Nándor

Hollywoodoo

2013.11.19. 07:08

Programkereső

Egyfelvonásos operát rendezni nem lehet népünnepély. Egyfelvonásos, kétszereplős operát színre vinni megterhelő szellemi-fizikai munkát jelenthet. Egyfelvonásos, kétszereplős, ezerszer értelmezett operát újragondolni maga lehet a csakrakínzás, amelyhez képest egy kortárs, több énekest is mozgató dalmű az üdvözülést kínálja. Mario és a varázsló-, illetve Kékszakállú-premiert tartottak az Erkel Színházban. KRITIKA

Az újonnan megnyitott, gusztusosan átdekorált, egyebek mellett új portállal is ellátott Népopera első bemutatóját két egyfelvonásos adta -  visszafogott érdeklődés mellett. A november 14-i előadás jó, ha fél ház előtt ment le, amit betudhatunk az indulásból fakadó relatív ismeretlenségnek és információhiánynak, de akár annak is, hogy a rendezés bizonyos külsőségeit és absztrakt gondolatiságát tekintve is viszonylag messze áll a népoperai hagyományoktól, s inkább visszakívánkozik a német rendezői színház erényeit és eszközeit csúcsra járató Kovalik-éra valamely időszakába. Ha ez utóbbi okozta is, hogy a büfében már három perc sorban állást követően szabadon lehetett válogatni az UV-színű mignonok és bécsi perecek között, azt kell mondani, hogy - a klasszikus operajátszás három esztendeje tartó, egyeduralmat hirdető restaurációját követően - a még oly rövidke kitekintésnek is végre épp itt volt az ideje.

Mario és a varázsló - előadás az Erkel Színházban
Mario és a varázsló - előadás az Erkel Színházban

Utoljára ugyanis 2010 tájékán fordult elő, hogy egy előadás kapcsán halhatatlanná vált festőművészek neve felmerülhetett, az pedig pláne elképzelhetetlen volt az utóbbi években, hogy egy recenzió a soros premierrel összefüggésben kortárs, pláne orosz író nevét megemlíthette volna. Galambos Péter két rendezését látva pont a fenti helyzet állt elő, ami akkor is örvendetes színfolt, ha némelyek szellemi vegyes felvágottat is emlegettek.

„A muvizmus a manituizmus képmutatóan eltorzított és kiherélt változata, amely szerint Manitu Antikrisztus pusztán csak az egyik Manitu számtalan földre szállt megtestesülése közül. A muvizmus szent doktrínáját a hívei mélységes titokként őrzik..." - írja Viktor Pelevin a S.N.U.F.F. címmel megjelent legutóbbi regényében, amelyben a fogalom a televízió által kreált, majd közvetített háborúk ikonná, utóbb vallássá, s ezen keresztül politikai és társadalmi magyarázó erővé válásának folyamatát öleli fel, amelyben a manipulált kép egyszerre teremti a látszólagos valóságot, és ugyanakkor teremtőjének ideológiája és érdekei szerint értelmezi is. Vajda János Mario és a varázslója kapcsán a rendező - egy Bábel-tornyának elsüllyedését ábrázoló Brueghel-parafrázis gondolati keretei között - színre viszi a megtestesült muvizmust, ahol egy önmagába forduló, saját magára reflektáló, önmaga alkotásait, gondolatait és teremtményeit újra- és újraértelmező vizuális ipar uralkodik, mely minden befogadóját az általa teremtett képzelt valóság résztvevőjévé teszi, titkolt vágyait kifürkészi, felkelti, majd elárulja és megcsalja, s ezzel uralma alá hajtja.

