Máté, Mirella

Horror road-movie az operában

2014.04.08. 17:21

Programkereső

Nem is olyan régen a berlini Komische Oper nevének hallatán a berlini operaközönség nagy részének ajkán halvány, elnéző mosoly jelent meg, és magában szelíden megjegyezte: „Hát igen, ebbe a kísérletező, modern, klasszikusnak csöppet sem nevezhető házba is járnak emberek…” KRITIKA

Ráadásul régi hagyomány szerint Händeltől Pucciniig mindent németül énekelnek - érdekes anakronizmus. Nos, a berlini (és mondhatom, az európai) operaéletnek észbe kapni se volt ideje, és a Komische Oper a "vállon" veregetett szürke eminenciásból a város egyik legérdekesebb (ha pillanatnyilag nem "a" legérdekesebb) játszóhelyévé nőtte ki magát. Barrie Kosky, az új intendáns 2012-es megválasztása óta a házban gyökeres változások mentek végbe, a kizárólag német nyelvű előadásokkal való szakítás csak egy példa a sok közül.

A ház diadalmenetét az Opernwelt 50 európai és amerikai kritikusának egyhangú szavazása koronázta meg, a Komische Opert választották ugyanis az "Év Operaházának". Kosky tavalyi két sikerdarabjára, A varázsfuvolára és a Bál a Savoyban-ra lehetetlen volt bejutni, és a kritikusok mindkét produkciót sorra az előző évad csúcspontjainak választották. A ház sikere számokban is mérhető, a Berliner Morgenpost statisztikái szerint - válság ide vagy oda - a Komische Oper közönsége egy év alatt majd 8%-kal gyarapodott.

A tüzes angyal
A tüzes angyal

A ház legújabb bemutatójára - ami egyben a Prokofjev-hét nyitóelőadása is volt - 40 éve várt a berlini közönség, pontosan ennyi ideje ugyanis, hogy nem került színre A tüzes angyal. A roppant ritkán játszott mű címe magyar füleknek talán ismerősen cseng, a 2010-es Armel (ex-Mezzo) Operaverseny győztese volt a debreceni, Silviu Purcărete rendezte produkció.  Ugyanakkor talán nem minden olvasónak adatott meg a lehetőség, hogy találkozzon ezzel a horror-operával, így talán érdemes néhány szóban szólni a cselekményről.

A késő-középkori történet központjában Renata áll, aki megszállottam keresi Madiel angyalt, akivel állítása szerint gyermekkora óta lelki és testi kapcsolatban áll. Őrült kutatásába bevonja Ruprechtet, aki a nő iránti megszállottságból válik kísérőjévé. Alkímia, fekete mágia, gyilkosság kíséri útjukat, míg végül Renata Ruprecht szerelmi ajánlatát visszautasítja és  kolostorba vonul. Itt sem lel azonban nyugalomra, a nővérek közt megmagyarázhatatlan nyugtalanság ébred a nő iránt. Végül az inkvizíciót segítségül hívva próbálják meg az ördögöt kiűzni Renátából, de a nőből áradó természetfeletti erőnek az inkvizítor sem tud ellenállni -máglyára küldi a nőt. Ruprecht az időközben megjelenő Faust és Mefisztó kíséretében nézi végig a jelenetet.

Az opera alapját szolgáltató Brjuszov-regényt 1919-ben, New Yorkban olvasta először Prokofjev. A mű ideálisnak látszott arra, hogy egyfajta szimbolista kulissza mögé rejtse a Szovjetunióban történteket. Prokofjev 1923-ban készült el a mű zongorakivonatával, először Párizsban mutattak be koncertszerűen részleteket a darabból. Többszöri újraírás, szerkesztés után sem volt Prokofjev megelégedve az operával, s közben megírta 3. (A tüzes angyal) szimfóniáját, mely tulajdonképpen az opera egyfajta zenekari kivonata. Prokofjev 1936-ban visszatért a Szovjetunióba, melynek határát többet nem léphette át. Az operát végül a zeneszerző halála után, 1955-ben mutatták be a velencei La Fenicében (koncertszerűen már 1954-ben Párizsban).

