Gyöngyi

Kint-e vagy bent?

2013.11.07. 10:49

Programkereső

A felújított Erkel Színház ma, november 7-én nyitja meg kapuit a közönség előtt. Négynapos fesztivállal várják az érdeklődőket, amelynek keretében szabadtéri koncertre ugyanúgy sor kerül, mint filmvetítésre és táncestre. Az ország legnagyobb nézőterével büszkélkedő intézmény első operabemutatója pedig izgalmas zenei és intellektuális élményt kínáló párosítás, Bartók Kékszakállújának és Vajda János Mario és a varázsló című művének kettős premierje lesz november 9-én. MAGAZIN

Bartók 1911 tavaszán számára szokatlan feladattal foglalkozott: operát komponált. Bár a színpadi zene terén akkoriban még lényegében teljesen járatlan zeneszerző nagy reményeket fűzött készülő művéhez, az alkotói folyamat, ahogyan arról 1911. március 27-én némi tagadhatatlan büszkeséggel és izgatottsággal beszámolt Frederick Deliusnak, korántsem volt zökkenőmentes.

A kékszakállú herceg vára - előadás az Erkel Színházban
A kékszakállú herceg vára - előadás az Erkel Színházban

"Most nehéz munkába fogtam - egy egyfelvonásosba - tért rá levelében a hazai zenekari viszonyok keserű ismertetése után kompozíciós törekvéseire. - Ilyet sajnos még sosem írtam - Képzelheti, hogy időnként - kezdetben - mennyire zavart a szöveg. Most már jobban megy. És azt hiszem, hogy ez a zene olyasmi, ami tetszeni fog Önnek. Ezen a nyáron Párizsba megyek (jún. 20. körül). Vajon otthon lesz-e Ön még akkor? Mennyire szeretném ezt a munkámat megmutatni!"

A szöveg, amely "zavarta" a szavakból építkező dramaturgia területén viszonylag tapasztalatlan alkotót, Balázs Béla műve volt, A kékszakállú herceg vára. Noha a misztériumjátékot Balázs eredetileg inkább Kodálynak szánta, Bartókot azonnal magával ragadták a téma voltaképpen nyílt egyszerűséggel megfogalmazott, mégis titokzatos lélektani rétegei, olyannyira, hogy mindössze hat hónap alatt elkészült az opera zenéjével, amelyet be is nyújtott a Lipótvárosi Kaszinó pályázatára. A darabot azonban előadhatatlanságra, színpadi alkalmatlanságra hivatkozva visszautasították.

Mivel sem látványos színpadi tablókkal, sem kalandos cselekményszövéssel nem rendelkezett, a Kékszakállú, ez a Richard Strauss Saloméjához és Elektrájához hasonlóan koncentrált, sűrű és progresszív alkotás csaknem végleg eltűnt Bartók íróasztalának fiókjában. Sikerre valójában egy másik kompozíció vitte, egy évekkel később keletkezett táncjáték, A fából faragott királyfi, amelynek 1917-es bemutatója újra felvetette az opera színpadra állításának lehetőségét. A premier ugyan még ekkor is elszenvedett néhány halasztást, de a bemutatóra végül mégis sor került az Operaházban 1918. május 24-én. Jóllehet a darab többségében dicsérő kritikákat kapott (az 1910-es évek viszonylagos elszigeteltsége után ekkor kezdett a recepció behatóbban foglalkozni az önkifejezés új lehetőségeivel már legalább egy évtizede kitartóan kísérletező zeneszerzővel), kitörő ováció azért nem fogadta, és néhány előadás után le is került a műsorról. Magyarországon 1936-ig nem is újították fel a produkciót, külföldi operaházakban azonban a húszas évektől kezdve egyre több sikert aratott. Maga Bartók ugyan még ekkor is erősen szkeptikusnak mutatkozott a kompozíció fogadtatásával kapcsolatban - mint Ernst Latzkónak, az 1925-ös weimari előadás karmesterének kifejtette, úgy vélte, hogy a Kékszakállú a színházlátogatók érdeklődése ellenére "sem számíthat tartós közönségsikerre" - ennek ellenére az alkotás, ha csendesen is, de biztosan elfoglalta az őt megillető helyet a 20. század legjelentősebb operái között.

