Gyöngyi

A súgólyuktól a villámhárítóig

2014.03.01. 07:22

Programkereső

Otthonosan mozog az opera világában M. Tóth Géza, akinek egészen korán, már gyermekkorában kialakult a klasszikus zene iránti szeretete. Nem egy alkotását ihlették operaművek, egyik legutóbbi munkájához pedig több ezer oldalnyi szakirodalmat olvasott el az operatörténetből. A Balázs Béla-díjas animációs rendezőt arról is kérdeztük, miért pont Bartók nála a favorit. INTERJÚ

- A zene szeretete aktívan is megmutatkozik nálad, hiszen hosszú éveken keresztül csellóztál, nagybőgőztél. Mostanában milyen alkalmakkor nyúlsz hangszerhez?

- Mivel elég sűrű az életem, ezért most zenekarban nem játszom. Az otthoni muzsikálás alkalmával van lehetőségem hangszert ragadni. De azért így is mindig szól valami otthon. Mindkét lányom szívesen és jól zongorázik, de gyakran előkerül a furulya, a gitár, a citera is.

- Ezek szerint rendszeresen együtt zenél a család?

- Igen, és nem csak a kis család. Szüleimmel, testvéreimmel és a gyerekeinkkel együtt összesen tizenhatan vagyunk, és mindenki zenél valamilyen hangszeren. Amikor összejövünk egy-egy nagycsaládi esemény alkalmával, mindig muzsikálunk is.

M. Tóth Géza (fotó Bouandel Doraya)
M. Tóth Géza (fotó Bouandel Doraya)

- A muzikális neveltetésedből fakadóan szempont volt, hogy már fiatalon eljuss az Operába?

- Veszprémből származom, a szüleim itt dolgoztak orvosként, mellette pedig aktívan részt vettek a város zenei életében. Érdekes, hogy az első lakásunkat nem is a kórház utalta ki nekünk, hanem a városi szimfonikus zenekar, ahol édesapám brácsistaként játszott. Amikor a nagyszülőkhöz a fővárosba utaztunk, a látogatást mindig összekötöttük valamilyen zenei élménnyel. Főleg a Zeneakadémiára és az Operaházba vittek minket a szüleink. Az első operaélményeim A varázsfuvola és a Háry János voltak.

- Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy magad is operához nyúltál: filmes hátteret kölcsönöztél A csodálatos mandarinnak és A kékszakállú herceg várának. Miért éppen Bartók?

- Mert őt szeretem a legjobban. Egészen fiatalon tettem azt a triviális felfedezést, hogy Bartók zenéje a csúcs. A mai napig akármelyik művét akárhányszor újrahallgatom, egyre jobban elmélyülök benne. Ezzel persze nem vagyok egyedül, hiszen a magyar kortárs zene is belőle nőtt ki. A Mandarinnal kapcsolatos munkára a Művészetek Palotájában nyílt lehetőségem. A ház megnyitója után néhány héttel a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Szimfonikusokkal közösen színpadra állított összművészeti Mandarin-előadás lényege az volt, hogy a koncertszerűen előadott zenével együtt a vetített látvány is helyben született meg. Legyen az mesesorozat, egyedi film vagy összművészeti produkció, én minden munkámban igyekszem olyan formai megoldásokat kialakítani, amelyek az adott produkciót a legjobban szolgálják. Az hamar kiderült, hogy Bartók műveivel nem lehet azt megtenni, hogy a vetített képhez afféle filmzeneként, hangfelvételről szóljon a zene. Fontos volt, hogy a zene éljen, hogy minden este új kaland, új kockázat legyen, ezért megvizsgáltuk, hogyan lehet a zenével úgy összegyúrni a mozgóképet, hogy ez utóbbit is helyben lehessen „muzsikálni". Egy programozó csapattal egy olyan szoftvert fejlesztettünk, ami erre képes volt, és én minden előadáson - a karmester vezetésével - kottából játszom a filmet.

- Hasonló megoldáshoz nyúltál az általad rendezett Máté-passióban is.

