Olivér

Megidézettek és megigézettek

2014.01.30. 07:00

Programkereső

Orosz írók extrém regényei és képzeletjátékai számos operaszerzőt megihlettek már a huszadik században. Most Selmeczi György írt opera-variációt Alexander Blok művére. A Magyar Állami Operaház Spiritiszták cmű előadásán Kolozsi László járt. KRITIKA

Állítólag Harry Kohn, a neves stúdióvezető, amikor megnézte Orson Welles Sanghaji asszony című filmjét, azt mondta a tesztvetítőben ülőknek: adok ezer dollárt annak, aki megmondja, miről szólt ez a film. Nem mondom, hogy Prokofjev A tüzes angyal című jelentős darabját könnyebb megfejteni, mint Selmeczi Györgyét, hiszen Brjuszov alapműve sem kevésbé enigmatikus mint Bloké, de ebből, mint azt nem is oly régen egy debreceni példa is mutatta, egy ügyes rendező akár katartikus előadást is tud kompilálni. Köszönhetően a zenei anyagnak, a derék, jól elkülöníthető karaktereknek, a sötét Faust-drámának.

Spiritiszták
Spiritiszták

Selmeczi György művének alapszituációja vétetett Blok Komédiásdiájából. Az orosz herceg birtokára invitál egy olasz commedia dell' arte társulatot, és kikényszeríti a társulattól a boldogabb végkifejletet. Az alaphelyzet ugyan megmaradt, de erre rárakódott megannyi sallang, megannyi dramaturgiailag indokolatlan, a darabot lehúzó jelenet, melyek ugyan az európai opera-hagyományra színesen és kedvesen utaltak, de azokból mégsem kerekedett sem egy történet, sem egy valódi, a Verdi-operák drámáit mozgató konfliktusokhoz hasonló konfliktus.

A zene ehhez a történet pastiche-hoz alkalmazkodván, színes zenekavalkád, melynek sem iránya, sem valami felé tartása, se vége, se hossza nem volt. Selmeczi jeles alkalmazott zeneszerzőként kiválóan tud hangulatokat, helyzeteket érzékeltetni, de az érzékeltetésen túlra nem jut: magyarán, ha egy színházi társaság tagjai - jelesül az álnézők - megriadnak, mert az előttük játszók közül egyet lelőnek, akkor olyas akkordok hangzanak fel, melyek majd minden hasonló jelenetben.

A szituációk némelyike érthetetlennek bizonyult, a zene bevett sémákat követett. Ennek köszönhetően bár egyes jelenetek kirívóan érdekesekre sikeredtek, zenéjük megkapó, nagy zenei invencióról tanúskodó - ugyanakkor a huszadik század elejének operai keretein túl nem lépő, tehát semmiképpen sem unikális - a többségük szimpla rutinmunka, olyas zene, ami időtlen időkig húzható, nyújtható, rendkívüli zenei tapasztalatról, a zenetörténeti hagyomány átértékeléséről nem tanúskodik, bátran a darabból el is hagyható.

Spiritiszták
Spiritiszták

Hogy a Spritiszták viszcerális hatása is csekély, az a rendezésnek is, Novák Eszter a darabbal sokat kezdeni nem tudó, azt posztmodern allűrökkel megtűzdelő szcenírozásának is köszönhető. A Nino Rotát idéző cirkuszos nyitány közben egy függöny mögül kilépő férfi beint, hogy tartsunk vele: egyszerű, a nézőt néző szerepével szembesítő, ugyanakkor meglehetősen unalmas gesztus.

A színpad előtt könyöklő spritiszták megidéznek egy nőt, aki nem csak egy nő, hanem a Nő maga lesz. Itt nyílhatna meg a lehetőség arra, hogy a darabnak legyen kognitív hatása is - vagyis tegyen föl kérdéseket, és a néző alkosson hipotéziseket -, de itt éppen a zene süllyeszti le Puccini, a Turandot kérdés-felelet játéka alá: az idézetek, utalások elemésztik a rejtélyt, és a darab csak az oroszul elhangzó kórustételre tér magához.

Itt érdemes megjegyezni: Selmeczi a kórustételekben brillíroz, ezekben van erő, van ötlet. A baj csak az velük, hogy dramaturgiailag ugyanúgy indokolatlanok, mint a Colombinára rátapadó férfiak váltakozása, mint az, hogy miért játszik akkor is a zenekar a színpadon, amikor nincs bál, az orosz és az olasz nyelv forszírozása, a bál és az egyéb tömegjelenetek beiktatása, váltakozása.

A Spritiszták a második felvonás elején kap igazán erőre: az orosz szereplők kettőse - a jó formában levő Gábor Gézával - a szimpla hegedűkíséretes duett (amely amúgy kompozíciónak is remek), egy sokkal erősebb második felvonás ígéretét hordozza: és valóban, ez a felvonás az, ami valójában a Blok-darab - Mejerhold-bábjátékot formált belőle -, ez az a felvonás, amit látván nem elégedetlenségének ad hangot a recenzor.

Spiritiszták
Spiritiszták

Kevesebb benne az ütős, a csörömpölés, több benne a dráma, a férfi-nő dráma, az önirónia, és több benne a hatékony ária - Colombináé mindenképpen az. És több benne a rendezői invenciói is: a felemelkedő majd lesüllyedő színpad, mintha az orosz világ (a világ) metaforája lenne.

Jó a haláltánc-szerű zárlat is, az önreflexív, a magyar színpadi ünneplési gyakorlatot kigúnyoló giga-csokor, de mégis, nem csak a sorok szerzőjét, hanem másokat is, a következő tanulság levonására késztetett: rég volt ennyi jó énekese az Operának, rég volt ennyi tehetség a színpadon, Kovács János ismét kiváló. Kár ennyi tehetséget, ennyi lehetőséget elpazarolni. Mert szerfelett jó Colombina szerepében a vérbő szopránná érett, a szláv részben igazán remeklő Posztircsák Polina, remek Kovács István (Arlecchino), akinek hangja most látszik kiteljesedni, és jó a Herceget adó Cser Krisztián. Kár, hogy mindez egy a korábbi Selmeczi-operához, a Szirénhez hasonlóan zavaros történetre épülő, alkalmazott zenékből kiinduló kompozícióból derül ki.

Ha nem is ezer dollárt, de ezer forintot biztos adok annak, aki megmondja, miről is szólt.