Előd

Semmi cirkusz

2014.03.14. 07:15

Programkereső

Bár a címe eredetileg mást sejtet, Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjében épp a cirkusz az, ami a legkevésbé érdekes. Kolozsi László a Budapesti Operettszínház legújabb bemutatóján járt.

A recenzens, ha emlékezete nem csal, ebben az évtizedben kétszer látta ezt az operettet, egyszer a kolozsváriak előadásában, egyszer pedig Szegeden, és alapvetően nem a cirkusz maradt meg emlékezetében, hanem Fedóra megformálói (különösen Rálik Szilvia). Ami nem azt jelenti, hogy nincs jelentősége a három alaphelyszínnek, ne lenne fontos, hogyan is fest a cirkusz (ahol fellép Mister X), a cári udvar, a bálterem (ahol a szerelmesek újra láthatják, álarc nélkül egymást), és a bécsi szálloda (ahol mindenre fény derül).

Cirkuszhercegnő
Cirkuszhercegnő

Nem nélkülözhető elemei ezek is a Cirkuszhercegnőnek, ám még ezeknél is lényegesebbek a főalakok. A Cirkuszhercegnő sikere elsősorban azon áll vagy bukik, hogy mennyire hihető el Fedóra megformálójáról, hogy - a Csárdáskirálynő Szilviájához hasonlóan - a mondén világból feltört arisztokratává lett úrihölgy, aki múltjából nem csak szép, de fájó emlékeket is hoz, mennyire hiteles a közte és a neves műlovar, Mister X közt szövődő románc, mennyire vicces a füllentő, kicsattanóan szangvinikus Toni Schlumberger. És mennyire bájos választottja, a csetlő-botló ál-artistalány.

Ez az eredetileg félreértés és átverés-komédia Verebes István keze alatt izgalmakkal telítődik. Beépül a filmekben használatos időzár effektus (Mister X-nek huszonnégy órája marad Szentpéterváron, hogy összefusson azzal a nővel, akit nem tud törölni emlékezetéből), de amit nyert az előadás a réven, azt elvesztette a vámon: vagyis a drámából számos komikus helyzet, értelmező jelenet kikerült.

Ahogy kikerült belőle tulajdonképpen a cirkusz is. Békeffy István és G. Dénes György magyarítása alapvető - a drámát kiszélesítő, ugyanakkor egyes helyeztek komikus élét kicsorbító - változásokon esett át, kezdve azzal, hogy Slukkból Schlumberg lett (vagyis a darab sok szempontból a bécsi Theater an der Wien-ben 1926 novemberében bemutatott Die Zirkusprinzessinhez közeledett, és a Király Színházi verziótól távolodott). A szöveg maibb lett, viccesebb, köznapibb.

Cirkuszhercegnő
Cirkuszhercegnő

A cirkuszábrázolás mégis fájóan hiányzik a mű egészéből: nem tűnik recenzens számára elégségesnek, mert mást, többet, attrakciót várt, Mister X-et szerette volna látni szaltókkal rábucskázni lovára, nem csak a nekünk hátal álló közönséget, amint csodálatának ad hangot.

Verebes István és alkotótársai elsősorban az emberi kapcsolatokra, az emberi viszonyokra kívánvánnak fókuszálni, mintegy csak jelzik a helyszíneket. Mira János díszletei elég slamposak, nem is tűntek túl stabilnak, ugyanakkor az elvárásoknak teljesen megfelelnek: behatárolják a teret, és úgy utalnak egy-két bútorral a helyszínre, ahogy egy jó színész is tud egy-két odavetett mozdulattal érzelmi megindultságtól a szerelemig számos érzést megeleveníteni. Vagyis Verebes rendezésében nincs nagy szerepe a cirkusznak, itt nincs manézs, nincs légiakrobatika, és a bálban sincs igazi pezsgés, nincs kavargás. Ugyanakkor Fedóra és Mister X között végig hitelesnek érezni a sértettséget, hitelesnek érezni Fedóra megbántottságát, és azt, hogy képtelen szabadulni az emlékektől. Bordás Barbara a prózai részekben kevésbé tündöklő, de énekhangja, különösen a magasabb regiszterekben, szépen, mondhatni arisztokratikusan és enyhén hisztérikusan tündöklő. Mister X szerepét Vadász Zsolt nem vitte el sem az ügyes gazember felé, fél-arisztokrata szenvedőt sem formált belőle, és sajnálatosan nem sugárzott sem mélyebb vágyakozást, sem állhatosságot. Hangja is kissé fád volt, olykor csak toppantó dühre futotta tőle, egy indulatosabb magyar-nóta énekes erőteljességére. Ha volt az előadásnak nagy alakítása, akkor az Peller Károly Tonija, akihez, a recenzens által látott előadáson remekül passzolt Kékkovács Mara: nem csak táncos kettőseik, az egykor Gréte, Gréte, jöjj a virágos rétre címen futott dalocskájuk, de civódásaik is a régi-szép operettes időket idézték. Vagyis ők voltak azok, akik (shimmy, foxtrott) ritmusban tudták tartani az előadást, aki jól érzeték, milyen ütemben, hogyan kell adagolni a poént, hogyan kell poentírozni. Peller alakításában mintha benne lett volna még Rejtő Jenő bujasága is. Olyasféle alak lett így Toni, mint Gorcsev Iván.

Cirkuszhercegnő
Cirkuszhercegnő

Verebes István rendezése nem csak azért hagyott maga után kívánnivalókat - ámbár hangsúlyozandó: jól szolgálta a jellemformálást - , mert nem volt benne semmi verebeses, mert nem lehetett érezni rajta a rendező keze nyomát (kopogósan, igazi alakok nélkül haladt előre a cselekmény; súlytalan lett jelentős részben az első két felvonás: szerencsére a harmadikba igazi színt hozott Faragó András Pelikánja), hanem azért is, mert az igazán fontos jelenetek mintha kicsúsztak volna kezei közül. Különösen az, melyben Wladimir (a magabiztosan éneklő Mészáros Árpád Zsolt orosz hercegén nem lehetett eléggé érezni a féltékenységét) szembesíti Fedórát és rajongóját a múltjával, miközben bohócok táncolják körbe őket. Itt érhetett volna össze a cirkusz és a szerelem, lehetett volna az a végső tanulság, hogy mindkettőben van valami dermesztő, megfoghatatlanul félelmetes, ám az igazi dráma felszikráztatásának lehetősége sajnálatosan kihasználatlan maradt.

A legalaposabban végiggondoltnak az utolsó felvonást tűnt, amely kissé a western szalonokat, kissé a Kádár-éra tévés bohózatainak színpadképét idéző szállodahallba tétetett. Ez a szín egyszerre tudott komikus, és az odaszakadt szerelmi dráma okán komor és szívszorító lenni.

A Marica grófnő és a Csárdáskirálynő mellé tehát odakerült az Operettben a Cirkuszhercegnő is, és ez mindenképpen dicsérendő, méltánylandó. Még akkor is, ha ez az előadás nem tartalmaz elég rendezői ízt és színt - elég frivolságot, ötletet. Szerencsére a zenék, ahogy az egy Kálmán-operettnél megszokott, garantálják a sikert, és feledtetik az előadás hiátusait.