Lenke

Patronok és primadonnák

2013.09.13. 07:05

Programkereső

Szeptember 10-én újra Edita Gruberovát köszönthette a Művészetek Palotája közönsége. A világhírű énekesnő Donizetti Boleyn Annájának címszerepében lépett a közönség elé. KRITIKA

A Boleyn Annát, Donizetti 1830-ban bemutatott, kétfelvonásos opera seriáját manapság aligha sorolhatjuk a legismertebb művek közé. Részben technikai nehézségei miatt, részben azonban alighanem azért, mert dramaturgiai szempontból mára kissé szokatlanná vált ízlést tükröz. A zeneszerző ugyanis a szerencsétlen sorsú angol királynő történetének feldolgozásakor már több tucatnyi operát tudhatott maga mögött, így az „opera seria" kifejezés ebben az esetben - Karinthy fordításokat parodizáló nyelvi abszurdjára való hivatkozással - akár úgy is értelmezhető lehetne, mintha az alkotás egy opera lenne a sorból, vagyis 'szériaopera'. Hogy a közönség mégis úgy érezze, remekművet lát, ahhoz a kottaszövegen kívül még valami kell: remek előadógárda.

Edita Gruberová
Edita Gruberová

De fogalmazhatunk másképp is: ezek az operák eleve úgy születtek, hogy adottak voltak a remek előadógárdák, kimagasló énekesegyéniségek, akiknek hónapról hónapra újabb műveket kellett szállítani. Ha innen nézzük, akkor ezekhez az operákhoz eleve hozzátartozik mindaz, amit mai szemmel ügyetlenségnek látunk. A drámát ugyanis nem kizárólag a történet alakítja, hanem például az az igény is, hogy kellő időben és rendszerességgel hallhassuk a primadonnát és a többi szereplőt, akiket egy-egy bravúrária vagy kettős végén bátran megtapsolhatunk; a jelenetek ritmusába ez is bele van kalkulálva. A kor szabályainak megfelelően sorjáznak a zenei fordulatok is - ember legyen a talpán, aki tévedhetetlenül szét tudja szálazni Donizetti, Bellini vagy épp Rossini műveit, nem is beszélve az egyes életművek darabjairól. Ebben a műfajban mindenki - zeneszerző és librettista egyaránt - patronokkal dolgozik. Ezt nevezzük a bel canto nyelvének, amelyben a dramaturgiának más a szerepe, mint akár Verdinél, akár Wagnernél. A Boleyn Anna esetében közepes történelmi ismerettel is tudhatjuk, hogy happy endre hiába várnánk. Donizetti mégis éppoly kedélyes, mint mindig, csak olykor mollban, s a háromnegyedes metrum tragédia esetén is változatlan marad: szépen beleringatózhatunk a kor ezer hasonló áriájának egyikébe - legalábbis ha akad egy díva, aki életre kelti a produkciót.

De mielőtt a szeptember 10-i est dívájával foglalkoznánk, nézzük meg a többi közreműködőt. A Kassai Állami Filharmonikus Zenekar körülbelül annyit nyújtott, amennyi egy átlagos operazenekartól várható - vagyis keveset. Színeket hiába kerestünk, a hegedűk hangszíne gyakran csúnyán reszelőssé vált, ez különösen a zenekari részeknél volt szembetűnő (pl. mindjárt a nyitánynál). A bőgők lusták voltak, a rezek gikszeresek, az angolkürt az egyik legszebb áriában a kottába temetkezett ahelyett, hogy érzékenyen kísért volna, az arányokról meg jobb nem is beszélni. A karmester, Andrij Jurkevics legfőbb erénye abban merült ki, hogy a produkció nem esett szét, tehát végeredményben sikerült lekísérni az énekeseket - ez azonban ehhez az előadáshoz kevésnek bizonyult.

