Kelemen, Klementina

Rendszerváltó Tannhäuser, ráncba szedve

2013.10.12. 11:28

Programkereső

Az járt a fejemben az Operaház nézőterén ülve: kibírja-e még ez az előadás a felújítást, nem kellett volna-e (kivált a bicentenáriumon) inkább egy teljesen új produkcióval tisztelegni a mű és szerzője előtt? KRITIKA

1990. március 4-én mutatták be az Operaházban azt a Tannhäuser-előadást, melynek a közönség nemrég (2013. október 9-én) felújítását láthatta - vagyis öt hónap híján huszonnégy éve. Közel negyed század telt el időközben: gondoljuk csak meg, 1990 márciusában már túl voltunk a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásán (1989. október 23.), de még hátra voltak a szabad választások (március 25., április 8.). Ebben a feszültséggel teli történelmi időszakban született az előadás, melynek rendezője, Szinetár Miklós akkor 58 éves volt - ma 81. Bizonyára érti az olvasó, miért pattantam föl a „de rég is volt" nevű lóra. Egy operaelőadás sérülékeny műalkotás, nem olyan, mint egy nyugalmas szobában elhelyezett bronzszobor, amelyet csak le kell törölgetni néha: használat közben átalakul, kopik, torzul, pár esztendő után elavul, rossz esetben egy korszak vagy egy stílusirányzat karikatúrájává lesz - csak egészen kivételes, ritka produkciók azok, melyeket évtizedekig, a művészi hatásfok és a hitelesség jelentős deficitje nélkül műsoron lehet tartani. Nos, igen, az járt a fejemben az Operaház nézőterén ülve: kibírja-e még ez az előadás a felújítást, nem kellett volna-e (kivált a bicentenáriumon) inkább egy teljesen új produkcióval tisztelegni a mű és szerzője előtt? Nehéz határozott feleletet adni a kérdésre, mert a válasz függ a toleranciaküszöbtől, az igényesség fokától, a honi viszonyok elfogadására irányuló hajlandóságtól.

Richard Wagner
Richard Wagner

Szeretném megtalálni a lekicsinylés és a hiteltelen engedékenység között az igazságos középutat, amely észreveszi az értékeket, de nem szépítgeti azt, amin nincs szépítenivaló. A summázattal kezdve: igen, a jelek szerint kibírta a produkció a felújítást, de nem lett belőle katartikus élmény, inkább afféle „használati előadás", amely nagyjából helytáll a darabért, s amely alkalmas arra, hogy valaki többé-kevésbé hitelesen megismerje belőle Wagner Tannhäuserét. Az imént visszatekintéssel kezdtem. A rendezést értékelve mindenképpen érdemes megemlíteni: a koncepción, a jelenetek beállításának módján, a tér kezelésén, az individuumok és a tömeg mozgatásán máig hatón érződik, hogy 1990-ben még köztünk járt-kelt az Operában a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig egy egész negyedszázados korszakot meghatározó rendező, a Szinetárnál kerek tíz esztendővel idősebb Mikó András (1922-1998). Szinetár Miklós rendezésének legjobb percei azok, mikor poézisben, a mű egyéni értelmezése terén túl tud lépni a Mikó-korszak sematikus színházértelmezésén. (Ilyen a harmadik felvonás elejének az idő múlását jelképező, előbb kopasz, majd kirügyező, leveleket hajtó, leveleit elhullató, végül ismét lecsupaszodó fája, amely már a felvonásvég nagy metaforáját, a kizöldülő pápai pásztorbotot is megelőlegezi gondolatainkban - vagy ilyen az imádkozó Erzsébet átszellemült lényének költői ábrázolása ugyanitt, nem sokkal később.) Legkevésbé vonzó mozzanatai pedig, melyekben a tömegmozgatás, a tér kezelése belecsúszik abba a szimmetrikus-geometrikus, formálisan dekoratív esztétikába (díszlettervező Kecskeméti Sándor, jelmeztervező Schäffer Judit), amely a színházat a zene „díszítőelemeként" fogja fel, s amely inkább kirakatrendezés, emberek és embercsoportok tárgyakként vagy bábukként való tetszetős elhelyezése, mint lelki folyamatok és konfliktusok ábrázolása. (Az üres dekorativitás legkirívóbb példája egyrészt a tánckar örömtelen tornamutatványszerű Kámaszútra-példatára az aktust imitáló, gépies csípőmozgással - szólót táncolt Riedl Ágnes és Bajári Levente, koreográfus Venekei Marianna -, másrészt a kórus „felfejlődése alakzattá" zászlókkal, masírozással a második felvonásban, a dalnokverseny ünnepét megelőzőn.)

