt a csodálatos művet énekelve mindig bűnösnek éreztem magam. Bárhova megyek, az első utam egy templomba visz. Ott csendben tudok gondolkodni. Apám református volt, én római katolikus vagyok, gyerekkoromban vasárnaponként kétszer mentünk templomba: istentiszteletre és misére, így akkor a felnőttkoromat is letemplomoztam. Nem vagyok erősen vallásos, de fontos a hit. Nem oly rég egy nagy tudású asztrológus nem akarta megosztani velem a jövőmet. Biztattam, nyugodtan mondja csak, nem félek a legrosszabbtól sem. Úgy látta, a lelkem nem költözik át senkibe, én vagyok a végállomás. Egy lélek útja beteljesedett. Egy tekintetben biztos igaza volt: gazdag, boldog és teljes szakmai élet jutott nekem e Földön.