Olivér

Kedves, zsémbes tengeri mackó

2013.10.16. 12:20

Programkereső

Úgy tűnik, hogy A hallgatag asszony szövegírója, Stefan Zweig nagyon jól ismerhette Strauss korábbi operáit - talán még a szimfonikus költeményeket és a József-legendát is -, tudta, hogy mi indítja be a komponista fantáziáját. Beszélni kell pénzről, aranyról, és a hangszerelést azonnal ellepik a bizsuk; kellenek kaotikus tömegjelenetek, melyben a kontrapunkt teremt zenei rendet; tudta, hogy a mester szereti a zenetörténeti stílusjátékokat, például egy barokk éneklecke-jelenetet biztos nem fog visszautasítani. De mit szeret még mindezeknél is sokkal jobban? KRITIKA

Az olyan őszinte érzelmi kitárulkozásokat, melyekről a néző-hallgató pontosan tudja, hogy tökéletesen megalapozatlanok. Nem hamisak, csak - már-már tragikusan - nevetségesek. Ki tudja, hogy mi lehet az oka, de mintha Strauss a közönség szánalomalapú együttérzésére apellált volna a legszívesebben. Ám a legnagyszerűbb operai pillanatokban, amikor az embert beteríti a túltelített zene, hirtelen kiderül, hogy a szánalomnak kitett hős akár mi magunk is lehetnénk (sőt: mi magunk vagyunk). Az együttérzésből ekkor kivész a szánalom, hogy átadja a helyet az önsajnálatnak. Az ilyen pillanatok A hallgatag asszonyban is megszületnek, nem kevesebbszer, mint például az Ariadné Naxos szigetén vagy A rózsalovag című darabokban, de ezek a pillanatok - legalábbis az első találkozás tapasztalata ezt mondatja a kritikussal - rendre kurtábbak, mint a korábbi operákban. Strauss elsodortatja a néha már bohózati tempóra felgyorsuló eseményekkel, vagy csak egyszerűen kíméletesebb a közönséggel: nem ad időt a felismerésre („én is állhatnék ott"), így nincs lehetőség az önsajnálatra. Nincs szembesítés - az opera kizárólag az önfeledt esztétizálás kereteinek kijelölésére vállalkozik. Félő, hogy az alkotói szándék kulcsmozzanata éppen ez az önfeledtetés, és talán nem véletlenül érzékeljük viszonylag sűrűn a szerző operett-irigységét.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Az emlékezet azonban a nagy pillanatokat őrzi meg. Néhány órával, néhány nappal az előadás után az olyan jelenetek idéződnek meg szokatlan élénkséggel, mint Morosus és Aminta kettőse a második felvonásból, vagy a felvonást záró, egyszerre komikus és melankolikusan fájdalmas tercett. Sőt: visszatekintve az egész második felvonás kivételes zenei konstrukciónak, rafináltan megtervezett érzelmi hullámvasútnak látszik, ritka zenedrámai remeklésnek. Az élményt elsősorban a magas színvonalú és ihletett zenei kivitelezésnek köszönhettük (a kritikus a második előadást látta). Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikusok teljes koncentrációval, nagy elánnal és jól hallható kedvvel játszották végig a háromórás darabot; az embernek az volt az érzése, ha a zenekarnak azonnal újra kellene kezdenie, senki sem tiltakozna. A közönség lelkesen és teljes joggal ünnepelte az együttes nevében meghajló Kocsist.

Kitűnőek voltak az énekesek is. Rúni Bratteberg (Sir Morosus, nyugalmazott admirális) nagyszerű hang, csodálatos, zengő és tiszta mélységei vannak, ugyanakkor fürge és rugalmas. Az énekesnek (Ozmintól Don Pasqualén át Borisz Godunovig!) az összes szerepkaraktert  magabiztosan kell uralni - talán ez is közrejátszik abban, hogy a mű ritkábban kerül színpadra. Hasonló a helyzet Aminta szerepével, olyan „Zerbinettát" kell „hozni", aki szende és szűzies. A „lehetetlen küldetést" Íride Martinez - érzésem szerint - hibátlanul abszolválta. Egyszerűbb karaktert, de nemes hangon jelenített meg Bernhard Berchtold (Henry). A három jelentős énekesi teljesítmény már önmagában is elegendő volna a csillagórák emlegetéséhez, de ne álljunk meg! Igazán tetszetős alakítást nyújtottak hálás szerepükben Pasztircsák Polina (Isotta) és Kálnay Zsófia (Carlotta). Igen jó volt Cser Krisztián (Farfallo), de nem lehetett belekötni Geiger Lajos (Morbio) és Szüle Tamás (Vanuzzi) alakításába sem. Ha valamit szóvá lehet tenni, az pusztán annyi, hogy nem egyformán magabiztosan kerekedtek felül Strauss (és Kocsis) zenekarán.

Rúni Brattaberg
Rúni Brattaberg

Egy kicsit halványabbnak éreztem Dietrich Henschel (a borbély) énekesi alakítását, amiben közrejátszhatott az is, hogy szerepe dramaturgiai szempontból kulcsfontosságú, de mintha Strauss kevésbé nagylelkűen dolgozta volna ki. Más szóval: a borbély szerepe nagy és hálátlan. A házvezetőnő (nem mellesleg egy elviselhetetlen némber) figuráját Temesi Mária nagy kedvvel jelenítette meg - ha egy operettben lennénk, a játék hevében még egy főszerepet is „kikanyaríthatna" magának.

Anger Ferenc rendezésének kifejezetten jót tettek a korlátok. Az egyetlen helyszínen (Morosus lakásában) játszódó opera díszletét a berendezési tárgyak mellett az öreg tengerész személyiségnek és habitusának attribútumait képpé sűrűsítő hatalmas cet-csontváz uralta. A felfújható-leereszthető, bordalábait könnyedén „mozdító" monstrum kellően sok térasszociációt keltett - nekem tetszett. A színészvezetést is üdítően célratörőnek láttam (de a borbéllyal ő sem bánt nagyvonalúan...), a világítási effektusok ügyesen irányították a néző figyelmét, a látvány összhatása (díszlet: Szendrényi Éva; jelmez: Zöldy Z. Gergely) meggyőző volt. A hallgatag asszony hazai erőből megvalósuló magyarországi bemutatója a koncerttermi operajátszás legjobb példáihoz csatlakozott.

Köszönet érte.

Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.
Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.

Richard Strauss: A hallgatag asszony - vígopera három felvonásban, op. 80

Sir Morosus, nyugalmazott admirális: Rúni Brattaberg

A házvezetőnője: Temesi Mária

Schneidebart borbély: Dietrich Henschel

Henry Morosus, az admirális unokaöccse: Bernhard Berchtold

Aminta, a felesége: Íride Martinez

Isotta, operaénekes: Pasztircsák Polina

Carlotta, operaénekes: Kálnay Zsófia

Morbio, operaénekes: Geiger Lajos

Vanuzzi, operaénekes: Szüle Tamás

Farfallo, operaénekes: Cser Krisztián

Rendező: Anger Ferenc

Díszlet: Szendrényi Éva

Jelmez: Zöldy Z. Gergely

Zenei munkatárs: Bartal László, Bizják Dóra

Nemzeti Énekkar, karigazgató: Antal Mátyás

Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vezényel: Kocsis Zoltán