- Igen, és korábban egy Kékszakállú-feldolgozásban is. Persze ezek a produkciók soha nem ugyanolyan megoldással készülnek, ráadásul az adott produkciót is igyekszem előadásról előadásra folyton csiszolni. Nagyon lényeges, hogy a mozgókép ezekben az előadásokban se váljon öncélúvá vagy túl hangsúlyossá. A mozi, az egy teljesen másik műfaj, az operaközönségnek egy percre sem szabad filmvetítésen éreznie magát. Itt akkor jó a vetített kép, ha az nem él külön életet a többi vizuális elemtől, az énekestől, a zenekar tagjaitól, vagy az adott helyszín architektúrájától, hanem része lesz a vizuális összhatásnak.

M. Tóth Géza
M. Tóth Géza

- Az Operaház különösen nyitott a formabontó megoldásokra, 2011-ben 3D-s szemüveggel élvezhető előadást láthatott a közönség.

- Én soha nem a forma felől közelítek. '98-ban, amikor a Trafó nyílt, rögtön az első héten volt egy előadás-sorozat, amelyre Mándy Ildikóval készítettünk egy előadást XYZ címmel. Három zenész és három táncos szerepelt egy különös, három egymásra merőleges síkból szerkesztett térben, amely egyben három vetítőfelület is volt. Ezekre három projektorral folyamatosan mozgóképeket vetítettem a szereplők és a zenészek játékával szinkronban. A közeledéssel foglalkoztunk, és magából a témából bomlott ki, hogyan tudunk a dimenziókat játékba hozva az emberek közötti távolságról beszélni. Ha holnap úgy érezném, hogy egy témára a legjobb formai megvalósítás egy ceruzavonal vagy egy darab bot lenne, akkor biztosan azt választanám.

- Milyenek a visszajelzések, képesek lehetnek ezek az újfajta megoldások azokat is hatásosabban megszólítani, akik számára kevésbé ismerős terep az opera?

- Azt tapasztalom, hogy a közönség minden olyan formai megoldást szívesen fogad, legyen az akár a leghagyományosabb vagy a legmerészebb, amelyet valaki a mondandó érdekében, és nem felületes, magamutogató szándékkal alkalmaz. A mi szakmánk alapja a legmélyebb tisztelet a mű és a közönség iránt. Mindenki szereti, ha komolyan veszik, és nem beszélnek vele félvállról. Épp Bartókkal kapcsolatban ismerte fel Illyés Gyula ennek a fontosságát, amikor azt írta: „te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk". Csak ez vezet eredményre, „ez vígasztal": növeszteni, de nem didaktikusan, kioktatóan, hanem partnerként. Utálnám azon kapni magam, hogy kevésbé tartom nyitottnak, érdeklődőnek és jól felkészültnek a közönséget, mint amilyen az valójában. Azt hiszem, a közönség elsősorban nem a formai újszerűséget várja tőlünk, hanem ezt a komolyan vett partnerséget.

M. Tóth Géza (fotó Bouandel Doraya)
M. Tóth Géza (fotó Bouandel Doraya)

- Egy nemrégiben elkészült munkádhoz több ezer oldalnyi szakirodalmat olvastál el az opera történetéről. Volt olyan rész, ami különösen elkezdett foglalkoztatni?

- A magyarországi operajátszás történetéről kellett egy félórás ismeretterjesztő filmet készítenem. Nagyon szerettem ezt a munkát, sok nagyszerű operaházi művésszel és szakemberrel dolgozhattam együtt, és alaposan megismertem az Operaház minden zegét-zugát a súgólyuktól a villámhárítóig. Otthonosabban mozgok az operatörténetben is, mint egy évvel ezelőtt, és annak külön örülök, hogy ezáltal sokkal közelebb került hozzám néhány szerző, főleg Puccini. Jelen volt persze az életemben eddig is, ismertem a fontosabb műveit, a Bohémélet az egyik első operaélményem. De most, hogy Létay-Kiss Gabriellával alaposabban foglalkoztunk az egyik Pillangókisasszony-áriával, olyan dimenziói nyíltak meg számomra Puccini zenéjének, amelyet korábban nem ismertem. Hasonló élményem volt a Hunyadi Lászlóban is, ott is olyasmi derült ki számomra, amit nem gondoltam volna, hogy a mű tud. De hogy ezek a tapasztalatok mikor és hogyan fognak lecsapódni a későbbi munkáimban, az még a jövő zenéje.