Torre de Venere Thomas Mann által kreált lakosait egytől egyik valaha élt vagy kitalált popkulturális ikonok jelenítik meg, a kórus tagjait a rendező Marilyn Monroe-nak, blockbuster filmalkotások vagy épp a South Park szereplőinek öltözteti, akik a televíziós evangelizátor Cipolla előadására érkeznek. A lovag maga a már régóta elsősorban befolyásolni, és nem szórakoztatni akaró iparág, a teremtő erő, amely felette áll valamennyi kreálmányának, kész és képes is bőrüket magára ölteni, ahogy elpusztítani is őket. Cipolla Galambos értelmezésében nemcsak vágyakat fürkész ki a szórakoztatás érdekében, maga teremti a vágyakat - Mario jelmeztelen, tiszta fehérsége zavarja Cipollát, aki ismét egy teremtett ikon, Angelina Jolie maszkját magára öltve hívja táncba az ifjút -, s maga is számol le velük. Minden csak szemfényvesztés, előre kalkulált, forgatókönyv szerint zajló teleregény, ahol még az ösztönös, primer bosszú sem érhet célt: Cipollán golyóálló mellény van, a merénylőt a lovag testőreinek kell kimenekíteni a már rég a manipulátorral azonosult, s lincselni kész tömeg markából.

A kékszakállú herceg vára - előadás az Erkel Színházban
A kékszakállú herceg vára - előadás az Erkel Színházban

Forgatókönyv szerint alakulnak a szünet utána sorra kerülő Kékszakállú herceg várának eseményei is, ám itt az alkotóerő jóval szerényebb körülmények közepette teremt és pusztít. A Regős prológusa visszhangzik a látottak alatt: „Szemünk, pillás függönye fent: Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok?...Nézzük egymást, nézzük, regénket regéljük..." A Kékszakállú alkotó ember, aki saját sorsának forgatókönyvét írja, ahogy mindannyian ezt tesszük születésünktől fogva. Történetének része, főszereplője Judit, akit foglyul ejt a vár, de csak a Kékszakállú számára - Judit annyira mozoghat szabadon, amennyire ezt a maga számára megengedi. Realitás és képzelet kettősségét erősíti a díszlet központi elemét adó Dürer-metszetrészlet, a Melancholia I. című alkotás darabja, amelyben az I. egyes értelmezések szerint az Imaginativa kifejezést takarja, jelezve, hogy a művész sokkal inkább ki van téve az elme és a józanság fölött uralkodó képzelet játékának. Erre rímel a zárójelenet is, amelyben Judit a zene lezárását követően visszatér a színpadra, betakarja az álmodó, székében szendergő Kékszakállút, mintegy jelezve: fogsága csak a Kékszakállú számára jelent valóságot. (Maga a központi szimbólum, a már említett díszletrészlet a mágikus Dürer-négyzet, egy 4x4-es négyzetrács, amelyben mind a sorok, mind az oszlopok, mind az átlók, de a négyzetrács közepe, a négy sarok és a négy kvadráns összege is 34-et tesz ki. Sőt, a művész az alsó sorba belerejtette a mű születésének dátumát is (1514), amelynek összege 43, épp a 34 fordítottja, s egyben Dürer életkora a keletkezés évében. S ki írt regényt, amely a 34 és a 43 kettősségére épült? A már hivatkozott Pelevin, Számok címmel.)

Zenei szempontból a két darab Bretz Gábor jutalomjátékát jelenti. A Vajda-műben nemcsak párja, de jószerével partnere sincs, annyira elhanyagolható a többi szerep. A Bartók-műben ismét meggyőző erővel tanúskodik saját, már oly sokszor megénekelt tehetsége mellett. Partnere mindkét operában Mester Viktória, akit végre újabb főszerepben láthatunk. Szerepalakítását - a tőle megszokott - tökéletes muzikalitás jellemzi, miközben képes tapinthatóvá tenni Judit érzelmi érésének, magára eszmélésének lépcsőfokait is. Éneklése szinte hiba nélküli, csak az utolsó, feszültséggel leginkább telített pillanatban mutatott némi bizonytalankodást, melyet a Héja Domonkos dirigálta, az egész este során jól teljesítő zenekar játéka feledtetett.