A tüzes angyal
A tüzes angyal

A Komische Oper (meglepően minimalista)-produkciója láthatóan éppen a prokofjevi elvet követve nem misztikus-kosztümös középkori történetet, hanem a szimbólumok mögötti borzalmakat kívánja életre hívni. Benedict Andrews, a fiatal ausztrál színházi rendező mozgatható falak, személytelen hotelszobák, műanyag székek és szemétkonténerek közé helyezi a történetet. Valahol Ukrajnában (vagy Oroszországban) járunk, egy elegánsnak alig, bordélynak talán mégsem nevezhető hotelben, mely Edward Hopper festményeit és David Lynch filmjeinek hangulatát idézi. Renata rózsaszín kislány-ruhája és platinaszőke haja nem hagy kétséget foglalkozása felől, Ruprecht pedig a Kisvárosi Lady Macbeth Szergejéhez hasonlóan nem pallérozott gavallérként, hanem ösztöneitől fűtött üzletemberként jelenik meg. Renata áriája alatt forgószínpadhoz hasonlóan elevenednek meg élete eseményei: az egész rendezést végigkísérő cellaszerű színpadképben platinaszőke rózsaszín ruhás kislányok jelennek meg, mellettük pedig - mikor Renata Madiel angyalról énekel - fenyegető, nagydarab férfiak. Egy végletekig gondosan kidolgozott és felépített pszichológiai, ha teszik Stockholm-szindrómára alapuló, kiüresedett világban vagyunk, ahol Renata még mindig azután a férfi után vágyódik, aki gyermekkorában megrontotta. A férfi, akit Renata keres, Heinrich gróf, korábbi szeretője, - kiben Madielt vélte felfedezni - időközben elhagyta őt. Heinrich néma szerep, csupán egy pillanatra jelenik meg, Benedict Andrews felfogásában azonban kulcsszereplővé válik, a darab végén ugyanis ugyanő jelenik meg Inkvizítorként, és az apácák által ráadott lángvörös szárnyakkal a hátán szenvedélyesen öleli át Renátát. Feloldozás azonban többé nem lehetséges, Renata önként locsolja le magát benzinnel, majd a paraván mögött már csak egy hatalmas lángnyelvet láthatunk...

A Komische Oper új, orosz nyelvű produkciója hű a ház koncepciójához, nevezetesen, hogy ismét egy új arcát láthassuk az együttesnek. Ezúttal - a megszokottól eltérően - kevésbé a látvány, mintsem az elemző végiggondoltság volt a jellemző mind zeneileg, mind színpadilag. Az est sztárja minden kétséget kizáróan Svetlana Sozdateleva volt Renata szerepében. Az orosz szopránt volt már szerencsém hallani a Miskolci Operafesztivál 2008-as Bartók+Szlávok évében, ahol a Moszkvai Helikon Színház vendégjátékában Sosztakovics Ladyjeként lépett színpadra. Az akkori fesztivál egyik legemlékezetesebb előadásának címszereplője ezúttal is remekelt. A két távoli rokon, Katyerina és Renata úgy tűnik, tökéletesen illenek Sozdateleva hangi és testi adottságaihoz. A Komische Oper - az opera szimfonikus jellegét megtartandó - szünet nélkül játssza az operát, így emberfeletti teljesítményt követel mind a szólistáktól, mind a zenekartól, legfőképpen pedig Renatától. A több, mint kétórás mű alatt a szoprán rendkívül nehéz szólamával gyakorlatilag végig a színen van.  Minden nehézség ellenére kitűnő választásnak tartom a szünet nélküli színpadra állítást, mert ez a megoldás valóban sokkal összetettebbé teszi a művet, mint szétdarabolva. A zenei részek kidolgozottan szólaltak meg a ház főzeneigazgatója, Nánási Henrik pálcája alatt, aki hallhatóan különleges figyelmet fordított a szimfonikus közjátékok plasztikus előadására. Az előadás után a Berliner Zeitung úgy fogalmazott, hogy a Komische Oper útban van afelé, hogy  Berlin legfontosabb operaházává váljék... Nos, ha így folytatja, akkor már nem sok hiányzik hozzá.