A kékszakállú herceg vára - előadás az Erkel Színházban
A kékszakállú herceg vára - előadás az Erkel Színházban

Az egyfelvonásost, amely hagymányosan sokszor recepciótörténeti szempontból mintegy hozzánőtt párdarabjával, A fából faragott királyfival egy estén hangzik el, az Erkel Színház novemberi műsorán  a táncjáték helyett Vajda János operája, az 1980-as évek végén keletkezett Mario és a varázsló követi majd. Noha a két mű közötti összefüggések feltárása kétségkívül a szabad asszociációs játék területére tartozik, az emberi psziché esendőségével, kiszolgáltatottságával és kegyetlenségével foglalkozó cselekményük minden különösebb szellemi erőfeszítés, intellektuális bűvészmutatvány nélkül egymásra vetíthető, legalábbis ami Balázs Béla nevezetes, a színjáték helyére vonatkozó kérdését illeti. Mindkét darab kettős színpadon játszódik ugyanis, amennyiben mindkettőnek döntő jelentőségű eleme az önreflexió, épp csak annyi a különbség, hogy a Kékszakállú, ha úgy tetszik, a személyiség határainak áthághatatlanságával, a Mario és a varázsló pedig - épp ellenkezőleg - annak átjárható, lebontható voltával, az egyéni szuverenitásról való önkéntes lemondás kikényszerítésének technikáival foglalkozik. Bár a Kékszakállú története két ember személyes drámája, a közönség soraiban ülők egyéniségének integritását mégis legalább olyan közelről érintő kérdéseket vet fel, mint Thomas Mann 1929-es klasszikusa, amelynek rendellenes színpadiassággal öltözködő, púpos és kellemetlen "kóklere", a hipnotizőr Cipolla egyszerre viseli magán Mann későbbi sátánfigurájának egyes vonásait és utal viselkedésében a két világháború közti politikai élet egyre nagyobb hatalomra szert tevő "illuzionistáinak" fellépésére.

Ami Thomas Mann állásfoglalását illeti, az író számára már a számos problémával küszködő, de még évekig fennálló Weimari Köztársaság idején sem volt kérdés, hogy a hatalomvágy szélsőséges megnyilvánulásainak hátterében az egyéni engedékenység áll, az engedelmesség lelki igénye, amely nemcsak erősebb az akaratnál, a dacos ellenállásra való törekvésnél, de kéz a kézben jár vele. Mint visszataszítóan hódító hőse, Cipolla kifejti: "az a képesség, [...] hogy túllépjünk önmagunkon, eszközzé legyünk, a legfeltétlenebbül és legteljesebben engedelmeskedjünk, csak fonákja a másiknak, hogy akarjunk és parancsoljunk; mindkettő egy és ugyanazon képesség; parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az tud parancsolni, és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, amint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé, akiben az akarat engedelmeskedéssé s az engedelmesség akarattá lesz, akinek személye mindkettőnek szülőhelye [...]."

Mario és a varázsló - előadás az Erkel Színházban
Mario és a varázsló - előadás az Erkel Színházban

Az engedelmesség ideája, a Judittól várt feltétel nélküli szerelem kudarca a Kékszakállúban az érzelmi önátadás lehetetlenségének konklúziójához vezet, míg a Mario és a varázslóban az egyéni felelősséggel, öntudattal és erkölcsi tartással kapcsolatban vet fel kegyetlenül nyugtalanító kérdéseket. Mindkét cselekmény esetében igaz azonban, hogy a tragédia nem a történet egyes eseményeinek egymásra épülésében rejlik, hanem a psziché működésének mélységeiben. Ahogyan Balázs Béla is írja: "az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele, urak, asszonyságok."