Edita Gruberová
Edita Gruberová

Az énekesek ugyanis klasszisokkal magasabb színvonalat képviseltek, még a mellékszereplők is, nem beszélve a szép hangú, arányos és kiválóan betanított Kodály Kórusról. A mellékszereplők közül kiemelném a félreismerhetetlen hangú Cser Krisztiánt, aki Rochefort-ként is nagyot alakított (szemben a kis szerepből kis szerepet kihozó, zeneileg egyébként korrekt Szappanos Tiborral). Schöck Atala - Smetonként - zeneileg csillagos ötöst érdemel - hogy a produkció összességében több volt, mint koncert, abban az alténekesnőnek is része volt.

Egyetlen zavaró szereplő akadt a színpadon: Philippe Do (Lord Percy). Pedig képességei, technikai tudása alapján lehetett volna jó, sőt kiváló is, forszírozott záróhangjai, egész fellépése, amely mintha folytonos bizonyítási vágyról tanúskodott volna, arra engedtek következtetni, hogy a műfaj ízlésbeli követelményeit nem sikerült teljes egészében elsajátítania. Jozef Benci VIII. Henrikje ugyanakkor bőségesen kárpótolt minket. Ha nem is elsöprő a hangja, de szép és súlyos, színészi alakítása és a zenei-színészi kulturáltsága összességében egy nagy formátumú uralkodót hozott ki a szerepből, aki nem méltatlan ellenfele Boleyn Annának.

S el is érkeztünk a lényeghez, az est két hősnőjéhez. A Művészetek Palotájának megnyitása óta megszokhattuk, hogy kétévente jön egy díva, aki ugyan fiatalnak éppenséggel nem is mondható (67 éves), de kit érdekel, ha még mindig úgy énekel, ahogy. Edita Gruberová korunk sztárkultuszában furcsa módon talán alul van értékelve, húsz-harminc éve nála sokkal átlagosabb képességű énekesekből lett nagyobb név és hajcihő. Noha Gruberová egyszerűen mindent tud az énektechnikáról. Ha akar, akár csúnyán is énekel egy-két ütemet, vagy éppen rossz technikával, ha a szerep vagy a drámai helyzet úgy hozza, hogy aztán a fiatal Callast idéző vehemenciával hengereljen le. Sosem ízléstelen, de faltól falig kijátssza a Donizetti-féle zenei világ lehetőségeit. Talán mégis félelmetes pianissimói a legemlékezetesebbek. Hogy zeneileg minden a helyén van, azon nincs mit csodálkozni: legalább négy évtizede él boldog házasságban a bel canto-operákkal, tehát ösztönösen old meg mindent - de nem rutinból. És ugyanígy képes díszletek és rendezés nélkül igazi drámát teremteni egy-egy gesztussal. Persze - mint minden „nagy öregnek" - neki is vannak patronjai, ezek viszont mindig épp úgy sülnek el, ahogy kívánja.

Ez különösen drámabeli vetélytársnőjével szemben tűnik fel. Mert a Jane Seymourt (vagyis Giovannát) alakító Regina Richter sem akárki. Az előadás legszebb pillanatai azok voltak, amikor ők ketten énekeltek - és a Boleyn Anna bővelkedik ilyen szituációkban. Richter tökéletes technikai tudással és csalhatatlan ízléssel, maximális zeneiséggel énekelt. De ő még őszinte, Gruberovához képest ő még naiv. Szerepének drámaiságát hitelesen interpretálja, épp csak nincs meg benne az a színpadról lekacsintó kokettség, amitől igazi díva lesz valaki. Seymour szerepében ez persze cseppet sem hiányzik, de egy fordított szereposztást emiatt nehéz elképzelni, ám nem csodálkoznék, ha pár év múlva Richtert láthatnánk Anna szerepében.

Bár a húzatlan, nettó három óra nem kevés (főleg a dramaturgiai lapályokhoz mérve), egy ilyen produkció megéri a kitartó figyelmet. Miközben a kiváló énekesek remek színjátékát néztem, azon gondolkoztam, nem több-e egy ilyen előadás, mint egy ötlettelen vagy egy öncélúan magamutogató rendezés. Amíg ilyen énekeseket hallhatunk, akik egy koncerten is ennyire meg tudják formálni a szerepüket - és a bel canto világát -, én az előadásnak ezt a formáját többre értékelem.