Gyöngyi

Levine visszatér

2013.11.12. 13:31

Programkereső

Él a világon egy karmester, akit - noha sosem lépett fel Magyarországon - talán minden más kollégájánál bensőségesebben ismernek a hazai zenekedvelők, hiszen hosszú időn át heti rendszerességgel határozta meg szombat esti rádióhallgatási szokásainkat. A kilencvenes évek első felétől hazánkban is fogható adássorozat, a Metropolitan Opera matinéadásainak nagy múltra visszatekintő rádiósugárzása mindenki számára ismertté tette James Levine nevét - azét a dirigensét, aki, meglehet, a hetvenes évek közepétől fokozatosan a legnagyobb sztárok közé küzdötte fel magát, bizonyos szempontból mindig is különc maradt az élmezőnyben. MAGAZIN

Hogy miben áll Levine különlegessége? Aligha abban, hogy új utakat nyitott volna bármely zenei korszak vagy stílus interpretáció-történetében: muzsikálását általában konzervatívként jellemzik, sőt egyenesen a Karajan-iskolához sorolják (az osztrák maestro valóban ott bábáskodott a fiatal amerikai pályakezdésénél). Az általános vélekedés szerint, miként Karajan, úgy Levine számára is a szép zenekari hangzás áll mindenekfelett; s aki hallotta valaha akár koncertjét, akár opera-előadását, aligha szabadulhatott attól a hatástól, amit a  Levine-hangzás váltott ki belőle - elsősorban Wagner és Richard Strauss műveiben tud lefegyverezőn hatni ez a speciális sound. Akadnak persze, akik ezt a fajta közelítésmódot felületességnek  bélyegzik; az azonban aligha vitatható, hogy létrehozása elmélyült műhelymunkát feltételez. „...Levine csodákat művelt a rakoncátlan zenekarral, amely sosem tartozott a Met dicsőségei közé" - írja róla az elismerő szavakat nem sűrűn osztogató Norman Lebrecht népszerű bulvárkönyvében (Maestro! A karmestermítosz) - s ez nem csupán Levine tehetségének legfontosabb vonására, zenekarnevelő tevékenységére világít rá, de arra is, amiben valóban csaknem egyedülálló a lökhajtásos karmesterek korában: hogy sosem hagyta ott a zenekari árkot a pódiumért.

James Levine
James Levine

Életrajzába pillantva meg kell állapítanunk, hogy ez kezdetben cseppet sem volt egyértelmű: pályakezdőként Levine Széll György asszisztense volt Clevelandben, majd csakhamar vezényelte a Philadelphiai és a Chicagói Szimfonikusokat is (az utóbbit Kertész István helyett, beugrással). Minden készen állt tehát, hogy ígéretesen induló karrierjét koncertkarmesterként építse fel, aki generációjának legjobbjaihoz hasonlóan alkalmanként vállal csak egy-egy operaprodukciót a négy-öt legfontosabb ház vagy fesztivál valamelyikében. 1971. június 5-én sor került azonban sorsdöntő debütálására a Metropolitan Opera falai között: a Toscát dirigálta Grace Bumbry, Franco Corelli és Peter Glossop főszereplésével egy matiné-előadáson. Feltűnést kelthet-e egy mégoly erős karmester -egyéniség a sztárszereposztás árnyékában? A jelek szerint igen: a Dallas Texas Time Herald New Yorkba delegált tudósítója, bizonyos Speight Jenkins mindenesetre nagy karriert jósolt kritikájában a fiatal karmesternek,  kiemelve,  hogy  jóvoltából  Puccini  partitúrájának  ismeretlen zenekari részletei tárultak fel, valamint olyan drámaiság sugárzott az előadásból, ami szokatlan a Met zenekari árkában.

A kritika mellett az éppen vezetőváltás előtt álló met vezérkara is felkapja a fejét - a huszonkét éven át regnáló igazgató, Rudolf Bing 5000 este a Metropolitanben című könyvében szentel egy félmondatot a fiatal tehetségnek: „Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is alábecsülném új énekeseink jelentőségét (...), őszintén meg kell mondanom, hogy későbbi éveimben jelentősebbek voltak a karmesterek debütálásai. Karajanon és Bernsteinen kívül vonatkozik ez... két egészen fiatal amerikaira, Christopher Keene-re és James Levine-re, aki új életre keltette a Luisa Millert..." Az utolsó megjegyzés már Levine Met-beli karrierjének üstökösként felívelő voltára világít rá: fél évvel sikeres debütálása után máris premiert vezényel, és Rafael  Kubelík rövid életű főzeneigazgatói kísérlete után 1976-tól ő veszi át a ház zenei irányítását.

A Lincoln Center
A Lincoln Center

Ettől kezdve neve elválaszthatatlanná válik New York első számú dalszínházáétól, s noha néhányszor megkísértette a továbblépés lehetősége (leginkább Karajan halála után, amikor megüresedett a Berlini Filharmonikusok teljes embert kívánó vezetői széke), végül mindig a metben maradt; operát ezen kívül csak Bayreuthban és Salzburgban vezényelt, zenekarok vezetését (így a Müncheni Filharmonikusokét  vagy  a  Bostoni  szimfonikusokét) pedig csupán félállásban vállalta. „Big Jim" több súlyos betegségen túlesve is fáradhatatlanul dolgozik, amikor egészsége engedi: hosszabb - két éves - kényszerű kihagyás után most a Falstaff vezénylésével tér vissza szeretett színházába, ahol idén két másik produkciót is vállalt. Nagy örömünkre mi is részesei lehetünk az újbóli találkozásnak - immár nem csak a rádió, de a müpában a HD-technológia segítségével a mozivászon jóvoltából is.


A ház urai New York-ban

Akárhány nagy karmester-egyéniség fordult is meg a Metropolitan régi és új épületének falai között, James Levine érkezése előtt mégis elsősorban a főigazgatók személye határozta meg a ház korszakait. Giulio Gatti-Casazza, Edward Johnson vagy Rudolf Bing mellett még egy Gustav Mahler vagy Arturo Toscanini is csak ideig-óráig ragadhatta magához a vezető szerepet - az erős kezű igazgatókkal való konfliktusok, vagy éppen az egymással szembeni intrikák hamar távozásra késztették őket. A Levine-korszak ebben is változást hozott: különböző pozíciókban (vezető karmesterként, főzeneigazgatóként, művészeti igazgatóként) több vezetői csapattal is dolgozott már együtt, de művészeti kérdésekben megkérdőjelezhetetlen maradt döntő szerepe. Az elmúlt négy évtizedben többször érte az a vád, hogy más jelentős karmester nem juthatott szóhoz mellette a Met zenekari árkában. Ha ez kezdetben igaznak is tűnhetett, az elmúlt évek, egészen pontosan Peter Gelb igazgatósága ebben is változást hoztak: Lorin Maazel, Sir Simon Rattle, Esa-Pekka Salonen, William Christie vagy Riccardo Muti meghívása egy-egy produkcióra feltétlenül színesítette a Met zenei palettáját.