Olivér

Megkésett bemutató

2014.05.31. 07:53

Programkereső

1919-ben mutatták be Bécsben Richard Strauss talán legkomplexebb, legsűrűbb zenei szövetű operáját, Az árnyék nélküli asszonyt. A Magyar Állami Operaház a hazai operaélet egyik nagy - közel egy évszázados - tartozását törlesztette idén májusban. KRITIKA

Bár Budapest térbeli távolsága az osztrák fővárostól számottevőnek nem mondható (ma már különösen nem okoz gondot, hogy a közel 250 km-t még vonattal is megtehessük nagyjából három óra alatt, az autópályáról pedig ne is beszéljünk), Strauss operájának a sztrádánál jóval rögösebb út jutott ki osztályrészül, hiszen 95 évet kellett rá várnunk.

Az előadás előtt pár perccel különös módon felidéződött bennem egy jó néhány évvel ezelőtti párbeszéd, amely során egy muzsikus kolléga, még az is lehet, hogy valamelyik egykori tanárom - tényleg nem emlékszem rá - azt mondta, hogy Magyarországon valószínűleg soha nem fog elhangzani Az árnyék nélküli asszony, mert nincsenek hozzá megfelelő zenészek, énekesek stb. Ezzel a negatív emlékkel, kissé gyanakodva, de azért felvillanyozva, hogy az illetőnek nem volt igaza, ültem be az Operaházba, és aztán kellemesen csalódtam. Sőt, mi több, elmondhatjuk, hogy nemcsak a „magyarországi bemutató" keltette szenzáció miatt lehettünk történelmi pillanat részesei, hanem mert amit hallottunk, az a világ bármelyik jelentős operaszínpadán megállná a helyét.

Az árnyék nélküli asszony - Magyar Állami Operaház
Az árnyék nélküli asszony - Magyar Állami Operaház

Richard Strauss és Hugo von Hoffmannsthal negyedik közös munkája valóban az operairodalom legbonyolultabb művei között foglalja el helyét, ráadásul zenéje mellett már alapból a szöveg, a Varázsfuvola próbatételeire emlékeztető, a boldogság megtartását vagy éppen újramegtalálását középpontba állító, amolyan felnőtteknek szóló mese szimbolikája is mély: a szereplők ábrázolása cizellált, erősen formálódó jellemeket követhetünk figyelemmel, és ebben minden bizonnyal közrejátszhatott Sigmund Freud munkáinak hatása, többek között a tudatalatti működésével és az álomfejtéssel kapcsolatos tételek

Szikora János rendezésén érződik, hogy emlékezetes, a zenéhez és a mű gondolatiságához hasonlóan monumentális akar lenni, de talán pont emiatt félrecsúszik egy kicsit, mivel az amúgy is bonyolult zenei világ és a szöveg - de leginkább a közönség - már nem bírja el a további rétegeket. Ismét elengedhetetlen kelléknek számított a vetítés - mint mostanában oly gyakran az Opera színpadán -, amely azonban az értelmezést, a befogadást gyakran pont hogy nehezítette, a figyelmet elvonta. Ha éppen nem biztonsági kamerák felvételére emlékeztettek a színpad fölötti vetítővásznon látottak, akkor nem túl színvonalas számítógépes játékra hajazó animációt láthattunk a császárnéra utaló menekülő gazelláról vagy a Hét Holdhegy által körülvett Délkeleti Szigetekről. A kamerázást feleslegesnek éreztem, hiszen csak ritkán közelített rá valamely jelentős jelenet szabad szemmel nem látható részletére - bár lehet abban valami szimbolikus, hogy az árnyék, amely Jung értelmezésében rejtett énünket jelképezi, a biztonsági kamerák által válhat valamennyivel láthatóbbá, feltérképezhetőbbé, így láthatunk a dolgok mélyére. A számítógépes grafika viszont nemcsak felesleges volt, de még gyakran szájbarágós is.

