Vendel

Tűzijáték Erkel-operával körítve

2013.08.26. 06:58

Programkereső

Ismét letörölték a port Erkel Ferenc utolsó befejezett operájáról, hogy augusztus 20-án, Szent István halálának kilencszázhetvenötödik, szentté avatásának kilencszázharmincadik évfordulóján lehetőleg minél teljesebb formában szólalhasson meg az István király. KRITIKA

Az opera Erkel számos kortársa közül Wagner hatását tükrözi talán a legnyilvánvalóbban, a német zenedráma mesteréhez illő monumentalitásról azonban nem tanúskodik: a Margitszigeten bemutatott produkció két-két összevont felvonása nemigen haladta meg az egy-egy órát. Ha nem kezdődött volna az előadás félórás késéssel - amiben közrejátszhatott a közelgő heves széllökésektől és esőtől való félelem is -, a közönség megénekeltetésével, amit Hábetler András vezetett le a drámai muzsikától merőben eltérő, komikus stílusban (alapanyagul természetesen a Hazám, hazám ária szolgált), valamint a tűzijáték megvárását eredményező másfélórás szünettel - amiről senki nem szólt előre és még a kiosztott programfüzetben sem olvashattunk erre vonatkozó információt, ráadásul tévesen tájékoztattak a jegyszedők is -, egészen emberi időben haza lehetett volna érni.

Erkel: István király
Erkel: István király

Bár a szerző - a keletkezéstörténet buktatói ellenére túlnyomórészt alighanem mégis Erkel Ferenc - nem alkotott olyan széles körű népszerűségnek örvendő művet, tele dúdolható, fütyülhető részekkel, mint amilyen a Bánk bán vagy a Hunyadi László, a kompozíció cselekménye és zenéje mégis mindvégig lekötötte a közönség figyelmét. Ami azt illeti, ha már az István királlyal kapcsolatban Wagner nevét citálják a leggyakrabban a muzikológusok, az inspiráció csakugyan világosan tetten érhetőnek bizonyult: az első felvonás többnyire A nürnbergi mesterdalnokok ünnepélyességét idézte, a harmadikban viszont már inkább a Lohengrin és a Trisztán egyvelegéből merített a szerző. Persze a zárt, kisebb együttesekben Verdi hatása is felfedezhető, Crescimira őrülési jeleneténél pedig könnyen eszünkbe juthat Donizetti Lammermoori Luciája, míg a magyaros, verbunkos hangütés egyértelmű Erkel-védjegyként húzódik végig az operán, amelynek kompokat, élvezhető előadását hallhattuk augusztus 20-án.

Erkel zenéjét a Vajda Gergely által magabiztosan, nagyszerűen vezetett MR Szimfonikusok még a heves szelek ellenére is kiválóan szólaltatták meg - igaz, a messzebb ülőktől hallottam panaszokat -, de ezen meg sem lepődünk, hiszen arról az együttesről van szó, amelyik évek óta a Wagner-napokon trenírozza magát. Talán csak az elektromos orgona hangja keltett némi ellenérzést, ezt leszámítva azonban a hangmérnöknek sikerült eltalálnia a megfelelő arányt, így se túl halk, se túl hangos nem volt a zenekar. Az MR Énekkarból és a Budapesti Stúdió Kórusból álló kar csaknem meglepően homogén hangzása ellen sem emelhetett kifogást senki, bár szövegmondás tekintetében még lett volna összecsiszolódnivalójuk.

