Bence

Egy "klasszicista" Amerikából

2014.03.19. 14:13

Programkereső

Philip Glass és Jean Cocteau – a két alkotó társítása első hallásra talán meglepőnek tűnhet: pedig az amerikai komponista meghatározó élményei közé tartozik a francia költő, regény- és drámaíró munkássága. Film és zene szövetsége: A szépség és a szörnyeteg előadása a Tavaszi Fesztiválon – a zeneszerző és az általa vezetett Philip Glass Ensemble a Müpában.

A múlt század hatvanas éveinek elején az Amerikai Egyesült Államok két nagyvárosában, San Fransiscóban és New Yorkban az experimentális zene új irányzata ütötte fel a fejét, amely rövidesen a 20. század egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású zenei stílusává nőtte ki magát. A képzőművészeti és építészeti gyökerekkel is rendelkező irányzat, amelyet zenei minimalizmusnak, vagy egyszerűen csak minimálzenének neveznek, már nevével felfedi legfőbb törekvését: művelői a kevesebb több elvet szem előtt tartva, a legalapvetőbb zenei elemekre szorítkozva alkotnak, minimálisra redukálva a kompozícióhoz felhasznált eszközkészletet.

A minimálzene máig tartó roppant népszerűségét mindenekelőtt sokoldalú „hasznosíthatóságának" köszönheti: a repetitív struktúrákra, illetve a zenei paraméterek lassú modulációjára épülő formák, az egyenletesen lüktető hangokat szünetmentes folyammá összerendező, jellemzően tömör és játékos darabok nemcsak koncerttermekben és elmélyült otthoni zenehallgatások alkalmával, de filmek és színdarabok kísérőzenéjeként, sőt háttérzeneként is kiválóan megállják a helyüket.

Philip Glass
Philip Glass

Miközben a művészi zene legtöbb iskolája az egyre komplexebbé váló hangzásképek és a mind elvontabb kompozíciós problémafelvetések következtében a 20. század folyamán a nagyközönségtől messzire távolodott, addig a minimalisták nevét - még ha művüket kevésbé is - mostanra tömegek ismerték meg. Mindez természetesen annak is köszönhető, hogy kompozícióik a velük csaknem egy időben induló modern populáris zenei zsánerek sokaságával tudnak rokon vonásokat felmutatni, sőt a stílus legkeresettebb alkotói maguk is előszeretettel keresik a kapcsolatot a popzenével: a rock progresszívebb irányzataival éppúgy, mint az ambienttel és más elektronikus zenei műfajokkal. 

A minimálzene legjelentősebb képviselői - közülük többen máig aktívak - egyazon korosztályból származnak: az In C című 1964-es művével sokak szerint műfajteremtő Terry Riley (1935), a fluxus-mozgalomban is érdekelt La Monte Young (1935), az észt Arvo Pärt (1935) vagy éppen Steve Reich (1936) között életkorukat tekintve legfeljebb néhány hónap a különbség.

Idén januárban a nagy generáció legfiatalabbja, a „minimalista" címkét talán legkövetkezetesebben tagadó, s magát inkább „klasszicistaként" aposztrofáló, művészete révén mégis a repetitív zene megkerülhetetlen figurái között számon tartott Philip Glass (1937) szintén betöltötte a hetvenhetedik életévét. Hajlott kora ellenére azonban ő is fáradhatatlanul és fiatalos lendülettel írja újabb és újabb műveit - immár ötven esztendeje.

Glass a hatvanas évek derekán megalkotott, első komolyabb visszhangot kiváltó darabjai óta folyamatosan kutatja az apró ritmikai alakzatok és melodikai egységek ismételgetésére, illetve kombinációira épülő, saját maga által kifejlesztett, úgynevezett addíciós technika lehetőségeit. Kísérleteinek számtalan lenyomata van: napjaink egyik legtermékenyebb mestere rengeteg szólóművet, kamaraművet, versenyművet, vonósnégyest és szimfóniát írt, majd első operájának (Einstein On The Beach, 1976) létrejöttét követően egyre gyakrabban kalandozott a színpadi műfajok (elsősorban az opera) és a filmzene világába is.

Philip Glass
Philip Glass

A Peabody Conservatory fuvola szakán, majd később a Steve Reichet is diákjai közt tudó Juillard School of Music zongora szakán végzett, de Chicagóban matematikai és filozófiai tanulmányokat is folytató komponistát fiatalon sokféle zenei hatás érte, de zeneszerzői fejlődését - saját bevallása szerint - más művészetek is intenzíven befolyásolták. Későbbről visszatekintve, teljes pályafutásának ismeretében talán már nem meglepő, hogy tanulóéveiből Glass a számára meghatározó zeneszerzők (például Schubert és Beethoven) mellett film- és színháztörténeti példákra hivatkozik, éppen úgy, ahogy azt az európai zenei fejlődésben mérvadó szerialista és elektronikus zenei központok (Darmstadt, Párizs, Köln) által kijelölt vonalról letérő, jellemzően John Cage örökségét folytató, amerikai kötődésű experimentális szerzők közül többen is tették.

E példák közül is kiemelkedik Jean Cocteau művészete, amely állítólag már Glass első párizsi tartózkodásakor, 1954-ben is maradandó élményt jelentett a komponista számára. Ez az élmény évtizedekkel később (1991 és 1996 között) egy olyan opera-triptichonban csúcsosodott ki, amelynek minden egyes darabját Cocteau valamely klasszikusa ihlette: a Rettenetes gyerekek  (Les Enfants Terribles) című regény, amelyet szerzője Jean-Pierre Melville-lel 1950-ben dolgozott át filmmé, az 1949-ben megfilmesített Orpheus (Orphée), és a három évvel korábbi A szépség és a szörnyeteg (La Belle et la Bête).

Az utóbbi, idén tavasszal a Művészetek Palotájában is bemutatásra kerülő opera Philip Glass egyik legkülönlegesebb műve, hiszen a zeneszerző ez esetben a filmet és annak cselekményét nem pusztán kiindulópontként használta, hanem a mozgókép maga is szerves része a kompozíciónak: az eredeti filmzene eltávolítását követően Glass lényegében új filmzenét komponált az általa nagyra tartott francia drámaíró és rendező filmjéhez. Az énekhangokra és zenekarra írott anyag nemcsak Glass kedvelői, de az experimentális zene iránt nyitott minden érdeklődő számára csemege lehet.