Az árnyék nélküli asszony - Magyar Állami Operaház
Az árnyék nélküli asszony - Magyar Állami Operaház

A rendezés alapjáraton azért érezhetően az érthetőségre törekedett, de ezek a plusz síkok inkább terhelték a produkciót. (Csak zárójelben említem meg azt az aranyos bakit, amikor az opera vége felé a vetített síkot a függönnyel takarták el, és így a fölötte lévő feliratozást sem lehetett látni néhány percig.) Apróság ugyan, de felötlött bennem, hogy vajon hangsúlyról, az imént felrótt szájbarágás elkerüléséről vagy épphogy következetlenségről szólt-e az, amikor Barak felesége árnyékának elkobzása során a világítástechnika is igyekezett látványosan érzékeltetni, hogy a nőnek nincs árnyéka, a darab elején az eleve árnyék nélküli császárnénál ez az effektus viszont nem volt fontos. A kelmefestő Barak által maga előtt tologatott hatalmas gumiabroncs (valószínűleg traktoré) is leginkább erőltetettnek tűnt, noha talán az emberek sziszüphoszi munkáját, világunk megállíthatatlan mókuskerekét igyekezett szimbolizálni. Mindemellett megrendítő volt a meg nem született gyermekek énekének színpadra állítása a klónszerűen „egyforma" gyerekek és „szinkron hangjaik" megjelenítésével, vagy a harmadik felvonásban a két oszlophoz, de közben láthatóan mégis egymáshoz is láncolt Barak és felesége jelenetének finom kidolgozottsága, az egy szinttel feljebb lépésként értelmezett újbóli egymásra találás. Kifejezetten tetszett Horesnyi Balázs minimáldíszlete (felül nyitott, kerek csarnok, két oszlop, egy lift), amelyben mindhárom felvonás játszódhatott, a divatvilágból is jól ismert Zoób Kati ötletes jelmezei pedig szintén valamelyest időtlenné tették a produkciót, bár ha választani kellene, akkor inkább futurisztikus figurákat láthattunk a színpadon: főképp az emberi világ hősei, Barak és felesége volt olyan, mint akik egy utópisztikus fantasy filmből léptek volna elő. A színészi munkáról nehéz szólni, mivel kevesen mertek igazán játszani a színpadon, alapjáraton nem tudtak mit kezdeni magukkal a szereplők a szokásos jobbra-balra tipegésen és operás gesztikuláción kívül. Pozitív csalódás leginkább a Barakot alakító Heiko Trinsinger, valamint felesége, Rálik Szilvia, karakterének kifejezetten összetett, őrlődő személyisége hitelesen mutatkozott meg játékában. Érezhető volt, hogy mikor lehet őt szeretni, sajnálni és mikor gyűlölni. A dajka szerepébe bújt Komlósi Ildikó, bár rutinjából is kifolyólag átéléssel mozgott a színpadon, játéka gyakran túlzó és operai klisékben is gazdag volt, akinek teljes ellentéte pedig maga a császár, Kovácsházi István, aki kővé dermedése előtt is folyamatosan szinte szoborként viselkedett.  

Az árnyék nélküli asszony - Magyar Állami Operaház
Az árnyék nélküli asszony - Magyar Állami Operaház

A zene a fin de siècle burjánzó bonyolultságát csak hatványozza - felfoghatatlan, hogy Strauss lelkes rajongója, a kanadai pianista, Glenn Gould hogyan tudta kívülről az egész művet, amely hol posztwagneri, ízig-vérig késő romantikus módon hömpölyög a mammutzenekaron (megjelennek vezérmotívumok is), hol egy szál szólóhangszerig vesz vissza, egyszer radikális, disszonáns modern muzsika szól, másszor pedig banális népies dallam. De ezeknél az Operaház zenekara és karmestere, a főzeneigazgató Halász Péter rendre szépen, sőt kiválóan teljesített, jól vették az akadályokat, talán csak a mű vége felé rezgett a léc a fáradtság miatt, de semmi több, gikszereket alig lehetett hallani.

Ha azt állítom, hogy az énekes teljesítmény is igen erős volt, enyhén fogalmaztam. A három főhősnő mindegyike (Sümegi Eszter, Rálik Szilvia és Komlósi Ildikó) egyik ámulatból ejtett a másikba: az átütő, sőt színgazdag hang egyiküknél sem hiányzott, az érzelmi telítettség viszont éppen ebben a sorrendben fokozódott, hiszen míg Sümegi inkább higgadt volt, addig Rálik már szeszélyességében változatos, míg Komlósi maga a folyamatos izzás és túlfűtött szenvedély. A férfi szerepek közül pedig leginkább vendégművészünket, a német basszbaritont, Heiko Trinsingert emelhetjük piedesztálra, akinek telt, fényes hangja és érzékeny muzikalitása maradandó élményt hagyott a hallgatóban.

Ha a  látványvilág nem is minden ízében, a hangi összhatás mindenképp katartikus volt, és most már biztosan állíthatjuk, hogy a Magyar Állami Operaház kreatív kampánya nem csak ígéret: itt tényleg kinyílik a világ!