Erkel: István király
Erkel: István király

Bretz Gábor Istvánja egyszerre hozta a kikezdhetetlen szent és a gondterhelt ember hús-vér karakterét, amihez, persze, az előbbi oldalt erősítendő egyfajta megközelíthetetlenséget sugárzó, higgadt tartás társult. Az énekes zengő basszusa mellett játéka is ezt erősítette. A szüzességi fogadalmat tett Imre herceg szerepében Balczó Péter lírai tenorja hitelesen jelenítette meg a karakter elragadtatott vonásait: az első felvonásban olyan szenvedéllyel énekelte meg Szűz Máriával való frigyre lépését, mintha Walther versenydalát hallottuk volna. Alakításának erejéből csak az a néhány magas hang vont le, amivel nem sikerült teljes mértékben megbirkóznia. Színészi játék és éneklés szempontjából is egyaránt mértékadó volt a pogány lázadót, Sebőst alakító László Boldizsár, valamint az Orseolo Péter szerepében színre lépő Szegedi Csaba produkciója. Az előbbi hangjában ugyan még mindig felfedezhető könnyedebb műfajokban gyökerező múltja, erős jellemábrázolása, energikus tenorja azonban komoly pozitívumokkal gazdagította az előadást. Szegedi szintén erőt és elszántságot sugárzó, telt bariton hangjával és hiteles szerepformálásával keltett jó benyomást.

Gizella szerepében Wiedemann Bernadettet láthattuk-hallhattuk, sajnos csak kevésszer, holott a király szerető társát és a féltő anyát egyaránt nagyszerűen alakította, amelyhez remekül illett szépen szóló mezzoszopránja. A Szakács Ildikó által megformált Zolnának, Sebős szerelmének megható lírai karakterét kell kiemelnünk, Crescimira összetett személyiségét pedig, aki a szenvedélyesen szerelmes ifjú feleségből jut el az őrült gyilkosig, Keszei Bori alakította meggyőző erővel.

Erkel: István király
Erkel: István király

A legkevésbé Sárkány Kázmér Vazulja ragadott magával, akinek különösen az első felvonásbeli, bármiféle formálástól tökéletesen mentes megszólalását nem tudtam mire vélni, továbbá a Gellértet alakító Gábor Géza érces basszusának sötét és gyakran nyers tónusa is hagyott némi kívánnivalót maga után.

A korábbi változatokban hol eljátszott, hol kihagyott esküvői balett igazából emelte az esemény ünnepélyességét, ugyanakkor Kulcsár Noémi koreográfiája, noha ízléses volt, a darab karakteréhez illő megoldásokban bővelkedett, valahogy mégis idegenként hatott. Erkel László KENTAUR talán pár száz évvel későbbi korokat idéző, konzervatívnak mondható, stilizált jelmezei leginkább a Gyűrűk Ura Peter Jackson-i világának szereplőire emlékeztetettek, a díszlet nem különben. Tegyük hozzá, hogy az első felvonás tróntermében, a falon átszúrt, és az István lábai előtt célba érő hatalmas „Excalibur" jelentése sem vált világossá számomra, pláne azok után, hogy amikor legközelebb is a trónterem lett az opera színhelye, már nem jutott szerep az óriás méretű fegyvernek. 

Erkel: István király
Erkel: István király

Nagy Viktor rendezése újítással nem kísérletezett - persze a Margitszigeti Szabadtéri Színpad valószínűleg nem is a legmegfelelőbb hely erre. A rendező mindenesetre csak ritkán tudta elkerülni a klisészerű fordulatokat, főképp ami a szereplők közti párbeszédeket illeti. Egy-két életszagú mozdulatnak azonban tudtam örülni: például Sebős és Péter kettősében vagy Crescimira és Imre herceg párbeszédében akadtak élő embereket sejtető gesztusok, ugyanakkor Imre és Vazul kívülről láttatott halálhíre, vagy éppen a kriálygyilkossággal próbálkozó Sebős száműzetése nem váltott ki katarzist. Az utolsó felvonás végén István kissé szájbarágós módon vizionálta a magyar nép sorsát, a lebegő szalagok mögött játszódó látomásokban felfedezhető, kivégzésére váró Dózsa Györgyöt és az 56-os forradalom pillanatképét, köztük egy fel nem ismert jelenettel, ami egy király bevonulását ugyanúgy sejtethette, mint egy popsztár vagy egy antikrisztus eljövetelét. De ezek a kellemetlen, rövid pillanatok eltörpültek a tűzijáték okozta, közel másfél órás kényszerszünet nyűgei mellett.