Hedvig

Belső démonok

2014.06.06. 15:27

Programkereső

Keleten a helyzet változatlan… sőt! – már ami a berlini operaéletet illeti. Az egykori kelet-berlini Komische Oper a tavalyi "Az Év Operaháza” díj elnyerése után 2014 áprilisában intendánsát ünnepelhette, Barrie Koskyt, aki 2012 óta vezeti az operaházat, és akit "Az Év rendezője” címmel tüntettek ki Londonban az "International Opera Awards”-on. Ezek után a város operabarátainak alig volt idejük felocsúdni az ünneplésből, az ausztrál intendáns máris egy régi-új előadással jelentkezett.

Kosky 2012-es, kvázi berlini bemutatkozó előadása, a fergeteges sikert arató Monteverdi-trilógia után ismét barokk témához nyúlt, ám ezúttal egy korábbi, 2011-es londoni, az Angol Nemzeti Operában rendezett előadását importálta főszereplőstül-karmesterestül Berlinbe. (Érdekes módon a pontos hol és mikort csak tüzetes keresgélés után sikerült megtalálnom, a műsorfüzet csupán a Komische Oper és az Angol Nemzeti Opera koprodukciójáról beszél.) Nem gondolom, hogy Kosky kifogyhatatlan ötlettárából nem kerekedett volna egy új produkcióra való, a felújításnak nyilván más okai vannak. (Lehet például időhiány - június végén Zürichben mutatják be A nyugat lányát Kosky új színrevitelében.) Másrészt az ausztrál rendező legutóbbi fergeteges, látvány-, és szórakoztató elemeket felsorakoztató ötletparádéi (Bál a Savoyban, West Side Story, A varázsfuvola) után tettekben is beváltotta azt, amit egy interjúban a ház célkitűzésének vallott - megőrizni a ház kettősségét: a második világháborúig különböző neveken (Unter den Linden Színház, Metropol Színház, a náci időszak alatt pedig Nemzeti Operettszínház) sikeresen működő operettszínházat és az 1947-ben, a ház felújítását követően Walter Felsenstein alapította tradicionális értelemben vett realista operát.

Castor és Pollux
Castor és Pollux

Jean-Philippe-Rameau 1737-ben komponált, majd 17 évvel a bemutató után újraírt műve, a Castor és Pollux a francia operatradíción, a tragédie en musique-ön (tragédia zenében) alapul. A bő kétórányi zenére nem a händeli recitativo-ária szerkezet jellemző, hanem a zenei folytonosság. Gondosan végigírt művel van dolgunk, lírikus részek és táncbetétek pulzálása adja meg az opera ritmusát. Az opera első tíz percében több az akció a színpadon, mint a következő négy felvonásban összesen: a testvérpár, a Jupiter fiaként halhatatlan Pollux és halandó féltestvére Castor is szerelmesek Télairába, aki ugyan Casort szereti viszont, ellenben Pollux jegyese. Phébé, Télaira testvére szintén szerelmes Castorba, és miután Pollux lemond Télairáról Castor javára - táncbetét, mindenki boldog, a nép ünnepel -, a bosszúszomjas Phébé hívására csapatával megérkezik a két férfi ellensége Linceus, megtámadja a palotát és megöli Castort. A történet a mitológiai eseményeket követi végig, Pollux bosszút áll, megöli Linceust, majd, miután apja, Jupiter nemhogy nem hajlandó segíteni, de még erotikus képekkel meg is kísérti Polluxot, a férfi maga száll le az alvilágba testvéréért - mivel csupán úgy mentheti meg Castort, ha feladja halhatatlanságát és fivére helyett vállalja az alvilági létet. Ezt az áldozatot természetesen nem fogadja el Castor, annyit kér csak, hogy egy napra felmehessen az élők közé, elbúcsúzni kedvesétől. Ekkor - deus ex machina - megjelenik Jupiter, akit annyira meghatott az imént tapasztalt önzetlenség és önfeláldozás, hogy mindkét férfit maga mellé emeli csillagkép formájában az égboltra. A pátoszt természetesen kissé csorbítja a tény, hogy a hátrahagyott Télaira fájdalmában félőrültként rogy össze az időközben szintén őrületében és tehetetlenségében jobblétre szenderült Phébé mellett.

S hogy mi végre az imént cinikus hangnem? A rendezés , úgy érzem, feljogosít. Kosky ugyanis éppen azt érezte meg a pátosz és mitológia mögött, mely a mű alapja: a saját világába bezárt és onnan kitörni nem képes individuum. A cselekmény négy fal közt történik (díszletek: Katrin Lea Tag). A szereplők kalitkába zárt madárként szaladnak neki a falaknak, és olyan erővel pattannak vissza, hogy szinte nézni is fáj. Castor végig infantilis óriáscsecsemőként viselkedik, miközben bátyja koravén. Hol járunk és mikor? A díszlet és kosztümök napjaink multi-világának egy irodájára engednek következtetni - Japánban. Jupiter és szolgálói Hajao Mijazaki animációs filmjeinek szellemfiguráira emlékeztetnek, az alvilág szellemei szintúgy. A kórus egy ponton japán mangák tini lányainak öltöztetve jelenik meg, a megkísértés jelenetben pedig a szemük elé lógó hajú, a Kör (eredetileg japán) horrorfilm Lolita-szerű lányát idézik. A koncepció tehát világos. A kérdés csak az: miért? A bezártság, a konformizálódás mellett a kitörés iránti vágy, mind-mind remek, szerves elemei mind az operának, mind a rendezésnek, de összességében a mai napig motoszkál bennem a kérdés: mi célból a „japánosság"?

Castor és Pollux (Komische Oper)
Castor és Pollux (Komische Oper)

A Komische Oper látványorgiái után mindenképpen szerencsésnek tartottam, hogy ezúttal - teljesen jogosan - a figyelem a muzsikára irányult. A korábbi londoni előadások karmestere, a barokk zenére specializálódott Christian Curnyn keze alatt csodálatosan szól a zenekar. A dirigens minden részletre komoly figyelmet fordít, a barokk kamarazene-hangzástól a mozgalmas táncbetétekig. Gondosan kidolgozott zenei karakterek és pontosság, de emellett a zenei színek széles spektruma jellemezték az estét. A kórus sajnos nem tudott minden esetben lépést tartani a zenekarral, ami bizonyos szempontból érthető, hisz a barokk opera ritkán játszott műfaj a házban. A karmester mellett az eredeti előadás Castorja, Alan Clayton és a fivérét éneklő Günter Papendell a címhez méltóan az előadás legerősebb pontjai voltak. A magas lágéban hajlékony mozgó Clayton és a mind alkatilag, mind hangszínben komor Papendell színpadi jelenléte örömünnep volt. Nicole Chevalier Télairaként az első felvonásban még nem győzött meg, kissé mintha bizonytalan lett volna, később azonban szárnyra kapott és egészen a megrendítő zárójelenetig intenzív jelenség maradt. Annelie Sophie Müller Phébéje tökéletes keveréke a hisztérikus féltékenységnek és a szenvedésnek. Merkúr (Aco Aleksander Bišcevic rövid, de szép alakítása) véres cipőjű, szárnyas ügynökre emlékeztet. Csapkodnak a szárnyai, repülni azonban nem tud, láthatóan minden lépése fájdalmat okoz, mégis megpróbál vidáman ugrálni.

Kosky színpadán demokratizálódni látszik a világ: tudniillik, isten avagy halandó, küzd saját démonjaival. Nem isteneket és hősöket látunk viszont, hanem saját magunkat. És talán éppen ez volt a cél.