Szinetár Miklós 80 éves
Szinetár Miklós 80 éves

Hogyan viszonyul ez a rendezés modernség és konzervativizmus vitájához? Nem tisztán hagyományos, de nem is kreatívan újító - a két lehetséges közelítésmódot vegyíti, és persze, mint sejthető, köztes eredmény születik, biztonsági hibridelőadás. De ha valaki azt írná, a produkció nem működik, vagy azt, hogy akadályozza a költői pillanatok megszületését, netán azt, hogy ellentmond a mű szellemének, igazságtalan volna és túlozna. Működik, születnek benne költői pillanatok, és Szinetár rendezése semmiben sem mond ellent a mű szellemének, csak „alapjáratban" kissé köznapi, átlagos - hiányzik belőle az isteni szikra. A költői pillanatok említése persze már a zene területére vezet, és e tekintetben sok jó mondható az előadásról. A világjáró román karmester, Christian Badea tisztességesen ráncba szedte a zenekart: az együttes nem járt saját lehetőségei csúcsán, de a mélypontokat is elkerülte, s a szimfonikus megvalósításra sem a rosszabb napokon tapasztalható szürkeség, sem a ziláltság nem volt jellemző (pontatlanságok, gikszerek azért előfordultak).

Ha azt kérdi valaki, volt-e vokálisan és színészileg egyaránt kifogástalan, vagy ahhoz közelítő teljesítmény az est folyamán, hármat említhetek. Sümegi Eszter Erzsébetje sugárzón tiszta lényével és letisztultan egyszerű játékstílusával éppúgy méltónak bizonyult a szerephez, mint nemes zeneiségével és igényes vokalitásával. Hibátlan, illúziókeltő zenei-színészi alakítása az előadás legszebb és legjelentősebb élményeinek egyikét nyújtotta. Hasonló értékeket mutatott fel Kálmándi Mihály Wolfram szerepében: nemcsak a Dal az esthajnalcsillaghoz sikerült ihletetten, de a címszereplő dalnokversenybeli eszmei ellenpólusaként is excellált a művész, akinek eszköztelen, ám mindvégig hiteles színi jelenléte és kifinomult zenei ízlése a kevéssel sokat mondani esztétikáját szolgálta. Végül a harmadik tökéletesség-közeli tapasztalat: Wierdl Eszter játékosan költői pásztorfiúja.

Németh Judit
Németh Judit

A címszerepben a holland tenor, Frank van Aken felvonásról felvonásra emelkedő ívű játékkal örvendeztette meg nézőit, hallgatói pedig telt, megfelelő vivőerejű - igaz, máris kissé hanyatlásnak indult, s ezért nagy amplitúdóval vibrált - tenorhang tulajdonosát ismerhették meg. Németh Judit Vénuszként hozta imponáló kultúráját és nemzetközi múltjának minden tapasztalatát, intenzív emocionalitású alakítást nyújtva, vokálisan is szép pillanatokkal, de szintén egy kissé fáradtan, s ezért olykor küzdve a szólam terheivel. Fried Péter Hermannja az énekestől sajnos megszokott (bár amúgy megszokhatatlan) lebegés-huhogás kellemetlenségein túl többnyire kiegyensúlyozottnak és megbízhatónak bizonyult; Walter, Biterolf, Heinrich és Reinmar szólamát (és figuráját) Szappanos Tibor, Egri Sándor, Daróczi Tamás és Cserhalmi Ferenc biztosan uralta. Az Operaház Kórusa (karigazgató Szabó Sipos Máté) többnyire telt és gazdag zengéssel énekelt, néhány belépés azonban feltűnően pontatlanra sikeredett. A kivetítőn megjelent magyar fordítás Klausz Zsuzsa munkája.